Interjú: Bíró Szabolcs – 2013. február

A „székirodalom” műfajmegnevezés apukája, a Historium Kiadó vezetője, a Historium Történelmi Napok és a HistoryCon fesztiválok megálmodója, több mint tíz regény megalkotója, a középkor megszállottja, a Csak Van zenekar énekese, hellyel-közzel újságíró, antikvárius, férj, kerekesszékben élő, vidám és tetterős ember. Bíró Szabolcs elsősorban íróként válaszolt a kérdéseimre, de igyekeztünk több témát is érinteni.
 
Mikor érezted úgy először, hogy neked mesélned kell?
 
Óvodás koromban, amikor hihetetlen történetekkel traktáltam az óvó néniket az én felfújható, piros repülőgépemről, ami vízzel működik, és én vezetem. A viccet félretéve, már nagyon korán elkezdtem történeteket kitalálni, és ezeket az általános iskola második, illetve harmadik osztályában már papírra is vetettem. Érdekes módon mégis tizenhat évnek kellett eltelnie, illetve több tucat novellának és kisregénynek kellett megszületnie ahhoz, hogy először forduljon meg a fejemben a gondolat: író akarok lenni.
 
Több évig ismerhettek téged az olvasók krimiíróként, majd egy éles váltással elkezdtél a történelemmel foglalkozni, és a középkorról írni. Mindig is kedvelted a történelmet?
 
Számomra rendkívül mulatságos dolog, hogy nagyon sokáig nem vettem észre a középkor iránti vonzódásomat, holott – kis túlzással élve – benne éltem. Mire gondolok ez alatt? Két nagybátyám hagyományőrző lovasíjász, őket egészen kis koromtól figyeltem, számtalan bemutatójukat láttam, több középkori fesztiválon is részt vettem, ahol felléptek. Éveken át jártam lovasíjász táborokba, volt saját íjam, sőt egyszer kiskoromban második helyen végeztem a táborlakók közt rendezett versenyen. A szüleimmel annyi ép és romos várat, kastélyt látogattunk meg több országban is, hogy össze sem tudnám számolni. Gyerekként tipikusan a legózás és a barkácsolás kötött le: előbbi játékban a lovagos szetteket kedveltem legjobban, utóbbi tevékenység során pedig leginkább kardokat és pajzsokat készítettem magamnak fából. Egyik első maradandó olvasmányélményem az Egri csillagok volt, kedvenc zeném az István a király, filmben pedig az Excalibur és A rettenthetetlen jött be leginkább. És mindezek ellenére sokáig nem tudatosítottam, hogy mennyire imádom a középkort, a lovagok, királyok, várak korát: krimiíróként indultam el az ösvényen…
 
Mi előzte meg azt, hogy végül elkezdtél történelmi regényt írni?
 
Sorolom: egy emlékezetes érettségi vizsga a keresztes hadjáratok témájában, Umberto Eco: A rózsa neve című regénye, és a Múzsám, aki ma már a feleségem, és aki rendkívül erős kritikusom is egyben. Fokozatosan ráébredtem arra, hogy az én sorsom nem annál az íróasztalnál van, ahol krimiket írnak. Többre vágytam, kihívásokra. A Sub Rosa című regényemben még ott van a krimiíró-énem, de már Európa és a középkor a legfontosabb téma. Az ötödik parancsolat című kisregényem szintén krimi, de már az 1300-as években játszódik. A Non nobis, Domine című nagyregényemmel (mely két részben jelent meg a magyar piacon: az első rész a Kelet oroszlánja, a második Az utolsó vörös barát alcímre hallgat) pedig végre elértem annak az ösvénynek az elejére, amelyen a további életem során haladni szeretnék.
 
Az ember azt hinné, hogy tíz könyv után már biztos vagy magadban, erre te azt mondod, a Non nobis, Domine még csak az eleje valaminek?

Persze. Huszonnégy évesen még bőven van hova fejlődnöm, de most már legalább az utat, a csapásirányt, a saját hangomat megtaláltam. És egy témát – a középkort –, ami annyira közel áll a szívemhez, mint eddig még soha semmi – és ezt nem csak íróként mondom.
 
