FőképFülszöveg:
Guy Montag tűzőrként dolgozik. Az a munkája, hogy elégesse a könyveket... a házakkal együtt, ahol eldugták azokat. Montag élvezi a munkáját. Tíz éve tűzőr, és mindig felhőtlen örömmel vonul ki az éjszakai riasztásokra, boldogan nézi a lapokat emésztő lángokat. Aztán egy nap találkozik egy lánnyal, aki olyan múltról mesél neki, amikor az emberek még nem féltek, majd megismerkedik egy professzorral, aki olyan jövőt fest elé, amelyben az emberek gondolkodnak. És akkor Guy Montag hirtelen ráébred arra, mi az igazi hivatása.
A kötetbe Bradbury nagy hatású klasszikusa mellé további öt remekbe szabott novella került a sci-fi irodalom nagymesterétől.

Részlet a könyvből:
Volt ott egy kerítés, aminek nekiszorítottuk az arcunkat, és éreztük, ahogy a légáram egyre melegszik, és csak kapaszkodtunk a kerítésbe, elfelejtettük, kik vagyunk és honnét jövünk, helyette arról álmodoztunk, kik lehetnénk és hová mehetnénk…
Pedig csak kamaszok voltunk, és szerettünk kamaszok lenni, egy kisvárosban éltünk Floridában, és szerettük azt a várost, iskolába jártunk, és még az iskolát is úgy-ahogy szerettük, fára másztunk meg fociztunk, szerettük a szüleinket…
De minden hét minden napjának minden órájában egy percig vagy másodpercig eszünkbe jutott a kerítés, ami mögött ránk várt az a tűz, ami mögött ránk vártak a csillagok… és olyankor jobban szerettük a rakétákat.
A kerítés. A rakéták.
Minden szombat reggel…
Nálunk volt a találkozó.
A nap épp csak feljött, de a srácok már úgy óbégattak, hogy a szomszéd kénytelen volt a kábpisztolyt kidugni a szellőzőn, és ráförmedt a srácokra, hogy fogják már be, különben bő egy órát szobrozhatnak, de istenigazából, és akkor majd megnézhetik magukat.
– Ej, mássz fel egy rakétára, és dugd a fejedet a fúvókába! – kiabálták vissza mindig, de már csak a kerítésünk biztonságából. Az öreg Wickard a szomszédban jól bánik a kábpisztollyal.
Egyik hűvös, derengő szombat reggel még ágyban feküdtem, és az járt a fejemben, hogy előző nap sikerült megbuknom a szemantikavizsgán, amikor a banda odalent elkezdett kiabálni. Még reggel hét sem volt, az óceán felől még hömpölygött a köd, és a halk sóhajból tudtam, hogy az időjárás-szabályozó vibrátorok csak most indulnak be zümmögve a ház sarkainál, és kezdik lődözni a sugarakat, hogy szétoszlassák.
Az ablakhoz caplattam, és kidugtam a fejemet.
– Jól van na, űrkalózok, hajtómű, állj!
– Hahó! – kiabált fel Ralph Priory. – Most hallottuk, hogy változott a mai program! A Holdhajót, amiben az új XL3-as hajtómű van, egy óra múlva indítják!
– Buddha, Mohamed, Allah és az összes aprószentek! – szaladt ki a számon, és olyan hevesen megpördültem, hogy a lökéshullámtól a fiúk hanyatt dőltek a gyepen.
Magamra kaptam egy cipzáras kezeslábast, felrántottam a csizmát, és a derekamra felcsatoltam az ételkapszulákat, mert sejtettem, hogy ma nemcsak hogy nem ebédelünk, de még csak eszünkbe se jut, majd bedobunk pár tablettát, ha nagyon korog a gyomrunk. Aztán már le is pottyantam az emeletről a vákuumliftben.
Ahogy kiléptem a gyepre, az öt srác az ajkát rágva, komor képpel, türelmetlenül toporgott.
