Főkép Ahogy a tizenkilencedik század elején Ludwig van Beethoven a klasszikus zenét, másfél évszázaddal később Glenn Gould nagyjából ugyanúgy változtatta meg az előadóművészetet. Konkrét párhuzamokat ugyanakkor felesleges lenne keresni, hiszen míg Beethoven az egyéniség, a belülről fakadó poézis (pre-)romantikus felfogásával bővítette ki a bécsi klasszika szimmetriákon alapuló formanyelvét, és fokozatosan tágította a tonika-domináns polaritás szilárd talaján emelt harmóniai felépítmények kereteit, hatása pedig csak megkésve, akkor is csupán részlegesen mutatkozott meg, például Wagner és Brahms műveiben, addig Gould felvételei azonnali reakciókat váltottak ki, és a mai napig etalonként használhatók, lényegüket tekintve pedig a tökéletességre törekvés non plus ultráját képviselik. Ám többek között épp ez a kérlelhetetlenség köti össze a két excentrikus, megalkuvást nem ismerő zsenit.
 
Egy másik kapcsolódási pontként a Johann Sebastian Bach billentyűs művészete iránti közös vonzalmuk említhető. Beethovenről fennmaradt, hogy már fiatalon játszotta a Wohltemperiertes Klavier darabjait, ezenkívül számos más Bach-szerzemény kottája szintén a birtokában volt, Gouldról pedig köztudott, hogy Bach-interpretációival robbant be a köztudatba. Egyfajta lelki rokonság tehát kétségtelenül kimutatható a két művész között, a kanadai zongorista Beethoven-értelmezései pedig hol egészen új megvilágításban tárják elénk a ma már sokat játszott darabokat, hol a művek felülmúlhatatlanul hűnek és pontosnak tetsző előadásával és rögzítésével juttatnak el minket a kompozíciók feltételezhető esszenciájához, a művel való teljes azonosuláshoz. Ez utóbbiak közé tartozik a Beethoven öt befejezett zongoraversenyét tartalmazó tripla album is.
 
Az időtartamok által diktált sorrend miatt a három korong egymás utáni meghallgatásával nem érzékelhető igazán, Beethoven hogyan jut el a mozarti zongoraverseny külsődleges jegyeitől és a közvetlen utalásoktól a Mozart és Haydn érett művészetét ténylegesen meghatározó, tökélyre vitt harmóniai és kidolgozási egyensúlyokig, valamint az inkább a szimfóniákra, de meg Mozart késői billentyűs concertóinak lassú tételeire jellemző drámaiságig. Azt ellenben már az első lemezen szereplő Op. 15 és Op. 58 összevetésével megállapíthatjuk, hogy a tutti és a szólóhangszer „vetélkedését” egyértelműen a kettő kiegyensúlyozottabb párbeszéde, néha a szót egymástól közvetlenül átvevő eszmecseréje veszi át, az önálló zenekari témák és a hangszerelés pedig sokszor határozottan szimfóniaszerű hangulatot teremtenek. Különösen az Op. 73-ban feltűnő a zongora szinte azonnali, azonos szintű „szerepvállalása”, de a szóló ezt követően is egyenrangú félként, a zenekart magasztosságával és ragyogásával támogatva jelenik meg elsődleges dallamhordozó helyett.
 
Ugyancsak ez utóbbi versenyműben érzékelhető leginkább vegytiszta formájában a beethoveni harmóniakezelés magabiztossága és kísérletező beállítottsága, a feszültségek és szimmetriák, az ellenmozgások és az egymást kiegészítő témák lélegzetelállító drámaisága, valamint az a monumentalitás, ami a mai napig élvezetessé teszi ezeket az alapvetően egyszerű skálákból és gyakran ezekhez sokban hasonló, tört akkordmenetekből összerakott darabokat.
 
A digitálisan ugyan feljavított, eredetileg mégis analóg felvételeket még a monóban rögzített Op. 19 esetében is az az erőteljes, tiszta hangzás jellemzi, amely a hanglemezkészítés fénykorának legkimagaslóbb példáinak sajátja. Az egyes szólamok, valamint a zenekar és a zongora közötti arányok azt a fenséges kiegyensúlyozottságot tükrözik, amely – mint láttuk – a műveknek szintén meghatározó eleme. Az sem lehet vitás, hogy a kifogástalan tempóvételekkel dirigáló karmesterek minden részletre odafigyelve készítették fel a hangszereseket, akik egyszerre a legnagyobb alázattal és engesztelhetetlen határozottsággal, Beethovenhez és Gouldhoz egyaránt méltó, rendkívül magas színvonalon szólaltatják meg a műveket.
 
Glenn Gould játékára ugyanakkor nincsenek szavak. Egyéni, férfias billentése úgy különíti el egymástól a hangokat és a szólamokat, hogy közben egy pillanatra sem törik meg vagy bomlik fel a dallamok és motívumok íve, egysége. Frazeálása a lángelmékre jellemzően hibátlan; úgy látja át a szólamok szövetét és a melódiákat, akár egy elméleti matematikus a bonyolult képleteket. Dinamikája kifinomult, mégsem finomkodó, a néhol robusztus akkordokat és a közmondásosan gyöngyöző futamokat nem pedálhasználattal igyekszik megerősíteni, így sehol sem hallhatunk összemosott, esetleg kissé elnagyolt akkord- vagy dallammeneteket. Az egészből – a kiváló zenekarok közreműködésének úgyszintén köszönhetően – fékezhetetlen, paradoxnak ható módon mégis mindvégig kordában tartott erő sugárzik. Pontosan az az erő, amely Glenn Gouldot mint előadót, Beethovent pedig mint komponistát emelte a legnagyobbak közé. Ha Beethoven zongoraversenyeiből mindössze egy felvételt kellene kiválasztanom, különösebb tanakodás nélkül erre voksolnék.
 
Előadók:
Glenn Gould – zongora
 
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
1-3. Konzert für Klavier und Orchester Nr. 1 C-Dur, Op. 15
Columbia Symphony Orchestra
Vladimir Golschmann – karmester
4-6. Konzert für Klavier und Orchester Nr. 4 in G-Dur, Op. 58
New York Philharmonic
Leonard Bernstein – karmester
 
CD 2
1-3. Konzert für Klavier und Orchester Nr. 2 B-Dur, Op. 19 (Mono)
4-6. Konzert für Klavier und Orchester Nr. 3 c-moll, Op. 37
Columbia Symphony Orchestra
Leonard Bernstein – karmester
 
CD 3
1-3. Konzert für Klavier und Orchester Nr. 5 Es-Dur, Op. 73 („Emperor”)
American Symphony Orchestra
Leopold Stokowski – karmester