A profi (film)

Nem hinném, hogy sok olyan ember akad ma a világon, akit nem ejt rabul Ennio Morricone rengeteg híres szerzeménye közül ez az egy, A profi zenéje. Nem is csodálom, elvégre az olasz sztárzeneszerző zenéjének dallama, tempója és hangszerelése mindenkibe mélyen beleivódik és nem hagy szabadulni. Egyik ismerősöm épp azzal érvelt a film ellen, hogy számára nem a legjobb ajánlás, ha egy filmre sokkal inkább a zenéje miatt emlékeznek, mint a filmművészeti vonatkozásai miatt.

Ezzel viszont erősen vitatkoznék (és persze vitatkoztam is a kijelentés elhangzása után). Tény és való, hogy a zene több emberhez jutott el, mint a film, de ennek inkább olyan okai vannak, hogy sokkal rövidebb a zenei téma, mint maga a mozgókép, a rádióban is bármikor belefuthat az ember, míg a filmet valószínűleg sokkal ritkábban lehet „csak úgy” elkapni. Ám a film önmagában is kerek egész, és rendkívül élvezetes lenne akár a zene nélkül is. De mi van ebben a filmben, ami ennyire magával ragadóvá, ennyire alapművé, szuggesztívvá, felemelővé, mégis porba sújtóvá teszi? Na, ezt a kérdést alaposan körül kell járni.

Kezdjük a történettel. Mai szemmel nézve ez a film egyik leggyengébb pontja. Egy francia titkosszolgálati ügynököt azzal bíznak meg, hogy ölje meg egy afrikai ország katonából elnökké lett vezérét, de időközben megváltozik a politikai széljárás, így a titkosügynök feleslegessé válik – de miért ne bizonyíthatná a francia kormány a barátságát azzal a néger elnöknek, hogy kiadja megbízott gyilkosát? A titkosügynököt, Josselin Beaumont-t elfogják és begyógyszerezve egy nyilvános tárgyaláson arra kényszerítik, hogy saját maga ellen valljon, majd egy fegyenctáborba viszik, ahonnan két év után nagy nehézségek árán sikerül csak megszöknie. Ezek után titokban visszatér Párizsba, de ahelyett, hogy jelentkezne az ügynökség főhadiszállásán, csak egy titokzatos táviratot küld, hogy a küldetését (azaz korábbi célpontjának, N`Jala elnöknek a megölését) a következő pár napban, annak párizsi tartózkodása idején teljesíti. A titkosszolgálat persze ezt mindenáron igyekszik megakadályozni, de Beaumont ellen nincs könnyű dolguk.

A profi egyik nagyon erős vonása, hogy a főbb karakterei nagyrészt ugyan besorolhatók a „jók” és „rosszak” kategóriákba, mégsem egysíkúak, hanem egyedi jellemvonásokkal felruházottak. Vegyük például Joss Beaumont karakterét. Ő egyértelműen jó, hiszen elárulták, de kitartó volt, így hát megszökött a munkatáborból és a rá bízott küldetést akár az élete árán is végrehajtja. Emellett rendkívül ügyes, ravasz, a nehézségek közepette is marad benne emberség (amikor közbelép, hogy néger rabtársát mentse az ütlegeléstől), gáláns (például amikor a közeli bárban felpofozza a Jean-t bántalmazó felügyelőhelyettest is a feleségét ért sérelmek miatt), becsületes, nyílt és van stílusa is, és mindez együtt rendkívül szimpatikussá teszi őt a néző szemében. De az éremnek ott a másik oldala is, hiszen a rabság őt is megváltoztatta: idealistából egy általános erkölcsi és morális nézeteket teljesen elvető férfivá válik, akit nem érdekel, hogy szeretteit is bajba kell sodornia annak érdekében, hogy elérje – morálisan erősen kifogásolható – célját. Mindeközben csalja feleségét, sőt, még hazudik is neki. Ahogy a film vége felé megjegyzi N`Jalának: „Téveszmék vezérelték mostanáig! Az érték fogalma, a jó, a rossz, a hazug, az igaz, röviden az általános eszmék.” Vaskalapossága és makacssága pedig leginkább korábbi barátjával, Valeras-val folytatott beszélgetése alatt tűnik szembe:

„Valeras: - [...] Lepuffantanak, mint egy kutyát. És semmi értelme nem lesz, Joss. Két év alatt nagyon megváltoztak a dolgok. A politika, a körülmények, minden más.
Beaumont: - Igen, én is megváltoztam. Minden megváltozott, kivéve N`Jalát és a Szolgálatot. Ha tegnap meg kellett ölnöm N`Jalát, akkor ma is meg kell!
Valeras: - Lehet, hogy tegnap sem kellett volna.
Beaumont: - Akkor nem kellett volna meggyőzni engem! [...]”

