FőképFülszöveg:
Vér a jégen...
A jeges szibériai pusztán valami lezuhan az égbol. Nem sokkal késobb brutális gyilkosságsorozat kezdodik. Az áldozatok rénszarvaspásztorok, katonák és olajmunkások. A holttesteket fej nélkül, kizsigerelve, póznákra tűzve vagy felaggatva találják meg. Az orosz hatóságok értetlenül szemlélik az eseményeket.
A Pentagon szakértoi a kémműholdak adatai alapján hátborzongató következtetésre jutnak: egy idegen űrhajó zuhant le Szibériában.
Amerikai kommandó érkezik a helyszínre. Az elit katonáknak meg kell akadályozniuk, hogy az idegenek technikája az oroszok kezébe kerüljön. A csapat tagja egy New York-i rendor, Schaefer – azok egyike, akik már harcoltak a ragadozók ellen és életben maradtak.
Schaefernek csupán egy szövetségese akad, egy fiatal orosz hadnagyno. Feladatuk túlélni a legiszonyatosabb harmadik típusú találkozást, és megfékezni a csillagok közül érkezett vadászokat…
 
Részlet a regényből:
Sápadt üresség nyújtózott a láthatáron.A sarkvidéki éjszaka sötétségét csak a sűrű felhőburok és a hó között csapdába esett világosságfoszlányok törték meg. A nap nem látszott, elbújt, hogy legközelebb csak a tavasz közeledtekor mutassa meg magát. Az észak felől támadó erős szél sebzett élőlényként üvöltött, mintha a levegőnek is irtózatos fájdalmat okozna a hideg. Finom porhó, acélkeményre és üvegszilánk élességűre fagyott pici pihék kavarogtak megfoghatatlan korbácsszíjakká egyesülve a jeges puszta fölött örvénylő légáramlatokban.
Taro, hogy megvédje az arcát a széltől és a hidegtől, lehajtott fejjel kínlódott előre a pusztában. Nem látott elég messzire ahhoz, hogy pontosan tudja, merre halad, de hiába volt erőtlen a fény, hiába fújta a szél a havat, a menekülő állat nyomait nem tévesztette szem elől.
A szél halmokba hordta a havat, és azok hamar jégbuckákká fagytak. Taro ezen a földszilárd, fehér takarón lépkedett, amelyre nehéz csizmája nem ütött mélyebb nyomsebet, mint a rénszarvas lába.
A rénszarvas patája (amelyet az evolúció úgy alakított ki, hogy ne csússzon meg a jégen) itt-ott felszaggatta a gyorsan fagyó hólepel felszínét. A mélyedésekbe újabb friss, még puha pelyhek hullottak, apró örvényekké válva kavarogtak egy darabig, majd kristályokká keményedve ráfagytak a néhány centiméter átmérőjű lyukak oldalfalaira és fenekére.
Taro tudta, előbb-utóbb meg fogja találni elkódorgott rénszarvasát. Gyanította, hogy az állat akkor már nem fog élni. Egy egészséges szarvas sosem vágna neki céltalanul a tajgának, nem távolodna el a csordájától. A beteg állatok pedig gyengék, hamar elhullanak.
Tisztában volt azzal, hogy a rénszarvas már halott lesz, amikor megtalálja, mégis meg kellett keresnie. A beteg állatok húsát persze nem lehet megenni, de a bőrük és csontjuk még jó lehet valamire.
Persze akkor sincs nagy baj, ha elveszti a nyomot és visszafordulásra kényszerül. Előbb-utóbb úgyis rábukkan a tetemre.
Egy melegebb klímához szokott ember talán örökre lemondana a szarvasbőrről, kijelentené, hogy a természetes bomlási folyamatoknak köszönhetően egy-két hét leforgása alatt használhatatlanná válik. Taro azonban tudta, Szibériában ez nem így van. Ő itt nőtt fel, ezen a pusztán, itt töltötte egész életét, és megtanulta: errefelé soha, semmi sem rothad meg, itt nincsenek ragadozók és dögevők, amelyek megcsonkítanák a tetemet. A holtak ezen a vidéken akár évezredeken át érintetlenül heverhetnek. (A közelben egyszer találtak egy mamuthullát; a húst felolvasztás után nyugodtan el lehetett fogyasztani.)
A szeme sarkából meglátott valamit. A jég fölött... megmozdult, átsuhant valami. Taro felemelte a fejét, és pislogva az égre nézett.
A felhők fölött mozgott valami. Mozgott és úgy ragyogott, hogy fénye keresztülhatolt a szürke légtömegen.
Talán egy új amerikai repülőgép közelítette meg a határ vonalát? Évek óta pletykálták már, hogy az amcsik megépítettek egy „Aurora” nevű gépet, ami minden orosz védelmi vonalon képes keresztülhatolni. De nem, ez nem lehetett az Aurora – az állítólag olyan magasan és gyorsan repül, hogy a földről, szabad szemmel semmit sem lehet látni belőle.