Mivel magyarázod azt az óriási szintkülönbséget, ami a Non nobis, Domine és az összes többi, korábban megjelent könyved közt húzódik? Mert én minden munkádat olvastam, és a különbség számomra valami elképesztő volt…
 
Nagyon köszönöm a dicséretet, és örülök, ha valóban így van. Kétféle választ is tudok adni a kérdésedre, mindenki eldöntheti, hogy szerinte melyik az igaz. Az egyik egy nagyon prózai, logikus magyarázat: a Non nobis, Domine nagyjából huszonöt és félszer annyi ideig készült, mint átlagban egy korábbi művem. Van olyan könyvem is, aminél ezt ötvenegyszer hosszabb ideig írtam. Tehát egy nagyon hosszú ideig tartó, nagyon alapos és könyörtelenül maximalista munka húzódik mögötte, amibe beleszámít a részletekbe menő, kemény utómunka, azaz a nyers szöveg letisztázása is – a korábbi könyveimnél ezt sem vettem ennyire szigorúan. A másik magyarázatom ennél jóval idealistább, de akár igaz is lehet: nekem ezt a műfajt, a történelmi regényt szánta a sors, ebben tudok igazán jó lenni, jobb, mint bármely más műfajban. Valójában én mindkét választ egyformán igaznak érzem.
 

A Non nobis, Domine első kötete, a Kelet oroszlánja teljesen nyitott befejezést kapott, ami nem is meglepő, hiszen Az utolsó vörös barát a közvetlen folytatása, és ott veszi fel a történet fonalát, ahol az első kötet abbamaradt. De vajon mennyire van igazam, ha én Az utolsó vörös barát befejezését is – legalábbis részben – nyitottnak érzem?
 
Ez az észrevétel helytálló is, meg nem is. Azért nem egészen helytálló, mert a történelem nem ér véget 1312-vel, az Anjou-dinasztia is csak ezután kezd igazán virágozni Magyarországon, és hát ha minden egyes cselekményszálat a szó szoros értelmében le akartam volna zárni, akkor kénytelen lettem volna minden szereplőmet megölni. A Non nobis, Domine, mint olyan, teljesen véget ér a második kötettel, hiszen a cím a templomosok jelmondatából származik, és a templomosok rendje a történet végén feloszlik, nincs tovább (hacsak nem konspirálós kultúrtörténeti thrillerben gondolkozunk). Ugyanakkor helytálló is az észrevételed, hiszen nem titok, hogy 2014 végén tervezem elindítani az Anjouk című, nagyszabású regénysorozatomat, ami a Non nobis, Domine közvetett folytatásának is tekinthető: kilenc évvel Az utolsó vörös barát után játszódik, és a szereplők közül is sokan visszatérnek majd. Persze számos új szereplőre, nézőpontra, cselekményszálra lehet majd számítani, és a történet annyiban is más lesz, hogy egyetlen ember életútja helyett majdnem egy teljes évszázadra koncentrál.
 
Korábban többször is szó volt arról, hogy folytatnád a Sub Rosát és Az ötödik parancsolatot, hiszen ezek eleve egy-egy sorozat indítóiként is voltak beharangozva (Praga Caput Regni és Sanguis Rosae sorozatok). Lesz ezekből valaha regény, vagy most már örökre csak ötletek maradnak?
 
Az ötödik parancsolat átírva, átdolgozva, néhány betoldott jelenettel és teljesen más lezárással újból napvilágot fog látni (terveim szerint idén karácsonykor), A vándorszerzetes címmel. Igaz, hogy annak idején egy sorozat részeként gondoltam rá, de most már az egész átalakult: a történet nem egy új sorozat nyitó darabjaként jelenik majd meg, hanem egy afféle kiegészítő történetként, mely lazán kapcsolódik a Non nobis, Domine köteteihez, illetve a majdani Anjoukhoz. Ami a Sub Rosa folytatását illeti, az folyton ott motoszkál a fejemben, szabálytalan időközönként elő-előbukkan a többi gondolatom közül, sőt a szereplőket és néhány kész jelenetet is kitaláltam már hozzá, szóval egyáltalán nem lehetetlen, hogy egyszer majd megírom. Most azonban az idei új könyveimre koncentrálok, aztán az Anjoukra, ami várhatóan hat-nyolc évre bőven ellát majd munkával (a közönségemet pedig olvasnivalóval). A terveim közt szerepel még a Bátorok című sorozat is, mely a Non nobis, Domine négyrészes előzménye lenne, és szívesen megírnám a magam értelmezésében Kun László életét is. Lehet, hogy majd ezek után, valamikor a távoli jövőben egyszer csak megírom a Sub Rosa közvetett folytatását is­, de addig még sok víznek kell lefolynia a Dunán.
 

Az idei könyvterveid közül már említetted A vándorszerzetest, amit az év vége felé várhatunk. Ezen kívül min dolgozol mostanában?
 
