Főkép

Fülszöveg:
Kicsinyes és pökhendi gyilkosok, féltékeny és agyafúrt nők, piti ékszerrablók, könyörtelen házasságszédelgők - mind azt hitték, hogy megússzák, de nem ez történt, mert ügyükben egy kövérkés, alacsony férfi kezdett el nyomozni, a Continental Op, azaz a Kontinentális Detektívügynökség névtelen és végletekig eltökélt kopója. Dashiell Hammett első kézből merítette történeteit, ugyanis éveken keresztül dolgozott a Pinkerton Detektívügynökségnek, méghozzá nem egyszer káprázatos sikerrel, így az sem csoda, hogy a Continental Opról szóló történetek hatalmas sikert arattak az olvasók körében. Hiszen lehet, hogy ez a detektív nem megnyerő, nem kedves és nem sármos, sőt még csak nem is mond jópofákat (ellenben előszeretettel használja az öklét), de kérlelhetetlen logikája és egy angol bulldogot is megszégyenítő kitartása kivétel nélkül mindig meghozza az eredményt: a bűnös nem ússza meg tettét következmények nélkül, és ennél több se neki, se nekünk, olvasóknak nem kell.
 
A kötetben helyet kapott hét novella Hammett legkiválóbb írásai közé tartozik, melyek egyszerre teremtettek műfajt és váltak azonnal klasszikussá, ezért a könyv egyetlen krimiszerető olvasó polcáról sem hiányozhat?

