Főkép

Dan Abnett brit sci-fi és képregényíró a nagy közönségsikerű Xenos 2001-es megjelenése után nem sokkal jelentkezett az Eisenhorn-trilógia folytatásával, a Malleus-szal. Szerencsére a Szukits Könyvkiadó – ami úgy látszik, végérvényesen elkötelezte magát a Warhammer univerzumához kiadott lehető legtöbb könyv megjelentetése mellett – szintén nem várt sokat a sorozat részeinek kiadása között, és az első rész után pár hónappal már kézbe vehettük a folytatást. Dan Abnett a stílus kedvelőinek körében nagyon népszerű alkotó lett, aki idestova tizenhárom év alatt harminckilenc könyvet írva, futószalagon szállítja egyenletes, megbízhatóan magas színvonalú írásait az olvasóközönség és a Games Workshop/Black Library kiadók legnagyobb örömére.
 
A Malleus-ban elmesélt történet a Xenos után kicsivel több, mint száz évvel játszódik. A Szent Inkvizíció idegen fajok felkutatásával, tanulmányozásával és elpusztításával foglalkozó rendje, az Ordo Xenos kötelékébe tartozó puritán inkvizítornak, a lassan korosodó Eisenhornnak ezúttal az Ordo Malleus nevű renddel gyűlik meg a baja, a démonokkal lepaktáló emberek, valamint a démonok levadászásával foglalkozó rend ugyanis elfogatóparancsot adott ki ellene, mint lehetséges áruló ellen. Eisenhorn jól ismeri saját hitsorsosainak munkamódszereit és elkötelezettségét, ezért nincs illúziója azzal kapcsolatban, hogy mi lenne a kimenetele a letartóztatásának, így inkább vállalja, hogy távollétében peren kívül azonnal elítéljék, szökevényként vadásszanak rá, s néhány megbízható emberével elmenekülve felvállalja a harcot neve tisztára mosásáért. Nem is sejti, hogy nyomozása milyen meglepő és megrázó igazságokra derít fényt…
 
A Gaunt szellemei sorozattal írástechnikai szempontból összehasonlítva a leglényegesebb változás, hogy a szerző a harmadik személyű elbeszélő módról átváltott egyes szám első személyű módra, és az eseményeket Eisenhorn inkvizítor előadásában és kommentárjaival, gondolataival megfűszerezve olvashatjuk. Míg a Xenos-t bátran olvashatja szinte bárki, aki valamennyire is kedveli a sci-fi műfaját, mert annyira jól sikerült, gótikus hangulatú technokrata részek vannak benne, addig a Malleus már inkább a Warhammer 40.000 avatottabb ismerőinek nyújt teljesebb olvasmányélményt. Ennek oka nem az emlékezetesebb részek hiánya, hanem az, hogy a most kicsit lassabban beinduló történetben az univerzum stagnáló/hanyatló emberi világairól, a háttérben egymásnak feszülő erőkről, az Inkvizíció frakciói között folyó hatalmi harcokról tudhatunk meg olyan információkat, amelyek az egyszeri olvasónak unalmasak lehetnek, a rajongóknak viszont hatalmas pluszt adhatnak. Az akciókban gazdag részek persze ebben a könyvben is sűrűn követik egymást, végtére is egy Warhammer 40.000 könyvről van szó, de jellemzően most kisebb csetepatékról, párbajokról olvashatunk, emiatt viszont ezt végre a háborús sci-fi történeteket nem különösebben kedvelő olvasók is kipróbálhatják.
 
Eisenhorn nyomozása során, ami megint szinte a fél galaxison keresztülvezet, megismerhetjük többek között a Birodalmi Gárda egyik legendás egységének otthonvilágát, az Iszonyat Szemének tőszomszédságában található, és teljesen a katonai szolgálatra berendezkedett Cadia-t, valamint emberfeletti elitcsapatát, a Kasrkineket, és találkozhatunk Dan Abnett másik trilógiájának főszereplőjével, Ravenor inkvizítorral, akinek történetére már ezen rövid mellékszerepe után is roppantul kíváncsi lettem. A Xenos-ban is megtalálható horrorisztikus szakaszt most a Hollandi nevezetű kóbor bányászbolygó eseményei hozzák el, szintén hamisítatlanul H. P. Lovecraft stílusában. A tárnákban lakozó „leírhatatlan iszonyattal” a rejtélyes birodalmi rend, az Adeptus Mechanicus egyik legelismertebb techno-papja segítségével küzd meg a kalandok során már igencsak megfogyatkozott kis csapat. Ezeken a részeken kívül – amik egyébként szerintem a könyv legjobb, legérdekesebb részei –, még az immatérium, az úgynevezett hipertér embertelen démonairól, Eisenhorn nemeziseiről is bővíthetjük kicsit a tudásunkat.
 
A két könyv között eltelt száz év dacára a szereplők nagy része a Xenos-ból már ismerős lehet. Problémamentes nyomon kísérni a már megismert szereplők tetteit, de a csak ideig-óráig Eisenhornhoz csapódó többi segítő karakterét általában még megjegyezni sincs idő, már ki is forognak a történetből, ezért kidolgozott karakterekről beszélni nem lehet. Két-három új szereplő van csupán, akinek a történetéről, motivációjáról fél mondatnál többet megtudunk, ám ezt ellentételezendő, a főszereplő legapróbb lelki torzulásának, lelkiismereti önmarcangolásának és hitbéli bizonytalankodásának is tanúi leszünk, Eisenhorn ugyanis elkerülhetetlenül szembesül szakmája legnagyobb ellentmondásával. Muszáj megismernie az ellenfelét, hogy tudjon ellene harcolni, de minél jobban megismeri, annál jobban hasonul is hozzá, átveszi a módszereit, hiszen a jó és a rossz közötti határvonal valóban leheletvékony, a Warhammer univerzumában pedig a sötét oldalra tévedés nem pusztán az életünkbe kerülő hiba, hanem a lelek örök kárhozata és pusztulása. A harmadik rész végéig még reménykedhetünk, hogy a hősies és acélos akaraterővel rendelkező Eisenhorn birodalmi inkvizítor idejében észre fogja venni ezt a vékony vonalat, és megmarad az Istencsászár örökkön világító, éltető fényében.