Főkép

Hallottam már az Enforcerről, inkább csak futólag, de ahogy belehallgattam egy-egy dalukba, valahogy nem is igazán akartam többet tudni róluk. Nekem hiányzott az egészből valami. Valami, ami több, mint az alkotóelemek összessége. Valami, amitől felpezsdül a vérem és gondolkodás nélkül vetem bele magam a zenébe. Ám ezúttal valami megváltozott.

A debütáló Into the Night című album után a 2010-ben megjelent Diamonds már előrelépésként hatott, és ott már karcolták a svéd fiúk azt a határt, ami alapján szívesen meghallgattam volna őket, de akkor, fene se tudja miért, valamiért mégis kimaradtak az életemben mélyebb nyomot hagyó bandák közül. Most viszont már nem volt számomra menekvés: akárhogyan is akartam volna, bármennyire is megpróbáltam volna neki ellenállni, esélytelen lett volna. Szerencsére ilyen hülyeségre nem is gondoltam.


Miután belekezdtem a fenti videóba, már tudtam, ez az album kell nekem. Aztán a főszerkesztő már csak olyan leveleket kapott tőlem, amiben csökkent alvásidőre panaszkodtam. Nem csak azért, mert rengeteget hallgattam a Death by Fire című albumot, hanem azért is, mert amikor épp nem hallgattam, akkor is ezek a pörgős, féktelenül vad dalok folytak végig az ereimen. Épp olyan volt, mintha benyomtam volna vagy tíz adag kávét, amire aztán kólát ittam és koffeintablettát szedtem volna, és egyszerűen nehéz volt lenyugodni, leülni és egyszerűen csak lenni, az alvásról már nem is beszélve.

Emlékszem, amikor megismertem az Iron Maident a Brave New World albumukkal, egy idő után nekiálltam kikeresgélni tőlük a korai – egyébként elmúlt cikkeim tárgyául is szolgáló –, `80-as években megjelent lemezeiket. Igen, akkoriban még más volt a metal, sokkal féktelenebb, brutálisabb és lendületesebb, és amit nem technikával, azt „izommal” nyomtak le. És akármennyit is változik az ember ízlése, néha jó érezni azoknak a különös időknek a lüktetését. És az Enforcer számomra olyan, mintha az Iron Maiden visszatérne ezekbe az időkbe, de magukkal vinnének valamit a mából is. Old school, mégis modern.

És habár ezek a srácok is a hideg Svédországból érkeztek, nem igazán fogunk tipikus skandináv riffekkel találkozni, helyette viszont egyenest az arcunkba nyomják a sikítósabbnál sikítósabb gitárszólókat, olyan tempóval, amitől az ember szívverése a négyszázhetvenhatszorosára gyorsul, amik miatt a heavy metal tényleg heavy, és a nyikhaj tudóskák iszonyodva nyúlnak a „kikapcs” gomb után. Amit csak azok élveznek, akik szeretik, ha a gitárnak a lelkét is kitépik a dal közben. És az ének is olyan vad, hogy kocsiban ülve legszívesebben Schumacher mellé hajtanánk a pályán, hogy magunk mögött hagyjuk, a dobok pedig követik a ritmust és szinte látjuk lelki szemeink előtt, ahogy Jonas Wikstrand elmebeteg módjára csépeli a dobfelszerelését.

Mert bizony nem olyan könnyű megszabadulni a „Death Rides This Night” pörgős, már-már megbabonázó refrénjétől, vagy a gitárszóló témájától, az énekes Olof Wikstrand hangja pedig nem ritkán csúszik a visítás kategóriájába. De a már említett „Mesmerized By Fire” is magával ragadó és fület gyönyörködtető a magas gitár hangjával, a dob nyers erejével, az ének mindezekre illeszkedő ritmusával.

Nem, nem ragozom tovább, mert nem kell. Hallgassátok meg az albumot és ne is próbáljatok neki ellenállni, mert úgysem fog sikerülni. Vadság, féktelenség, gyorsaság, sikító gitárok, és igazi, kortalan heavy metal egy magasabb sebességfokozatban – ez az Enforcer, és legújabb albumuk, a Death by Fire.

Az együttes tagjai:
Olof Wikstrand – ének, gitár
Joseph Tholl – gitár
Tobias Lindqvist – basszusgitár
Jonas Wikstrand – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Bells Of Hades
2. Death Rides This Night
3. Run For Your Life
4. Mesmerized By Fire
5. Take Me Out Of This Nightmare
6. Crystal Suite
7. Sacrificed
8. Silent Hour / The Conjugation
9. Satan
 
Diszkográfia:
Into the Night (2008)
Diamonds (2010)
Death by Fire (2013)