Részlet a könyvből:
A tizedik nyom

– Mr. Leopold Gantvoort nem tartózkodik itthon – közölte a szolga, aki ajtót nyitott. – De a fia, Charles igen, már amennyiben óhajt vele találkozni.
– Nem. Nekem kilenckor volt találkozóm Mr. Leopold Gantvoorttal. Most pont kilenc óra van. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan megjön. Várok.
– Természetesen, uram.
Félreállt az ajtóból, hogy beléphessek a házba, elvette a kabátomat és a kalapomat, majd felvezetett egy helyiségbe – Gantvoort könyvtárába – az első emeletre, aztán magamra hagyott. Fogtam egy magazint az asztalon álló kupacból, magam mellé húztam egy hamutartót, és kényelembe helyeztem magam.
Egy óra eltelt. Letettem a magazint, és egyre türelmetlenebb lettem. Egy újabb óra telt el. Ekkor már alig bírtam magammal.
A házban valahol egy óra a tizenegyet ütötte el, amikor egy huszonöt-huszonhat éves, magas, vékony, meglepően fehér bőrű, sötét hajú és szemű fiatalember lépett be a könyvtárba.
– Az apám még nem jött haza – mondta. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnia. Tehetek magáért valamit? A nevem Charles Gantvoort.
– Köszönöm, nem. – Felálltam a fotelból, mert a fiatalember udvariasan ugyan, de távozásra szólított fel. – Majd holnap ismét megpróbálom.
– Sajnálom – mondta a fiatalember, és mindketten az ajtó felé indultunk.
A nappali mellett sétáltunk el éppen, amikor a könyvtárban megszólalt a telefon. Én az ajtóban vártam, amíg Charles Gantvoort visszament felvenni.
Nekem háttal állva beszélt a kagylóba.
– Igen, igen, igen! – jelentette ki határozottan. – Micsoda? – Hirtelen elgyengült a hangja. – Igen.
Lassan megfordult, arca szürke volt, és elkínzott, szeme tágra nyílt a sokktól, száját nem csukta be, a kagylót még a kezében tartotta.
– Az apám – suttogta. – Halott. Megölték!
– Hol? Hogyan?
– Nem tudom. A rendőrség hívott. Azt akarják, hogy azonnal menjek be a kapitányságra.
Láthatóan nehezére esett kihúznia magát, de sikerült, aztán letette a telefonkagylót, és az arcán is láttam, hogy összeszedte magát.
– Ugye, elnézi nekem, ha…
– Mr. Gantvoort – szakítottam félbe bocsánatkérését –, én a Kontinentális Detektívügynökségnek dolgozom. Az apja felhívott minket ma délután, és azt kérte, hogy jöjjön el ma éjjel hozzá egy detektív. Azt mondta, hogy az életére akarnak törni. Megbízást természetesen nem adott nekünk, de ha maga…
– Hogyne! Fel vannak véve! Ha a rendőrök még nem fogták el a tettest, akkor azt akarom, hogy maguk vegyék kezükbe a dolgot.
– Rendben. Induljunk a kapitányságra.
Az Igazságügyi Palota felé menet mindketten hallgattunk. Gantvoort a kormányra hajolva vezetett, elképesztő sebességgel. Számos kérdésre vártam választ, de ő minden figyelmét a vezetésre fordította, nehogy valaminek nekirohanjunk. Így aztán inkább nem zavartam, kapaszkodtam és hallgattam.
Legalább fél tucat detektív várt minket, amikor megérkeztünk. A nyomozást O’Gar detektív őrmester vezette, egy golyófejű férfi, a filmbéli seriffek által divatba hozott, széles karimájú fekete kalapban és hozzá passzoló ruhában, de a látvány megtévesztő volt. Eddig már háromszor dolgoztunk közösen, és minden esetben kiválóan együtt működtünk.
Bevezetett minket egy kis irodába, amely a detektívek szobájából nyílt. Az asztalon egy tucatnyi tárgy feküdt.
– Azt akarom, hogy alaposan nézze meg ezeket – mondta a detektív őrmester Gantvoortnak –, és válassza ki azokat, amik az apjáé voltak.
– Hol van az apám?
– Először tegye meg ezt – felelte O’Gar –, aztán láthatja az apját.