– Aki utoljára ér az egysínűhöz, az gülüszemű marslakó! – rikkantottam, és elhúztam mellettük ötezerrel.
Mialatt az egysínű hengerkabinja suhant velük a Rakétakikötő felé – a húsz mérföld csupán pár perces út –, végig görcsben volt a gyomrom. Egy tizenöt éves fiú nem láthatja elégszer a nagy hajókat, általában úgyis csak a kis kontinentális teherrakéták jöttek-mentek menetrend szerint. Ez viszont nagy volt, az egyik legnagyobb, a Holdra indult, és azon is túl…
– Rohadtul izgulok – ütötte meg a karomat Priory.
– Én is – ütöttem vissza. – A szombat a hét csúcspontja.
Prioryval összevigyorogtunk. Mi ketten szinte össze voltunk nőve. A többi űrkalóz is jó fej volt. Sid Rossen, Mac Leslyn és Earl Marnee is tudtak úgy ugrándozni, mint minden gyerek, és ők is imádták a rakétákat, de volt egy olyan érzésem, hogy nem fogják azt csinálni, amit majd Ralph meg én egy szép napon. Mi bármikor elcseréltünk volna akár egy maroknyi szépen metszett, kék-fehér gyémántot is a csillagokért.
Kiabáltunk, amikor kiabálni kellett, nevettünk, amikor arra került a sor, de közben mi Ralphfal nyugodtak maradtunk, és aztán a henger sustorogva megállt, mi pedig odakint folytattuk a kiabálást meg a nevetést, futottunk, de csendesen és szinte lassított felvételen, Ralph elöl, mögötte én, utánam a többiek, mindnyájan egy irányba, a megfigyelőkerítés felé rohantunk, és odaértünk, hátrakiabáltunk a csigáknak, hogy siessenek már, de vissza se néztünk rájuk, és aztán mind együtt voltunk, a nagy rakéta meg kibújt a műanyag szerelőgubóból, ami óriási csillagközi sátorra emlékeztetett, és a csillogó sínen a kilövőállás felé haladt, úgy kísérte a gigantikus daru, akár egy történelem előtti repülő hüllő, ami etette és gondozta ezt a nagy tűzszörnyeteget, és most a születési helyére vezeti, ahonnét kilökődik a hirtelen kemencévé változó égbe.
A lélegzetem is elállt. Csak akkor kaptam levegőt, amikor a rakéta már kint járt a betonmezőn, mögötte óriáscsibor traktorok és hatalmas hengerek, bennük emberekkel, körös-körül pedig mint megannyi imádkozó sáska, azbesztruhás szerelők babráltak gépekkel, zümmögtek, károgtak és csicseregtek egymásnak láthatatlan-halhatatlan adóvevőkön, mi mégis mindent tisztán hallottunk a fejünkben, lelkünkben, szívünkben.
– Istenem – nyögtem végre valahára.
– Édes istenem – toldotta meg Ralph Priory a könyökömnél.
A többiek is csak hüledeztek.
Volt is benne valami isteni jelleg. Százévnyi álom, amit szétválogattak és kiszemeztek, majd összerakták belőlük ezt a legkeményebb, legszebb, leggyorsabb álmot. Minden egyes vonala megszilárdult, tökéletes tűz volt, megfagyott láng, jégszikla, amely itt fog elolvadni a betonpréri közepén, harsogva felébred, aztán felszökken az égbe, és csodás, butácska fejét beleveri a Tejútba, a levert csillagok pedig tüzes meteorokként záporoznak le. Képes fenékbe billenteni a Szénzsák-ködöt, hogy álljon csak szépen félre.
