Főkép

Az Aki a vonatokat nézte című, frissen megjelent Simenon-regényt előítéletekkel telve vettem kézbe. Ami ugyanis az író rajongójává tett: a Maigret-univerzum. Az a nagyon valóságos, mégis költői, nagyon ismerős, mégis titokzatos világ, ami nosztalgiát kelt bennem olyan – a vágyódást egyébként meg nem érdemlő – korok és időszakok iránt, amelyekben nem élhettem. A legtöbb Maigret-könyv egyszerre megnyugtató és tragikus: a bennük szereplő szomorú, reménytelen és sötét sorsok felkavaróak, de Maigret állandósága és mély embersége miatt végül jó érzéssel telve, reménykedve, vagy legalább megértést érezve lehet befejezni a regényeket. És aztán érdemes őket újrakezdeni, hiszen ha a bűneset megoldása már nem is, a könyvek atmoszférája, helyszínei, pillanatai, a szereplők gesztusai újra és újra képesek elvarázsolni az olvasót. Persze minden Simenon-regény képes arra a sűrű és bonyolult hangulatszövésre, ami a Maigret-k sajátja, de – természetesen okkal – a különös, új nézőpontot kínáló kiegyenlítés már hiányzik belőlük, így jóval kiszámíthatóbbak. Ezért voltam előítéletes az új könyvvel is, melyet a kiadó (és közlésük szerint Simenon) roman durs-nak, vagyis kemény regénynek nevezett.
 
Azonban tévedtem. Az Aki a vonatokat nézte olvastatta magát. És már első olvasásra is mélységesen tragikus és elképesztően derűs könyv volt – így egyszerre. A paradox párosítás annak köszönhető, hogy bár a narráció egyes szám harmadik személyű, mégis szinte végig a főszereplő, Kees Popinga szemével látunk. Ő pedig végtelenül logikusan és derűsen éli meg élete zűrzavaros tragédiáját, teljes pénzügyi, emberi és lelki csődjét. Köszönhetően ennek a kifordított látásmódnak, a könyv sokkal könnyebben olvasható és sokértelműbb volt, mint például a kiadónál korábban megjelent A kísértetek.
 
Popinga egy jól menő kereskedőcég hivatalnoka Hollandiában. Szép családjával (feleség, akit anyának szólít, lánygyerek, fiúgyerek: mint egy szociológia-könyvből kikölcsönzött nukleáris családmodellben) szép házban él, szép életet. Van egy remek biciklije, nikkelezett sebességváltóval. Szeret kisétálni a kikötőbe és ellenőrizni a cég hajóit. Esténként klubba jár és sakkozik. Pontos, precíz, átlagos, unalmas… Legalább is az élete az. Ám minden szokott rutin felborul, amikor főnöke egy barátságos esti italozás közben közli Popingával, hogy ő és cége tönkrement, mindent elvesztegetett, és ezzel Popingát is csődre ítélte. Az addig józan és takarékos mintapolgár főnöke elbeszélése után hirtelen új világba csöppen: olyanba, ahol a hajók csempészárut visznek, ahol a főnöknek szeretője van jó polgári élete mellett, s ahol látszatöngyilkosság segítségével el lehet tűnni a rendőrség elől. Popinga nem tesz ilyet: egyszerűen csak felszáll a vonatra, melyet annyit nézett korábban, s elindul egy útra, amely nem vezet sehova. Meglátogatja főnöke szeretőjét Amszterdamban, Párizsban taxizik, félvilági nőkkel ismerkedik, újságot olvas, kávét iszik ismeretlen kisvendéglőkben, az alvilág körében bujkál, álruhát vásárol... És halottat hagy maga után.
 
Popinga története 1938-ban játszódik. De megeshetne bármikor. A kisember, aki megtalálni véli a tökéletes szabadságot, amelyben mindent szabad, minden izgalmas és minden új, körözött bűnözővé, bolonddá válik a világ szemében. De vajon hol az igazság: Popinga kis, rendszeresen vezetett jegyzetfüzetének logikus bejegyzéseiben vagy a bűnügyi aktákban, amelyek az „amszterdami szatírról” szólnak? Melyik élete az igazi: azé a Keesé, aki csak nézte a vonatokat, vagy azé, aki fel is szállt egyre?
 
Szimbolikus, játékos, lebilincselő utazás a könyv: egyszerre kiszámíthatatlan kalandtörténet, filozófiai regény, lélektani elbeszélés. És, esetleg, akár, kemény krimi is. Talán Simenon egyik legjobbja: igazi meglepetés az olyan kétkedő Maigret-rajongóknak, mint én.
 
Részlet a regényből

 

A szerző életrajza