Amíg Gantvoort kiválasztotta, hogy mi az apjáé, én az asztalon heverő tárgyakat vettem számba. Egy üres ékszeres doboz, egy előjegyzési napló, a halott nevére címzett három felbontott boríték, egyéb papírok, egy kulcscsomó, egy töltőtoll, két fehér vászon zsebkendő, két pisztolytöltény, egy aranyóra, hozzáfűzve egy platinaláncon egy aranykés és egy aranyceruza, két bőrtárca, az egyik nagyon új, a másik agyonhasznált, bankjegyek és pénzérmék, egy kis hordozható írógép, amely több helyen sérült volt, valamint haj és vér szennyezte be. A többi tárgy egy része tiszta volt, egy része véres.
Gantvoort fogta az órát a késsel és a ceruzával, az előjegyzési naptárt, a leveleket és egyéb papírokat, valamint a viseltes tárcát.
– Ezek apáméi voltak – mondta nekünk. – A többit soha nem láttam. Persze nem tudom, mennyi pénz volt nála ma este, így azt sem tudhatom, hogy a pénz az övé volt-e vagy sem.
– Biztos benne, hogy csak ezek voltak az apja dolgai? – kérdezte O’Gar.
– Amennyire én biztos lehetek – felelte. – Whipple-t kérdezzék. – Felém fordult. – Ő nyitott magának ma este ajtót. Ő viselte apa gondját, és ő egészen biztosan meg tudja mondani, hogy a többi dolog apámé volt-e vagy sem.
Az egyik detektív azonnal telefonált Whipple-nek, hogy haladéktalanul jöjjön be a kapitányságra.
Én folytattam tovább a kérdezősködést.
– Volt valami, amit az apja mindig magánál hordott, de most nincs itt az asztalon? Bármi értékes?
– Semmi, amiről tudnék. Amiről tudom, hogy magánál hordta, az mind itt van.
– Mikor ment el otthonról?
– Fél nyolc előtt. Talán közelebb a hét órához.
– Tudta, hogy hova megy?
– Nekem nem mondta meg, de gondoltam, hogy Miss Dexterhez megy.
Erre felderült a detektívek arca, és mindannyian a fiatalemberre figyeltek. A legtöbb gyilkosságban szerephez sem jutnak a nők, ám ha mégis, az mindig vezet valahova.
– Ki ez a Miss Dexter? – kérdezte O’Gar.
– Nos, ő…. – habozott Charles Gantvoort –, nos, az apám közeli baráti kapcsolatot ápolt vele és a bátyjával. Gyakran járt hozzájuk, Miss Dexterhez hetente többször is. Sőt, én azt gyanítottam, hogy az apám el akarta venni őt.
– Kiféle, miféle ez a nő?
– Apám hat vagy hét hónapja ismerkedett meg vele. Én többször is találkoztam velük, de alig ismerem őket. Creda, ez Miss Dexter keresztneve, huszonhárom éves lehet, a bátyja, Madden pedig négy vagy öt évvel idősebb. Ő most New Yorkban van, vagy legalábbis úton oda, hogy apámnak elintézzen valamit.
– Az apja mondta magának, hogy el fogja venni a lányt? – erőltette O’Gar a női vonalat.
– Nem, de az elég egyértelmű volt, hogy apám… szinte megbolondul érte. Múlt héten volt is miatta egy szóváltásunk. Nem vesztünk össze, ezt tudniuk kell, csak vitatkoztunk. Ahogy beszélt a lányról, úgy láttam, megalapozott a félelmem, miszerint el akarja venni őt.
– Mit ért az alatt, hogy félt ettől a házasságtól? – ugrott rá a szóra O’Gar.
Charles Gantvoort sápadt arca egy kicsit elvörösödött, majd zavartan megköszörülte a torkát.
– Nem akarom rossz fényben lefesteni maguk előtt a Dexter testvéreket. Nem hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy nincs közük ahhoz, ami apámmal történt. De én nem különösebben kedvelem őket, és úgy gondolom, hogy talán mindketten szerencsevadászok. Apám nem volt mesésen gazdag, de nem jelentéktelen a vagyona. És ugyan nem volt öreg, ám elmúlt már ötvenhét éves, így talán nem alaptalanul tételeztem fel, hogy Creda Dextert valójában apám vagyona érdekelte, és nem ő maga.
– Mi a helyzet az apja végrendeletével?
– Az utolsót, amiről tudomásom van, két vagy három éve írta, és mindent rám, valamint a feleségemre hagyott. Apám ügyvédje, Mr. Murray Abernathy meg tudja mondani maguknak, hogy készíttetett-e az apám azóta új végrendeletet, de én ezt kétlem.
– Az apja már visszavonult az üzlettől, igaz?
– Igen. Az export-import üzletét egy éve átadta nekem. Volt jó pár befektetése, de a napi üzletmenetben már nem vett részt.
O’Gar hátratolta a tarkójára seriffkalapját, és megvakarta a homlokát, aztán rám nézett.