Engem is jól fenéken billentett. Elöntött a sóvárgás és az irigység, elöntött a bánat, amiért még nem értem el semmit. És amikor az űrhajósok végigmentek a betonon a néma furgonban, a testem velük tartott a különös fehér páncélban, a buboréksisakban és a gondtalan büszkeségben, mintha csak mágnesfociedzésre vonulnának ki az egyik helyi pályára. Pedig a Holdra indultak, most már havonta mentek, és a tömeg, ami rendszeresen összeverődött a fellövésekre, szép lassan elmaradt, már csak mi gyerekek kísértük ki és vártuk őket vissza aggódva.
– Mit nem adnék, ha velük mehetnénk – sóhajtottam. – Mit meg nem adnék érte!
– Én odaadnám az éves egysínűbérletemet – bólogatott Mac.
– Az tuti.
Hatalmas érzés volt nekünk, srácoknak a reggeli játékból átbukni ebbe a délutáni nagyon is valóságos, erőteljes tűzijátékba.
Végre befejeződtek az előkészületek. A rakétát megtankolták, az emberek úgy szaladtak el tőle a földön, akár a hangyák egy fémisten elől, és az Álom felébredt, felbődült és felugrott az égbe. És már ott se volt, a vákuumharsogás is elhalt, nem maradt utána semmi, csak forró remegés a levegőben, amit átvett a föld, és ami feldübögött a lábunkon egyenesen a szívünkig. Az Álom helyén csak égett, perzselt beton marad, és egy kis rakétafüst, akár egy eltévedt bárányfelhő.
– Elment! – szakadt ki Prioryból.
És akkor mind elkezdtük kapkodni a levegőt, ahogy dermedten álltunk ott, mintha egy gigantikus kábpisztoly céltáblái lettünk volna.
– Gyorsan fel akarok nőni – hadartam. – Nagyon gyorsan fel akarok nőni, hogy beülhessek egy ilyen rakétába.
Az ajkamba haraptam. Nemcsak hogy pokoli fiatal voltam, de ráadásul űrhajósnak nem lehetett csak úgy jelentkezni. Kiválasztották rá az embert. Kiválasztották.
Végül valaki, talán Sidney, azt mondta:
– Menjünk a telemoziba.
Mindenki benne volt, csak Priory meg én nem. Úgyhogy a többiek elmentek, csak úgy dőlt belőlük a nevetés meg a szó, mi meg ottmaradtunk, és néztük a hajó hűlt helyét.
Az a kilövés mindent tönkretett.
Amiatt buktam meg hétfőn is szemantikából.
De nem érdekelt.
Ilyenkor adtam hálát az égnek a koncentrátumtablettákért. Amikor a gyomrod egyetlen merő görcs, nincs nagy kedved leülni egy igazi háromfogásos ebédhez. Pár tabletta csodálatosan helyettesítette, elűzte az éhséget.
Egész álló nap ezen gondolkodtam, késő éjszakáig. Annyira a megszállottja lettem, hogy az álommasszázsgéppel tudtam csak elaludni, és mellé feltettem valami halk Csajkovszkijt, hogy lecsukódjon a szemem.
– Atyavilág, fiatalember – mondta a tanárom a hétfői órán. – Ha ez így megy tovább, a következő pszichiátriai értekezleten leminősíttetem.
– Sajnálom – feleltem.
Kemény tekintettel nézett rám. – Mi a baj? Olyasmi gátolhatja, ami nagyon egyszerű, de ugyanakkor tudatos.
Megrezzent az arcom. – Tudatosnak tudatos, tanár úr, de nem egyszerű. Szerteágazó. Egyszóval… a rakéták.
Elmosolyodott. – R, mint rakéta, mi?
– Igen, tanár úr.
– Nos, akkor sem hagyhatjuk, hogy ez befolyásolja az iskolai teljesítményét, nem igaz?
– Gondolja, hogy hipnózisra lenne szükségem?
– Nem, dehogy! – Belelapozott egy füzetkébe, amire az én nevemet nyomtatták. Hirtelen úgy éreztem, egy kő van a gyomromban. Rám pillantott. – Tudja, Christopher, maga itt vezéregyéniség, osztályelső.