Mivel A vándorszerzetest csak átírni, javítani, bővítgetni kell, annak a munkálatait nyárra tervezem, amikor egyébként sem szoktam annyira intenzíven dolgozni. Jelenleg egy olyan regényt írok, ami tulajdonképpen már régi, gyermekkori vágyam volt, de eddig valahogy sosem vágtam bele. Ez a regény a Ragnarök, amely a viking kultúrába, és kicsit a viking történelembe enged betekintést, de egyébként egy kitalált történet, melyben huszonhárom harcos egy tizenegy pár evezős, drakkar típusú hajón kergeti az otthonukat elpusztító fekete sárkányt. Előre szólok, hogy a Ragnarök nem fantasy, inkább afféle viking saga, hősi ének, hiszen a sárkányon kívül minden teljesen valósághű és történelmileg hiteles lesz benne. A sárkány is csak úgy kerül bele, hogy a kerettörténet szerint egy 11. századi viking apa meséli a gyerekének, hogy mi történt egy csapat 9. századi varéggal, azaz svéd vikinggel – tehát ez az egész egy véres mese, amivel a harcos apák bátorságra nevelik a fiaikat. Az olvasó pedig, miközben a történet végig erősen pörög, és egy percre sem ül le, szórakozva ismerkedhet meg a viking társadalommal és hierarchiával, és hajón utazhat a mai Svédország területéről Dániába, onnan Britanniába, hogy végül a regény idején még felfedezetlen Izlandon (vagyis Snjórdlandon) kössön ki. A fáradhatatlan hajsza közben kicsit a mitológia és a régi germán mesék is szóba kerülnek, a vikingjeim által beutazott települések pedig javarészt valóban létező helyek. Eredetileg csak egy egyszerű „középkori akcióregény” lett volna ez a könyv, de nem én lennék, ha nem írnék bele minél több történelmi és kulturális utalást. Tehát több síkon is élvezhető lesz, a sárkány pedig tulajdonképpen csak a történet elején és végén bukkan fel – az őt üldöző harcosokon kívül a regény többi szereplője még csak azt sem hiszi el, hogy a bestia létezik. Terveim szerint ez a regény az idei Ünnepi Könyvhétre meg is jelenik, aztán (a karácsonyra várható köteten kívül) már csak az Anjoukkal szeretnék foglalkozni – ami azt jelenti, hogy laza kezdetnek, még mielőtt elkezdeném írni a sorozat első kötetét, el kell olvasnom és ki kell jegyzetelnem kétdoboznyi szakirodalmat. A Ragnarökkel kapcsolatban egyébként mindenképp meg kell említenem, hogy van egy svédországi magyar olvasóm, egyben jó barátom, aki egyrészt elég sok tanáccsal lát el a svéd emberekről, erdőkről, késekről és kultúráról, másrészt pedig a svéd kollégáin teszteli az ötleteimet (a regény címét is), hogy elég ütősek-e egy varég leszármazottnak is. Eddig szerencsére nem érte szó a ház elejét…
 
 
Sokan talán még nem tudják rólad, hogy nem csak íróként és kiadóvezetőként, hanem rendezvényszervezőként is dolgozol, és ebben a munkakörödben is a történelem bűvöletében élsz. Tavaly szervezted meg első alkalommal a Historium Történelmi Napokat és a HistoryCont. Kérlek, mesélj ezekről!
 
Az I. Historium Történelmi Napok egy kétnapos középkori fesztivál volt a szülővárosomban, Dunaszerdahelyen, azon belül is a Sárga Kastély alaposan rendbe rakott udvarán. Sikerült úgy intézni, hogy éppen a nyitónapra esett a rozgonyi csata 700. évfordulója (ez az ütközet a Non Nobis, Domine második kötetének is az egyik csúcspontja), és azt hiszem, méltóképpen emlékeztünk erre a sorsfordító eseményre. A fesztivál főszereplője az Anjou-kort felelevenítő Debreczeni Arany-Keresztes Lovagok Egyesülete volt, akik lovagi tornát, élő történelemórát, viselet- és fegyverbemutatót tartottak, különféle foglalkozásokkal kötötték le a gyerekeket, és mindkét nap lovagi hétpróbába is bevonták a közönséget. Rajtuk kívül több népművész, fa- és bőrdíszműves, szövőnő, tekerőlantos, borász, sajtász, italmérő, szakács is részt vett az akción, ami a kezdeti gyerekbetegségek ellenére is nagyon jól sikerült, és több mint hatszáz környékbeli embert vonzott be. A HistoryCon 2012 pedig egy egész napos rendezvény volt decemberben, Dunaszerdahely talán legpatinásabb épületében, a több mint százéves, szépen karban tartott Vermes-villában. Ennek a rendezvénynek a lényege elsősorban a kortárs magyar történelmiregény-írók nemzetközi találkozója volt, melyen olyan nagyságok is megjelentek, mint Bán Mór, Benkő László, Fábián Janka vagy Fonyódi Tibor – összesen tizenegyen dedikáltunk és tartottunk előadásokat. A találkozón kívül volt az egésznek egy karácsonyváró hangulata is, tehát ízléses kis vásárt rendeztünk be a villában a résztvevő írók könyveiből, plusz borokból, sajtokból, magos kenyerekből, különleges kalácsokból, különféle mézekből, de voltak fafegyverek és címerpajzsok gyerekeknek, továbbá szőttesek, kézzel készített ékszerek, faragott szappanok… Számos helyi kézműves termékeiből lehetett válogatni, és ahogy a történelmi fesztivál esetében, úgy itt is fontosnak tartottuk, hogy csakis minőségi, értékes árut lehessen találni, a műanyag, fröccsöntött, értéktelen gagyi szóba sem jöhetett. És ha még ez sem lett volna elég, a Vermes-villa emeletén egész délutános népi gyermekjátszóház zajlott, az írók előadásait pedig kétszer is akusztikus koncert váltotta. Kifejezetten sikeres rendezvény volt ez is.
 