– Akar még kérdezni valamit?
– Igen. Mr. Gantvoort, hallotta az apját vagy valaki mást beszélni egy bizonyos Emil Bonfilsről?
– Nem.
– Említette magának az apja, hogy kapott egy fenyegetőlevelet? Vagy hogy rálőttek az utcán?
– Nem.
– Járt az apja Párizsban 1902-ben?
– Könnyen lehet. A nyugdíjba vonulásáig minden évben külföldre utazott.

O’Garral elkísértük a hullaházba Gantvoortot, hogy megnézze az apját. A halott férfi nem volt kellemes látvány még O’Garnak és nekem sem, pedig én csak egyszer láttam. O’Gar alacsony, inas ember volt, remek öltönyt viselt, és olyan lendülettel mozgott, ami messze meghazudtolta évei számát.
Most meg ott feküdt, feje teteje vörös masszává verve.
Otthagytuk Gantvoortot a hullaházban, és visszamentünk az Igazságügyi Palotába.
– Mi volt ez az egész Emil Bonfilsről meg Párizsról 1902-ben? – kérdezte a detektív őrmester, ahogy kiléptünk az utcára.
– A halott férfi ma délután felhívta az ügynökséget, és azt mondta, hogy egy fenyegetőlevelet kapott Emil Bonfilstől, akivel bajos ügye akadt Párizsban 1902-ben. Azt is mondta, hogy Bonfils előző este rálőtt a nyílt utcán. Azt akarta, hogy valaki menjen el hozzá ma este, és beszéljen vele. Azt is mondta, hogy a rendőrséget semmilyen körülmények között sem szabad bevonni az ügybe: inkább vállalta, hogy Bonfils elkapja, mintsem a nyilvánosság elé teregesse ügyes-bajos dolgait. Ennél többet nem volt hajlandó mondani a telefonban, és én pont ezért voltam a helyszínen, amikor Charles Gantvoortot értesítettétek az apja haláláról.
O’Gar megállt a járda közepén, és halkan füttyentett.
– Ez már valami! – jelentette ki. – Azonnal mutatok neked valamit, amint visszaérünk a kapitányságra.
Whipple a detektívek szobájában várt. Arca első pillantásra ugyanolyan nyugodt és szenvtelen volt, mint amikor pár órával korábban beengedett Gantvoort házába a Russian Hillen. De a szolga tökéletesen kiegyensúlyozott arckifejezése mögött remegést és félelmet láttam.
Ugyanabba a kis irodába vittük be, ahol Charles Gantvoortot kérdeztük ki.
Whipple megerősítette azt, amit Gantvoort fia mondott nekünk. Biztos volt benne, hogy sem az írógép, sem az ékszerdoboz, sem a két töltény és az újabb tárca sem a gazdájáé volt.
Nem tudtuk belőle kiszedni, mi a véleménye a két Dexterről, de azt láttuk rajta, hogy nem kedveli őket. Előző este, mesélte, Miss Dexter háromszor is telefonált. Először nyolc körül, aztán kilenckor, majd tízkor. Mindegyik alkalommal Mr. Leopold Gantvoortot kérte, de üzenetet nem hagyott. Whipple úgy vélte, hogy a nő Gantvoortot várta, aki azonban nem érkezett meg.
Azt is közölte velünk, hogy soha nem hallott sem Emil Bonfilsről, sem a fenyegetőlevelekről. Előző este Gantvoort este nyolc és éjfél között nem volt otthon. Amikor hazaért, Whipple nem látta rajta, hogy izgatott lett volna. A gazdája rendszerint száz dollár készpénzzel szokott elmenni otthonról.
– Tud olyasvalamiről, amit Mr. Gantvoort ma este magával vitt, és most nem látja az asztalon?
– Nem, uram. Úgy látom, minden itt van: az óra, az óralánc, a pénz, az előjegyzési napló, tárca, kulcsok, zsebkendők, töltőtoll. Minden.
– Elment ma este otthonról Charles Gantvoort?
– Nem, uram. Mr. és Mrs. Gantvoort egész este otthon tartózkodott.
– Biztos benne?
Whipple eltűnődött egy pillanatra.
– Igen, uram, amennyire csak lehet, annyira biztos vagyok. Azt biztosan tudom, hogy Mrs. Gantvoort nem ment el otthonról. Az igazat megvallva, Mr. Charlest este nyolc után csak akkor láttam, amikor ezzel az úrral – mutatott rám – jött le az emeletről tizenegy felé. Ám amennyire lehet, bizonyos vagyok abban, hogy Mr. Charles is végig otthon tartózkodott. Mrs. Gantvoort említette.
Ekkor O’Gar feltett egy kérdést, ami előtt értetlenül álltam.
– Miféle gallérgombja volt Mr. Gantvoortnak?
– Úgy érti, Mr. Leopoldnak?
– Igen.
– Egyszerű aranygombok. Egy londoni ékszerész fémjelezte őket.
– Felismerné azokat a gombokat?
– Igen, uram.
Ekkor hazaengedtük Whipple-t.
– Nem gondolod, hogy itt az ideje elmondanod nekem, miről van szó? – kérdeztem O’Gartól, amikor egyedül maradtunk az asztal előtt, ami tele volt számomra semmitmondó tárgyakkal.
– Rendben. Egy Lagerquist nevű boltos kocsival vezetett át ma éjjel a Golden Gate Parkon, és elhaladt egy másik autó mellett, ami az út mellett állt kivilágítatlanul. Furcsának tartotta, ahogy a sofőr a volán mögött ült, ezért szólt az első rendőrnek, akit meglátott.
– A rendőr megvizsgálta az autót. Az ülésen a halott Gantvoort ült bevert fejjel, mellette meg ez feküdt – mutatott a véres írógépre. – Mindez háromnegyed tízkor történt. A halottkém szerint Gantvoort fejét az írógéppel verték be.
– A halott zsebeit teljesen kiforgatták és szétszórták a kocsiban, kivéve az új tárcát. A pénz is ott hevert az ülésen, majdnem száz dollár. A papírok közt pedig ezt találtuk.
Odanyújtott nekem egy fehér papírlapot, amelyre a következő szöveget gépelték:

„L. F. G.
Azt akarom, ami az enyém. Hatezer mérföld és huszonegy év sem elég arra, hogy elmenekülj árulásod áldozata elől. Azt akarom megkapni, amit elloptál.
E. B.”

– Az L. F G . a neve lesz, Leopold F. Gantvoort – mondtam. – Az E. B. pedig Emil Bonfils lehet. 1923 és 1902 között huszonegy év telt el, a távolság San Francisco és Párizs között nagyjából hatezer mérföld.
Letettem a levelet, és fogtam az ékszeres dobozt. Fekete műbőrből készült, belül fehér szaténnal bélelték, és semmiféle azonosító jelet nem találtam rajta.
Aztán megvizsgáltam a két töltényt. Smith & Wesson, .45-ös kaliber, mindkét töltény csúcsát kereszt alakban befűrészelték. Ez egy régi trükk, ilyenkor a golyó behatoláskor szétnyílik, és még nagyobb pusztítást végez.
– Ezek is a kocsiban voltak?
– Igen. És ez is.
O’Gar elővett a mellénye zsebéből egy szőke hajtincset. A hajszálak hossza két és fél, illetve öt centi között váltakoztak. Levágták, és nem kitépték őket.
– Van még valami?
Volt még sok minden, véget sem akart érni.
O’Gar felvette az asztalról az új tárcát, amelyről mind Whipple, mind Charles Gantvoort azt állította, hogy nem a halotté volt, és odanyújtotta nekem.
– Ezt az úton találták, alig egy méterre a kocsitól.
Olcsó vacak volt, sem a gyártó nevét, sem a tulajdonos nevének kezdőbetűit nem találtam benne. Két tízdollárost, három újságkivágást és egy géppel írott listát tett bele a tulajdonosa. A listán hat név állt, élén Gantvoortéval.
A három újságkivágás apróhirdetés volt, a betűk alapján három különböző lapban jelentek meg, és így szóltak:

GEORGE – Minden elintézve, ne várj sokáig.