– Lehunyta a szemét, töprengett. – Még sok mindent számításba kell vennünk – mondta, majd meglapogatta a vállam. – Folytassa a munkát. Nincs miért aggódni.
Azzal otthagyott.
Próbáltam én a tanulásra koncentrálni, de nem ment. A tanár egész nap szemmel tartott, közben bele-belenézett abba a füzetkébe, és az ajkát rágta. Délután kettő körül tárcsázott egy számot az asztaliján, és öt percig beszélt valakivel.
Egy szót sem hallottam, de amikor letette, egyenesen rám nézett, és nagyon fura fény égett a szemében.
Irigység, tisztelet és szánalom volt egyszerre. Rengeteg mindent mondott az a pillantás. Az arca viszont semmit.
Úgy ültem ott, mint az agyal és az ördög egy személyben.

Ralph Prioryval korábban leléptünk a suliból. Elmeséltem neki, mi történt, ő meg komoran a homlokát ráncolta, ahogy szokta.
Most már kezdtem aggódni, és ahogy beszélgettünk, az aggodalmam előbb megduplázódott, majd megtriplázódott.
– Csak nem tanácsolnak el, ugye, Chris?
Az egysínű sziszegett. Az állomásunkra értünk. Kiszálltunk, lassan elindultunk.
– Nem tudom – mondtam.
– Az aljas húzás lenne.
– Talán rám férne egy alapos agymosás, Ralph. Nem szúrhatom el a jegyeimet.
A házunk előtt megálltunk, és sokáig csak néztünk az égre. Akkor Ralph furcsa dolgot mondott.
– Nappal nincsenek kint a csillagok, de mi mégis látjuk őket, igaz?
– De még mennyire.
– Te meg én összetartunk, ugye, Chris? A fene egye meg, nem vihetnek el most. Haverok vagyunk. Nem lenne tisztességes.
Nem tudtam felelni, mert a torkomat elzárta egy nagy gombóc.
– Mi van a szemeddel? – kérdezte Priory.
– Csak túl sokáig néztem a napba. Gyere be, Ralph.
A fürdőkabinban szokás szerint rikoltoztunk a zuhanysugár alatt, de a vidámságunk igazából nem volt meggyőző, még akkor sem, amikor jéghidegre állítottuk a vizet.
A szárítóban állva erősen törtem a fejem. Az irodalom telis-tele van olyanokkal, akik kemény ellenfél ellen harcolnak. Az elméjüket és az izmaikat vetik be az akadályok ellen, és végül vagy győznek, vagy vereséget szenvednek. Én viszont semmi külső konfliktust nem tudtam felmutatni. Csak a fejemben trappoltak szöges bakancsok, ott vagdalóztak és verekedtek, ahol senki nem látja, csak én meg a pszichológus. Pedig ez ugyanolyan kemény küzdelem volt.
– Háborúban állok – böktem ki öltözködés közben.
– Magaddal?
– Igen. Nem vehetlek bele, mert ez személyes. Hányszor mondta anyám, hogy: „Ne egyél annyit, Chris, csak a szemed kívánja”?
– Milliószor.
– Kétmilliószor. Átfogalmazom, Ralph. „Ne láss annyit, Chris, csak az agyad kívánja”. Háborúban áll az eszem, ami mindenfélét akar, a testemmel, ami meg nem tudja megadni neki.
Priory bólintott. – Akkor ez tényleg személyes háború. Viszont ebben az esetben én is háborúzok, Chris.
– Sejtettem! A többiek valahogy kinőttek belőle, de szerintem mi nem fogunk, Ralph. Szerintem mi tovább várunk.
Letelepedtünk a napfényes felső erkélyen, és nekiláttunk a házi feladatnak. Priorynak nem ment. Nekem se. Ő mondta ki azt, amit én nem mertem szavakba foglalni:
– Az Asztronauta Bizottságé a választás, Chris. Oda nem lehet jelentkezni. Csak várni.
