Főkép Úgy gondolom, ideje túllépni azon, hogy vajon mennyire sikerült az új szerzőgárdának megőriznie az eredeti páros elképzelését, hiszen az elmúlt években megjelenő albumok története és grafikája a legfinnyásabb rajongót is meggyőzhette arról, hogy Lucky Luke jó kezekben van. Ma már nem kell attól tartani, hogy a szellemiség módosul, vagy a figurák megváltoznak, sokkal időszerűbb az a kérdés: mennyire képes a mostani trió felfrissíteni, új ötletekkel élvezetessé, naprakésszé tenni a sorozatot, mindezt úgy, hogy ne vegyenek elő olyan hiperszuper ellenfelet a sufniból, akiről eddig a kutya sem hallott, és lehetőleg az ufók se landoljanak a szomszéd farmon vadászjegyeiket lobogtatva.
 
Ezeket a csapdákat eddig ügyesen elkerülték az alkotók, és ezúttal sincs másként, hiszen csili-vili újdonságok helyett inkább a jól bevált rosszfiúkat vették szemügyre. Ennek eredményeként Luke „ősellenségei”, a Daltonok kerülnek új megvilágításba, amire nemes egyszerűséggel csak azt mondhatom: zseniális húzás. Mert mit is tudtunk eddig a Daltonokról? Joe az ész, a legkisebb, a méregzsák, a tornasor végén pedig Averell áll, akinek a bendője mindig fontosabb, mint az éppen aktuális terv végrehajtása, és szellemiek terén nincs mivel dicsekednie, a közöttük álló Jack/William párosnak pedig legfeljebb végszavak és epizodista szerepek jutottak. Eddig. Merthogy most felborul a világ egyensúlya: a négyest körbelengő testvéri „szeretetnek” annyi, köszönhetően egy balul sikerült útonállásnak, aminek (szokás szerint) börtön lett a vége. Elkeseredésükben a többiek megkérdőjelezik Joe vezéri képességeit – és rövid családias pofozkodás után roppant különös események veszik kezdetüket. Természetesen Lucky Luke sem maradhat ki a mulatságból, bár hamarosan rájön, hogy a szólóban sétafikáló Daltonokat nem is olyan egyszerű lefülelni.
 
Az olvasó mindeközben jól szórakozik, hiszen kifejezetten mókás nyomon követni, miként képzelik el a boldogulást és a meggazdagodást a testvérek, s nem utolsó sorban végre közelebbről megismerhetjük a Jack/William kettőst, akik bebizonyítják, nem csak a kiosztott feladatok elvégzésére, hanem saját ötleteik megvalósítására is képesek – kivált, ha pénzről van szó.
 
Achdé ezúttal sokkal puritánabb borítóképet készített, mint az előző Pinkertonos volt, ráadásul minimalista eszközökkel érzékelteti a történet lényegét, az addig egységfrontot képviselő Dalton testvérek széthúzását. Ami alapban vicces, hiszen miközben fújnak egymásra, ugyanazon a lovon ülnek, így nem kétséges, mi lesz utazásuk végállomása. Ez a fajta visszafogottság érvényesül a belső oldalakon, ahol továbbra is a szereplők fontosak, és bár a hátterek a kívánt mértékig kidolgozottak, szemlátomást nem ezen van a hangsúly, hanem az előtérben álló figurákon. Ennek jegyében csak ritkán tér el az egy csíkban három vagy két kocka felállástól, ahhoz már igazán rendkívüli történés kell. A szaglószervek terén sincs változás, még mindig bámulatos ormányokkal járkálnak a polgárok. Az előrejelzések szerint legközelebb egy régebbi sztori következik (Le 20e de cavalerie), amelyben Luke a lovasság kötelékében járja a vadnyugatot.