A fény fokozatosan erősödött, egyre lejjebb ereszkedett a felhők között. Hihetetlen sebességgel mozgott.
Nem lehet más, csakis az Aurora, gondolta Taro. Nincs semmi, ami ilyen gyorsan repülne. Orosz repülőgépeket sokszor látott már. Őrködtek, manőverezgettek, embereket és utánpótlást hoztak az olajvezetékekhez és a jamali olajmező Aszjima környéki fúrótornyaihoz, szivattyúihoz. Azok közül egy sem mozgott ennyire sebesen...
A repülő tárgy hirtelen narancsszínű lánggömb formájában kivágódott a felhők közül. A sápatag tájon élénk, meleg árnyalatok ömlöttek végig. Gép volt, legalábbis úgy bömbölt. Taro még nem látta tisztán, de a hangját már hallotta. Olyan erőszakosan nyomult előre és lefelé, hogy a levegő széthasadt előtte.
Hatalmas volt, és hangosabb a legvadabb viharnál, amit a fiú valaha átélt. Tisztán látszott: felforrósítja maga mögött a levegőt. Mi lehet az, ami felmelegíti a szibériai telet? Egyáltalán: létezik ilyesmi?
Nem, ez egyszerűen lehetetlen, gondolta Taro.
A tárgy süvítő zaja nesz volt ahhoz a robajhoz képest, ami akkor hallatszott, amikor hozzácsapódott a jégtakaróval borított földhöz.
Taro megfordult és a gép után bámult.
A látóhatár lángsárgává változott. Taro szinte érezte a felcsapó óriási tűz melegét.
Agép nem leszállt, hanem lezuhant. Taro ebben egészen biztos volt. Ha az amerikai Aurora kémrepülő volt, akkor a moszkvai hatóságok minden bizonnyal tudni akarnak róla. A hosszú hidegháború ugyan már véget ért, de ez nem azt jelentette, hogy az orosz hadsereg vezetői kihagynának egy ilyen alkalmat. Szíves-örömest átvizsgálják majd a szupertitkos amerikai technikát. Az orosz kormány azt sem bánná, ha szerezhetne pár morális jópontot az amerikaiakkal szemben. Egy udvarias panasz az amerikaiakra, akik kémkednek a békeszerető, posztkommunista Oroszország területén, egy megfelelő hangvételű tiltakozás, és a jenkik, ha nem akarnak rossz színben feltűnni a világ előtt, csak egyet tehetnek: néhány kereskedelmi koncesszióval kiengesztelik az oroszokat.
Lehetnek túlélők is, és egy hősiesen végrehajtott mentőakcióból nem csak Oroszországnak, de személyesen Tarónak is rengeteg előnye származna. Híres lenne, talán még Moszkvába is elvinnék, kitüntetést vagy valami hasonlót kapna. Rénszarvaspásztor volt, elégedettnek vallotta magát, de azért szívesen belekóstolt volna a nagyvárosi életbe, szívesen megismerkedett volna mindazzal, ami kényelmessé teszi a modern világot.
Ha visszamegy a faluba, és ha véletlenül éppen működik a rádió, értesítheti az aszjimai olajkútnál állomásozó katonai egységet. A katonák aztán kiküldhetnek egy teherautót vagy egy helikoptert, onnantól fogva pedig minden megy a maga útján. De a visszaút legalább három óráig tartana, és újabb egy órába telne, míg a teherautó vagy a helikopter megtalálja a lezuhant gépet.
Viszont ha rögtön a gép felé indulna, másfél-két óra alatt odaérne. A sérült túlélők számára borzasztóan nagy jelentősége van annak, hogy egy-két órával korábban kapnak segítséget. Persze, ha esetleg van valami értékes vagy használható holmi a roncsok között, a sebesültek várhatnak... Taro elhatározta, először a zsákmányt szerzi meg, csak aztán bajlódik az amcsi katonákkal.
Nekivágott a jégmezőnek, s feledve a szarvast, egyenesen a narancsszínű ragyogás felé tartott. Az elkódorgott állat úgyis fagyban minden konzerválódik.
Már jó egy órája gyalogolt a lezuhant gép felé, amikor megérezte a meleget. Először arra gondolt, csak a képzelete játszik vele, éber álmot lát, amiben a főszerep egy tábortűzé. A narancsszínű fény időközben kialudt, a lángok lelohadtak, és már csak a közönséges tereptárgyak nyújtottak támpontot a tájékozódáshoz.
Taro fejcsóválva megállt. Nem, egészen biztos, hogy nem a roncsokból érkező hőt érzi. A gép még legalább két kilométernyire lehet tőle, és már elég régen lezuhant, a jégmező azóta kiszippantotta belőle a meleget...
Továbbment.
Tíz perccel később már nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, újabb öt perc múlva pedig izzadni kezdett a vastag prémruhában. Hátralökte a csuklyáját. A homlokán víz csorgott.
