Főkép

Az európai zenehallgató számára igazi egzotikum, különleges élmény, ha arab, ázsiai, japán vagy afrikai zenékkel találkozik. Sokan nem is tudják, mi ennek a különlegességnek a gyökere, miben különbözik az afrikai és ázsiai zene az európaitól, természetesen az alapvetően más kulturális életmódon, környezeten kívül, melyet a zene ott és akkor szív magába, ahol él és virágzik: az adott emberi közösségekben. Afrikában a népzene, vagy beszéljünk csak zenéről, a törzsi kultúra, a közösség és az összetartozás, valamint természetesen a vallás szerves része.
 
Afrika rendkívül színes zenéinek meghatározó eleme a ritmus és az emberi hang; az artikuláció, a szöveg kifejezése az énekes és kórus által. A pentatónia, az ötfokúság az afrikai énekekben gyakori jelenség. A különböző ritmusok egymás fölé helyezésével létrejövő poliritmika az egyik magyarázata az afrikai zene egzotikumának. Többek között az afro-amerikai gyökerekből kifejlődő jazz is Afrikából indult, ritmikája, dallamvilága ezer szállal kötődik ehhez a kontinenshez. Ily módon Afrika sok „különlegesség” hazája.
 
Zenei kuriózumot, egy, a lemezboltokban ritkán kapható lemezt ajánlok az olvasók figyelmébe, Ali Farka Toure (njarka, gitár, elektromos gitár) The River című albumát, melyet az amerikai World Circuit kiadó még 1990-ben jelentetett meg. A nyugat-afrikai Maliból származó Ali Farka Toure – akit többen a sivatagi blues megteremtőjének tartanak – született énekes és hangszeres előadó, sok más afrikai zenészhez hasonlóan virtuóza a fekete kontinens húros hangszereinek, s rendkívül egyénien használja a gitárt vagy annak elektromos változatát.
 
A korongon szereplő első szám egy nagyon régi mali ének, az „Ai Bine” feldolgozása. Toure a dallam alá ismétlődő dallamos kíséretet (riff) illesztett, amit a gitár és a tenor szaxofon visz végig. Óriási szólókra ne számítsunk, a zenészek (csak) játszanak a hangokkal és variálják azokat. Itt minden mentes az öncélú magamutogatástól, az üres zenei frázisoktól. Az énekes-kórus felhívás-válasz jellegű előadására a világon ezerszám találhatunk példákat, többek között az európai zenékben is. Ha figyelmesebben hallgatjuk ezt a régi mali éneket, megfejthetjük az énekes és a hangszerek által leírt lineáris ív, hullámzás funkcióit: a pakisztáni, szíriai vagy indiai szufi zenék transzba áthajló állapota az afrikai kontinens törzsi kultúrájában sem ismeretlen. Toure ezt ennél a számnál a kitartott, szinte visító (rendkívül éles) gitár hanggal, és az efölé énekelt dallammal keltett feszültséggel éri el. Ezt követően nyugodtabb riffel tér vissza. Rendkívül arányosan felépített lineáris zene a kitűnő Amadou Cisse (calabash, ütőhangszerek, ének) és Kevin Conneff (bodhran) ütőhangszeresek kíséretével. 
 
A „Toungere” a Bandalaborou történetét meséli el. A szerelmes Bandalaborou, hogy elnyerje kedvese kezét, megvív a zsákmányokat ejtő, félelmetes oroszlánnal – mely az afrikai hiedelmek és napi élet része is egyben – és követi a megsebesített állatot két napon és két éjen át, végül legyőzi az oroszlánt. A zene végig rendkívül kifejező módon jeleníti meg a feszültségekkel teli várakozást.
 

A „Heygana”egy szakrális hely, melyhez Toure egy utazás emléke kapcsán írta meg a reggae ritmusú számot. Az énekes és kórusának válaszolgatásait a harmonika és a tompa hangú budhran kíséri. Ez a szám is – a lemez többi darabjához hasonlóan – egyszerű ötletre épül, amely szépen lassan kerül kibontásra, bonyolódik a zenészek által.  A gitár akkordváltásait a jellegzetes hangú afrikai basszushangszer gyakran nem kíséri, orgonapontot tartva alul. Toure gitárjátéka mind hangszíne, mind játékmódja tekintetében eltér az európai vagy amerikai előadókétól: élesebb, profánabb hangokat hallunk a lemezen, egyéni hangszínekkel dolgozik; s ehhez társul a sokféle kecskebőrös dob, valamint a felhúrozott tök- és faragott testű, számunkra kimondhatatlan nevű hangszer.
 
A CD angol nyelvű ismertetője hasznos, de ez sajnos az eredeti szöveget nem adja át, azt, amit a zene határok nélkül közvetít. Azt a természetességet, ami ebből az ösztönösen színes, poliritmikus nyugat-afrikai zenéből árad, a szöveg teljes ismerete nélkül is befogadhatja bárki.  A feszes és könnyed off-beat ritmika, az előre és hátrafelé hangsúlyozott hangok, az akcentus, a gördülékeny, s függetlenített zenei gondolkodás és hangszeres előadás – amelyet napjainkban is sok (jazz) zenész irigyel – pedig az érzékeny, befogadó hallgatók mindegyikét elvarázsolja.
 
Hogy milyen hatások érik a hallgatót Ali Farka Toure afrikai zenéjét hallgatva? Toure éneke, zenéje Afrika része, ahonnan rengeteg zenész indult el és tért vissza, „táplálkozott” a kontinens kulturális, etnikai, zenei miliőjéből. Innen merített a blues, a jazz, a soul, a pop, a rap és sok más stílusirányzat is. Így Muddy Waters, Louis Armstrong, Billie Holiday, Ella Fitzgerald, Miles Davis, Herbie Hancock, Eric Clapton, Sting vagy az ex-Led Zeppelin énekes fenomén Robert Plant, aki rendkívül érdekes módon tett kísérleteket az arab és afrikai zene ötvözésére saját rock zenéjével, és még sorolhatnám tovább. Számos európai és amerikai kortárs-zeneszerző munkásságára is hatást gyakorolt a bűvös kontinens. Többek között Bartók Béla és Paul Hindemith Afrikában is tanulmányozott, gyűjtött és kutatott zenéket a 20. század elején. A földrész zenei hatásának nyomaira Debussy műveiben is bukkanhatunk, de az afrikai ütősök zenei ötleteit vette át például az amerikai Steve Reich is számos repetitív darabjában. Ez a kontinens ugyanis „tiszta forrás”, a természetes és spirituális ősi zene hazája. Ráadásul Afrika még ennél is több: egzotikum.    
 
Az együttes tagjai:
Ali Farka Toure - elektromos és akusztikus gitár, ének, njarka
Amadou Cisse - calabash, ütőhangszerek, ének
Mamaye Kouyate - ngoni
Rory McLeod – szájharmonika
Seane Keane – fidula, hegedű
Kevin Conneff – bodhran
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Ai Bine
2. Kenouna
3. Toungere
4. Heygana
5. Jungou   
6. Goydiotodam
7. Lobo
8. Tamala
9. Boyrei
10. Tangambara
11. Instrumental