Dan Abnett: Hereticus

Dan Abnett, a Gaunt szellemei sorozattal megismert szerző szűk egy éven belül írta meg az Eisenhorn-trilógia mindhárom részét, de az évek óta főleg a Games Workshop Warhammer univerzumával foglalkozó hivatásos író teljesítményén szerencsére ez sehol nem látszik. A feszített tempóban elkészült könyvek minőségére nemigen lehet panaszunk, amikor a könyvek végére érve becsukjuk a fedelet, és csendben elbúcsúzunk magunkban az inkvizítortól és kicsiny csapatától.
 
A második rész és a Hereticus története között most csak egy viszonylag csekélyebb, negyvenéves ugrás van, és a szereplőket ezúttal már jó ismerősként láthatjuk viszont. A Malleus óta Eisenhorn inkvizítor már bővebb, nagyjából harmincfős csapatot szervezett maga köré, és az ő segítségükkel veszi fel a harcot az emberiség birodalmának ellenségei, a Káosz szolgáinak fenyegetése ellen. Mikor megérkezik egy már évtizedek óta látszólag békés agrárvilágra, még nem is sejti, hogy az oda telepedett gonosz erők fenyegetése messze túlmutat előzetes becslésén. Az ismeretlen ember-milliók halálán túl most közeli barátai, sőt saját lelke is végveszélybe kerül – és ez még csak az első, a legkisebb volt megpróbáltatásainak hosszú sorában.
 
A Hereticus talán a trilógia leginkább akciódús része, de az biztos, hogy a legsötétebb és legdrámaibb darabja. Az első két részben Eisenhorn által elkövetett hibák, vagy helyesebben, a finoman szólva is megkérdőjelezhető morális döntések most kivétel nélkül mind megbosszulják magukat, s a Káosz erői töretlen lelkesedéssel és megújult erőkkel vetik magukat Eisenhornék után. Az inkvizítori munkával eltöltött időszak alatt az eleinte még tisztán puritán meggyőződésű főszereplő megerősödött, és jó pár sötét, emberfeletti képességet sajátított el. Ezek a deus ex machina-szerű képességek azonban kétélű fegyverek, használatuk az eretnekség vádját vonhatja Eisenhorn már amúgy is jókora pácban lévő fejére. Már ő maga sem teljesen biztos benne, hogy az eretnekség bűnében vajon valóban vétkes, vagy csupán egy radikális útra lépett puritán lett belőle. Belső – és barátain keresztül külső – vívódása és gondolatainak leírása a könyv egyik nagy erénye, bár, hogy azért az izgalmakban bővelkedő kalandos részek lüktetése is megmaradjon, jórészt követi az „egyik (bal)lépés követi a másikat” sokaknak már biztosan ismerős gondolatmenetet. Nem is kell mélyebb mondanivalót várnunk azonban egy csupán szórakoztatni vágyó könyvtől.
 
Az első két kötetben bemutatott Ordo Xenos és Ordo Malleus inkvizítori szekciók bemutatása után joggal várnánk, hogy az eretnekek felkutatására létrejött Ordo Hereticus főszerepet kap a regényben, de ez sajnos hibás elképzelés. Az univerzumban munkálkodó rejtélyes erőkről is alig-alig esik most szó, nem úgy, mint a Malleus-ban. A galaxison átívelő nagyléptékű nyomozás és utazgatás, amiket szintén magabiztosan várhattunk az előzmények ismeretében, szintén hiányoznak. Mi több, horrorisztikus szakaszokat sem találni most ebben a részben, amik szintén jellemzőek voltak a trilógia korábbi köteteire. A könyvbe mégis annyi esemény, fordulat van belesűrítve, hogy olvasásuk során unatkozni még véletlenül sem lesz időnk. Bár a tisztán katonai hadműveletekről szóló sci-fik – mint a Gaunt szellemei sorozat – kedvelői ezúttal is kicsit csalódottak lehetnek, de kisebb, egyéni akciókban gazdag részek egész tömkelege kínál gyógyszert csalódottságukra.
 