Megtorpant. Pislogva kitörölte a szeméből a verítéket.
Még mindig jó egy kilométernyi távolságban volt a jeges pusztát végigszelő, sebhelyszerű szakadéktól, de tisztán látta a mélyedést. A szakadékkal nem volt semmi gond, pontosan olyannak látszott, mint mindig. Valami azonban nem stimmelt...
Taro kimeresztette a szemét, és a szakadék szélén lévő jégtakaróra meredt. Csillogott, mint mindig, csak éppen nem úgy, nem olyan fagyos-keményen, mint ahogy szokott.
A jégtömeg csillogása a folyékony vízére emlékeztetett.
Taro homlokráncolva továbbindult. Néhány lépés megtétele után letérdelt. Kesztyűs kezével megérintette a talajt. Felemelte a kezét, az ujjai végére nézett.
A barna bőrkesztyűn foltok sötétlettek. Nedves foltok.
A jég megolvadt!
A meleg, amit érzett, nem álom volt, nem képzelgés. A forróság valóban létezett.
Nem tetszett neki a dolog. Nagyon nem. Olvadó jég? Itt, Szibériában? A tél közepén? Ilyen irtózatos hőt még egy lezuhanó amerikai csodarepülő sem gerjeszthet!
Ritkán használta a hátára vetett régi puskát. Tulajdonképpen nem is azért hordta magával, hogy lőjön vele; a fegyver amolyan státusszimbólum volt a számára: eszébe juttatta az embereknek, hogy egy olyan férfi unokája, aki a Nagy Honvédő Háborúban harcolt a nácik ellen. Idekint a jégmezőkön nem éltek ragadozók, itt ritkán fordultak meg vérengző állatok, rossz szándékú emberek. (Az öregek ugyan sokat meséltek a farkasokról, amelyek annak idején óriási falkákban kószáltak errefelé, de Taro gyanította, nem sok igazság van a dologban; sejtette, hogy a tehetetlen vének csak azért agyalják ki ezeket a történeteket, hogy bizonyítsák valamivel, egykor ők is tetterős férfiak voltak.)
Taro a faluban megrendezett ünnepségek során néha a levegőbe durrantott örömében, néha célba lőtt a gyakorlás kedvéért, két alkalommal pedig megszabadított a szenvedéstől egy-egy sérült rénszarvast, de önvédelmi célokra egyszer sem használta a fegyvert. Párszor már vitába keveredett másokkal, de ilyenkor csak szócsatát vagy legfeljebb ökölharcot vívott.
Most azonban úgy érezte, szüksége lehet a puskára. Óvatos mozdulattal kihúzta a prémtokból, és megvizsgálta. A fegyver – mint mindig – tökéletes állapotban volt.
A puskát lövésre készen tartva közeledett a szakadékhoz. Óvatosan lépkedett, nehogy megcsússzon az olvadt jégen.
Az a dolog, ami meteorrá válva lezuhant az égből, a szakadék belsejében ért földet. Taro összeráncolta a homlokát. Ismerte a szakadékot; egy alkalommal éppen itt vesztett el egy szarvasborjat. Hosszú, keskeny, sziklás hasadék volt, de mégis túl széles és mély ahhoz, hogy a hó betemesse. Nyaranta folyómederként északra, a tenger irányába vezette a vizet, amit a jégtakaró izzadt ki magából.
A szakadék falai veszélyesek voltak; a kősziklákra vastag és csúszós jég- és hórétegek rakódtak. Ha egy ember vagy egy állat túlságosan közel merészkedett a pereméhez és belecsúszott, örökre az alján maradt.
Taro tudta, ha a lezuhant tárgy odalent van, nehéz dolga lesz a mentőknek. Komor arccal lelassította a lépteit.
A látótere legszélén megmoccant valami. Taro meglepetten oldalra fordult és ráemelte a puskáját a...
Semmi.
Semmit sem látott; a jégmező üresen nyújtózott.
Taro pislogva gondolkozni kezdett, és hirtelen... valami megmozdult mellette. Arrébb rántotta a fegyver csövét. Mintha egy tükörképet látott volna a jégen.
De minek a tükörképét?
Aztán...
Fény villant. Három mozgó, vörös pötty kúszott végig a jégen, olyan gyorsan, hogy szinte látni sem lehetett merre tartanak. A pöttyök felkapaszkodtak Taro testére, egészen a homlokáig, majd alakzatba rendeződtek: egy szabályos háromszög csúcsaivá váltak. Taro érezte a forróságukat, látta a vörös fénysugarakat, azt viszont nem, hogy honnan érkeznek. Fogalma sem volt róla, mik lehetnek. Mintha a levegő egy bizonyos, sűrű foltjában lett volna a forrásuk...
A felvillanó kékesfehér fény szikrázóvá változtatta a havat és a jeget.
És Taro többé már semmit sem érzett.

A Kiadó engedélyével.