R. H. T. – Nem válaszolnak.
FLO

CAPPY – Pontban tizenkettőkor. Ne késs.
BINGO

Gantvoort neve alatt az alábbi nevek és címek álltak:

Quincy Heathcote, 1223 S. Jason Street, Denver
B. D. Thornton, 96 Hughes Circle, Dallas
Luther G. Randall, 615 Columbia Street, Portsmouth
J. H. Boyd Willis, 5444 Harvard Street, Boston
Hannah Hindmarsh, 218 E. 79th Street, Cleveland

– Mi van még? – kérdeztem, miután végeztem ezekkel.
A detektív őrmester egyre csak rakta elém a dolgokat.
– A halott gallérgombjait kivették, bár a gallérja és a nyakkendője a helyén maradt. És eltűnt a bal cipője. Mindent átnéztünk a környéken, de sem a cipőt, sem a gallérgombokat nem találtuk.
– Ennyi?
Most már mindenre fel voltam készülve.
– Mi a fenét akarsz még? – morogta O’Gar. – Kevesled?
– Mi van az ujjlenyomatokkal?
– Semmi különös. Csak a halottét találtuk meg.
– És mi van a kocsival, amelynek a volánja mögött ült?
– A kupé egy bizonyos dr. Wallace Girargo tulajdonát képezi. Ma este hatkor jelentette be telefonon, hogy eltűnt a kocsija a McAllister és Polk Street sarkáról. Őt is le fogjuk ellenőrizni, de szerintem neki ehhez nincsen köze.
A tárgyak, amelyek Charles Gantvoort és Whipple szerint a halottéi voltak, nem mondtak nekünk semmit. Alaposan átvizsgáltuk mindet, de nem jutottunk előbbre. Az előjegyzési naptárban számtalan bejegyzést találtunk, de úgy látszott, hogy egyiknek sincs köze a gyilkossághoz. A levelekkel sem mozdultunk előre.
Az írógép sorszámát, amivel a gyilkosságot elkövették, a jelek szerint egyszerűen lereszelték.
– Nos, mit gondolsz? – kérdezte O’Gar, miután végeztünk a nyomok átvizsgálásával, és rágyújtottunk.
– Azt, hogy meg kell találnunk ezt a Monsiuer Emil Bonfilst.
– Az nem ártana – bólintott. – Ott kellene kezdenünk, hogy kapcsolatba lépünk a listán szereplő öt emberrel. Mi van, ha ez a leendő áldozatok listája? És ez a Bonfils az összeset meg akarja ölni?
– Talán. Mindegyikükkel beszélnünk kell. Lehet, hogy egyiket-másikat már megölték. Akár élnek, akár halottak, akár meg akarják ölni őket, biztos vagyok abban, hogy közük van ehhez az ügyhöz. Táviratozok az Ügynökség érintett kirendeltségeinek, hogy nézzenek utána a listán szereplő neveknek. És megpróbálom lenyomoztatni a három újságkivágást is.
O’Gar az órájára nézett, és ásított.
– Hajnali négy múlt. Mit szólnál, ha aludnánk egy keveset? Hagyok üzenetet a szakértőnknek, hogy hasonlítsa össze az írógépet az „E. B.” aláírású levéllel meg a listával, hátha ezzel írták mindegyiket. Gondolom, igen, de akkor is tudnunk kell. Mihelyt kivilágosodik, kiküldök pár embert, hogy vizsgálják át a parkot, hátha sikerül megtalálni Gantvoort hiányzó cipőjét és gallérgombjait. És két srácot elküldök, hogy kutassák fel a város összes írógép-kereskedőjét, hátha mégis sikerül azonosítani az írógép tulajdonosát.
Én megálltam a legközelebbi távírdában, és elküldtem a táviratokat. Aztán hazamentem, hogy olyasmiről álmodjak, aminek az égegyadta világon semmi köze sincs a munkámhoz.

A Kiadó engedélyével.

 

A szerző életrajza