FőképValahol a sivatag mélyén rejtőzik Olajváros, ami egykor jobb napokat is látott, mikor még a föld fekete vérét termelték itt ki nagy mennyiségben. Ám azóta a város erősen lepukkant és a szereplők – benzinkutasok, maszek autószerelők, tavernatulajdonosok, gazdag üzletemberek, korrupt rendőrök, a városba érkezett dzsessz-zenészek és az új szekta, a Slussz Kulcs Klán tagjai – sem épp egy világváros elitjéhez tartoznak. Mozaikszerű felvillanásokból ismerjük meg a történet szereplőit – külön-külön, saját miliőjükben, hogy amikor már mindannyiukat megismertük nagy vonalakban, találkozzanak. Vannak köztük barátok, régi cimborák, régi-új üzlettársak, újdonsült szektatársak, vagy épp vadidegenek, akiket csak a véletlen hoz össze.

Ebben a különös hangulatú világban sorsok fonódnak össze vagy ütköznek egymásnak, és ezt a mélabús hangulatú történetet is épp azok a dolgok működtetik, amik a való életet: mindenki igyekszik a legtöbbet kihozni abból, ami jutott neki – a zsaruk korrupt módon próbálnak pénzhez jutni, az öreg benzinkutas a múlton mereng, az ithakai származású fiatal nő éjjel-nappal a vendéglőjében gürizik, a Száguldó Prédikátor az új valláshoz gyűjti híveit, akik egybenőttek autójukkal, és képtelenek már kiszállni abból, így válva a modern kor kentaurjaivá.

Melodráma ez a javából, amiből képregény mivolta ellenére sem hiányzik a zenei aláfestés, hogy még jobban elmélyítse a drámai hatást. Nem, nem kapunk hozzá cd-t, de a képek ritmusa és hangulata megidézi bennünk a dallamot, amely a lejátszóból sem csenghetne ilyen tisztán – a karcos rákkendroll és a mélabús dzsessz különös egyvelegét. A karakterek minden alkalommal új hangnembe helyezik át ezt a dallamot, mely egyre inkább felgyorsul, és a kezdeti akadozás, gyenge motorpöfékelés helyett sodró lendületű dallá válik, amiben a melodramatikus hangulathoz a motor teljes erejéből zúgó hangja keveredik, és amibe néhol még a fanyar humor is különleges színfoltot visz.

180 oldalon át figyelhetjük ennek az alternatív – vagy jövőben létező? – városnak az életét, a bonyodalmakat, a szereplőket. 180 oldalon át élvezhetjük ezt a már-látott-mégis-új hangulatot. Nem semmi egy profitól sem, hát még egy elsőkönyves képregényestől. De Hegedűs Márton neve nem cseng oly ismeretlenül a hazai képregényes berkekben – az Exit magazinban rendszeresen megjelenő Tex és Mex kockái is az ő keze munkáját dicsérik, és a 2009-ben megjelent Mátyás, a király című képregény-antológia is az ő szerkesztésében került a nagyérdemű elé. Ám ezekből bizony még nem látszik az a szakértelem, kitartás, alaposság, amely egy ilyen egységes történetívű, sok karaktert mozgató és leginkább atmoszférikus képregény megalkotásához szükséges. Pedig láthatóan ez sem hiányzik a fiatal művészből, és biztosra veszem, hogy ezután akárhol is bukkanjon fel a neve, mindenki felkapja majd a fejét.

A rajzok egyedi stílusa, a panelek méreteinek és kereteinek, a fekete, a fehér és a szürke árnyalatainak tökéletes használata mind magával ragadja az olvasót, és bár a füzet során sosem ugrunk nagyobb időtávokat, a karaktereknek köszönhetően mégis rengeteget megtudunk Olajváros és a Koponyahegy múltjáról és jelenéről is – sokkal többet, mint azt előre sejthetnénk. Egyedül csak a szöveg nem tud teljesen beépülni az egységbe – hibás lengéscsillapítóként zavar meg minket több helyen is, hisz vagy a szövegbuborékok elhelyezése miatt támad kis összevisszaság az olvasásban, vagy a paneleken kívül elhelyezkedő, időugrásokat jelző mondatok nem tűnnek fel az olvasónak.

Ám ezen hibát leszámítva csak azt tudom elmondani a könyvről, hogy épp olyan, akár egy jól karbantartott, drága sportautó: álló helyzetből magabiztosan, erőtől duzzadóan gyorsul, a történet minden egyes napjával magasabb sebességi fokozatba kapcsol, és vezetőjét elkápráztatja precizitásával, erejével és tökéletességével, majd büszkén maga mögött hagyva a kilométereket, nyugodtan áll be a parkolóba, ahogy becsukjuk a kötetet.