– Tudom én is.
– Attól kezdve vársz, hogy először rándul görcsbe a gyomrod egy holdrakéta láttán, mennek az évek, és te csak vársz, minden hónapban arra vársz, hogy egy kék Asztronauta-helikopter csap le az égből és száll le a házad előtt, kilép egy fess mérnök, fürgén felsiet a rámpán, és becsönget. Huszonegy éves korodig várod azt a helikoptert. Aztán a huszadik életéved utolsó napján jó sokat iszol meg nevetsz, azt mondod, le van ejtve, amúgy sem érdekelt annyira.
Csak ültünk ott, meggörnyesztett bennünket a szavainak súlya. Csak ültünk ott.
– Én nem kérek ebből a csalódásból, Chris. Tizenöt vagyok, mint te, de ha úgy töltöm be a huszonegyet, hogy nem csönget be értem a neveldébe egy asztronauta, én…
– Tudom – vágtam közbe. – Én is így vagyok vele. Beszéltem olyanokkal, akik hiába vártak. És ha velünk is az történik, Ralph, hát… akkor együtt rúgunk be, aztán elszegődünk egy európai teherhajóra.
Ralph megmerevedett, az arcából kiszaladt a szín. – Rakodónak…
A rámpán halk, szapora léptek kopogtak, és anyám jelent meg. – Szia! – mosolyogtam.
– Szia. Szia, Ralph.
– Szia, Jhene.
Nem nézett ki többnek huszonötnél, noha megszült és felnevelt engem, közben pedig a Kormányzati Statisztikai Hivatalban dolgozott. Vidám és kecses asszony volt, sokat mosolygott, nagyon is értettem, apám miért szerethette annyira, amikor még élt. De hát egy szülő is jobb a semminél. Szegény Priory neveldében nőtt fel…
Jhene odajött és megérintette Ralph arcát. – Betegnek látszol. Mi a baj?
Ralphnak sikerült kipréselnie egy hihető mosolyt. – Semmi, tényleg.
Jhene-nek több se kellett. – Ma este itt alhatsz. Szeretnénk. Ugye, Chris?
– Naná.
– Vissza kellene mennem – kérette magát Priory, de nem túl vehemensen. – De ha már megkértél. És Chrisre is ráférne a segítség a holnapi szemantikához.
– Nagylelkű vagy – dörmögtem.
– Előtte még el kellene intéztem egy-két dolgot. Sietek, egy órán belül itt vagyok.
Miután Ralph elment, anyám fürkészőn nézett rám, majd finom ujjaival kellemesen megsimította a hajamat.
– Valami történik, Chris.
A szívem abbahagyta a suttogást, mert azt akartam, hogy egy ideig ne suttogjon. Csak várt.
Nyitottam a számat, de Jhene már folytatta:
– Valahol valami beindult. Ma kétszer is hívtak a munkahelyen. Először a tanárod. Másodszor… azt nem árulhatom el. Nem akarok semmit mondani, amíg…
A szívem újra megszólalt, lassan és melegen.
– Akkor ne mondd el, Jhene. Az a két hívás…
Csak nézett rám. Két puha, meleg kezébe fogta a kezemet. – Olyan fiatal vagy még, Chris. Szörnyen fiatal.
Nem szóltam semmit.
A szeme egyre fényesedett. – Nem ismerhetted apádat. Bárcsak ismerted volna. Tudod, mivel foglalkozott?
– Igen. Egy kémiai laborban dolgozott mélyen a föld alatt.
Anyám furcsa hangon megismételte: – Mélyen a föld alatt, Chris. Sosem látta a csillagokat.
A szívem megduzzadt a mellkasomban. Felkiáltott, hangosan és erősen.
– Jaj, anya…
Évek óta először szólítottam így.

A Kiadó engedélyével.