Abnett sosem félt beállni a szereplőit válogatás nélkül elpusztító szerzők sorába. Már a Gaunt szellemei sorozatban is kár lett volna megjegyezni az összes karaktert, de amit ebben a könyvében művel, az szimpla tömeggyilkosság. Megmutatja, hogy a drámai fordulatok oltárán minden szereplő feláldozható – és igaza van. Az előző részekben is hulltak a segítők szép számmal, de itt tudatosan manipulál azzal, hogy a szerethetőbb/puhányabb karakterek kiiktatásával – és a velejéig gonosz, manipuláló ellenségek életben tartásával – egyre kilátástalanabb helyzetbe hozza főszereplőjét, és egyre embertelenebb tettek megtételére motiválja. A könyv végén, amikor minden kirakós a helyére kerül, már egy olyan Eisenhorn áll nemezisével szemben, akit csak a legliberálisabb olvasók mentenék fel az eretnekség bűne alól. A teljes történet lezárásáról nyilvánvaló okok miatt nem szeretnék nyilatkozni, de annyi mindenesetre elmondható, hogy nagyszerű megoldást választott a szerző. A rövid szakaszokra bontott, csupán egy-két mondatos kis fejezet-részek – amikben a fontosabb szereplőkről megemlékezik – ugyan egy grandiózus történet végét jelentik, de közben olyan új kérdéseket is felvetnek, amikre talán egyszer, egy másik könyvben még választ is kapunk.
 
A trilógia harmadik része önmagában nem feltétlenül állná meg a helyét. Túl sok kérdés gyökerezik az első és második kötet lapjain ahhoz, hogy a belső gyötrelmeket vagy akár a történetet magát teljes pompájában be lehessen fogadni az előzmények ismerete nélkül. A „logós” könyveket nem kedvelőknek is az első részt merném csak bátran ajánlani, a másik két rész többször is a ponyvásabb megoldások felé nyitott, – az Eisenhorn szerelmi életével kapcsolatos mellékszálat például kifejezetten nem szerettem. Nem is hiányzott a könyvbe, és az emberfeletti akarattal rendelkező inkvizítorról kialakult képet is rombolta egy kicsit, bár a célja a főszereplő romlatlan, emberi oldalának hangsúlyozása volt, ezért könnyen megmagyarázható. A figurás Warhammer játék szabályrendszerével összevetve még néhány logikai hibát is tartalmazott – titán és démon nevetséges összecsapása például –, de rajongóknak ezzel együtt is érdemes elolvasni a trilógiát, ami összességében méltó párja akár Ian Watson Inkvizítorának is (bár a személyes kedvencemnél, az Űrgárdistánál azért gyengébb).
 
A Szukits Könyvkiadó márciusban jön a következő Warhammer 40.000 könyvvel, ami a Hórusz eretnekségről szóló hosszú-hosszú sorozat nyitókötete lesz, a The Horus Heresy: Hórusz felemelkedése – szintén Dan Abnett tollából –, ami a felfedezések és hódítások korába repíti vissza az olvasót, a 31. évezredbe. Személy szerint sokat vártam az Eisenhorn inkvizítor trilógiájától és szerencsére nem is kellett csalatkoznom egyik részben sem – sőt az első rész még túl is teljesítette az elvárásaimat –, de az igazi „warhammerikumra”, az űrgárdisták tömegeire bizony még egy hónapot várnunk kell. Kiadói tervek szerint a Hórusz-sorozat folyamatosan jelenik meg a következő néhány évben, de mellette elindítanak más sorozatokat is. Az Eisenhorn trilógia elolvasása után pedig azt remélem, hogy Dan Abnett „tolókocsis” Ravenor inkvizítorának története lesz az első új bejelentésük.