Folytatódnak ezek a fesztiválok 2013-ban is?
 
A HistoryCon megrendezésre kerül idén is, mégpedig december 7-én, és legalább két íróval bővül a felhozatal (a tavalyi csapat mellett Trux Béla és Jean-Pierre Montcassen, azaz Cselenyák Imre kaptak már most meghívást, és ha minden jól megy, el is jönnek). A Historium Történelmi Napokat legnagyobb bánatomra és keserűségemre idén nem tudjuk folytatni, mivel sem az új, ideálisabb helyszínt nem találtuk még meg, sem az anyagiak nem teszik lehetővé, hogy ebben az évben meg tudjuk ismételni. Azt viszont már most megígérhetem, hogy 2014 júniusában megrendezésre kerül a II. Historium Történelmi Napok, amelynek a programja már szervezés alatt áll. Nagyobb, színesebb lesz az elsőnél, és egy nappal bővül, tehát összesen három napon keresztül elevenítjük majd fel a magyar középkort. Ezúttal is a Debreczeni Arany-Keresztes Lovagok Egyesülete lesz a főszereplő, akik egy nagy lovagi tábort állítanak fel a helyszínen, de ezúttal még legalább két további lovagrenddel, hagyományőrző egyesülettel bővül a fellépők száma, lesznek régizenei együttesek, dobbal és dudával kísért felvonulás minden nap elején, és igazi középkori lakomára is be lehet majd fizetni, amit szintén lovagi játékok kísérnek. Röviden szólva: senki se bánkódjon, amiért egy évvel többet kell várni a folytatásra, hiszen így majd egy sokkal nagyobb élményben lehet része a látogatóknak.
 
Az utolsó kérdésem: mi az, hogy alternatív hagyományőrző?
 
Az alternatív hagyományőrző az az ember, aki fizikai korlátai miatt nem tud lóra pattanni, íjászkodni, páncélt ölteni és harci bemutatókat tartani, ettől függetlenül mégis zsigerien vágyik arra, hogy megélje az általa rajongásig szeretett történelmi korszakot. Szerves része akar lenni, és átadni az adott korról szerzett tudását a közönségének. Az alternatív hagyományőrző én vagyok: regényeket írok a középkorról, fesztiválokat szervezek annak felelevenítésére, sőt már készül az autentikus középkori ruházatom, hogy én magam is jobban megélhessem, és a közönségem is jobban megismerhesse a 14. századot. Nem a harcost játszom, hanem a mesélőt, táltosok és regösök leszármazottját, aki a történeteivel önt bátorságot az Anjou-királyok harcosainak szívébe. Az az igazság, hogy ma már nem csak a regényíró szemével tartom érdekesnek a kort, amelyben többek között a Non nobis, Domine is játszódik. Életem eddigi huszonnégy éve alatt sikerült teljesen megcsömörlenem ettől a modern, távolságtartó, hitét vesztett, személytelen, digitális világtól, és minden idegszálammal azon vagyok, hogy magamnak és a családomnak egy őszintébb, egészségesebb, természetközelibb életet teremthessek meg. Jelenleg egy kisvárosi, másfél szobás lakás az otthonom, de azon dolgozom, hogy a jövőben sikerüljön egy erdőhöz, folyóhoz közeli telket vásárolnom, rajta egy parasztházzal vagy udvarházzal, az udvaron tűzhellyel és állatokkal. Vissza akarok kanyarodni, és abban, vagy ahhoz hasonlatos világban élni (még ha ez csak a szűk környezetet jelenti is, és nem minden részletében megvalósítható), melyben az őseink is éltek, és ott írni a regényeimet, onnan mesélni az olvasóimnak. Sokan nyilván romantikus álmodozónak tartanak emiatt, páran talán ki is nevetnek a nézeteimért – én mégis biztos vagyok benne, hogy ennél boldogabb és tisztább életem nem lehetne.