Ez a változó időkben is állandó célokkal és állandó értékekkel rendelkező hős – még a hibái ellenére is – mindig elnyeri a nézők rokonszenvét, ezért képesek vagyunk neki megbocsátani.

De vegyük a másik oldalról Rosent. Ő egyértelműen negatív karakter, akiről – Robert Hossein kitűnő alakításának köszönhetően – ez már első felbukkanása pillanatában csodálatosan szembetűnik, pedig még egy szót sem szólt. Sőt, mire az első szavakat kiejti, már szívből gyűlöljük. Nem szereti maga végezni a piszkos munkát, inkább hűséges ebekre hasonlító, törtető és sokkal romlottabb beosztottjaira bízza a végrehajtást. Ezeknek a lelketlen törtetőknek a tükrében ismét kicsit jobbnak tűnik a felügyelő, ám ez sem menti fel „bűntársi” szerepe alól, és az első pillanattól érzett ellenszenvünk miatt nem érzünk különbséget aközött, hogy ő tett-e meg valamit vagy csak parancsba adta. Rosen romlott alak, aki csak a munkájának él, ezért képes az emberi kapcsolatait is felhasználni céljai elérése érdekében. Mindemellett azonban rendkívül jó és okos rendőr, aki majdnem mindig pontosan tudja, mi lesz Beaumont következő lépése, és az ex-ügynök állandó meglógásának sem a felügyelő az oka, hanem beosztottainak figyelmetlensége és Joss ravaszsága.

Az egyik legérdekesebb karakter sajátos helyzete miatt Edouard Valeras, aki jó barátságban volt Beaumont-nal, mégis hű a szolgálathoz. Emiatt a film nagy részében pengeélen táncol: a munkaadója ellen sem akar rosszat tenni, ugyanakkor a barátját is megpróbálja megvédeni. Emiatt mindkét oldal felhasználja: Rosen utasítására találkozóra hívja Beaumont-t, hogy a szolgálat elfoghassa az önállósodott ügynököt, miközben Valeras-nak alig sikerül egy kis időt kicsikarnia feletteseiből, hogy megpróbálja meggyőzni barátját, hagyjon fel tervével (a megbeszélés során ismét bebizonyosodik Rosen romlottsága). Ám Joss épp arra használja fel e találkozót, hogy bizonyítsa: ő még mindig igazi barátként tekint a férfira, de nagyon jól tudja, hogy ez visszafelé inkább már csak látszat.

De nem csak a karakterekre figyeltek oda ilyen módon. A film szerkezete is pontosan kitalált, hogy mélyen a nézőbe ivódjanak a történések. Az első szakaszban megismerjük Beaumont-t, de semmit sem tudunk meg róla direkt módon, minden egyes jellemvonását a körülményekből ismerjük meg. Az elején azt hisszük, hogy valóban magától vállal fel minden bűnt, de lassan nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel, pár képkockával később pedig az is kiderül, hogy miért nem (még itt is fellobban benne a józanság szikrája, de túlerővel szemben nem tud győzedelmeskedni). Később a munkatáborban sem siet rögtön rabtársa segítségére: mérlegel, hogy mit kellene tennie, és mikor végül dönt, rögtön belopja magát a néző szívébe: a nehéz időkben is embernek maradó hős először jelenik itt meg, és ezt a képet csak erősíti, hogy nem ösztönei, hanem esze és elvei vezérlik az őr leütésekor. Optimizmusa pedig a napok számolgatásában tűnik szembe, hiszen ha valaki feladja, akkor nem érdekli, hány nap telik el, már csak a halált várja. Ám az ő személyisége nem ilyen.

Párizsba való visszatérte új szakaszt nyit a filmben: a meggyötört, ám meg nem tört ügynök visszajön, hogy teljesítse küldetését. Egyedül. Itt az emberséges hősből egyúttal magányos hős is válik, hiszen táviratával nyilvánvalóvá teszi mindenki számára, hogy nem akarja lezáratlanul hagyni múltját, és tiszta lappal kezdeni, ehelyett inkább szembefordul mindennel, hogy el tudja varrni ezt a fontos szálat. Ezzel pedig nemcsak hogy magányos hőssé, de üldözötté is válik, akinek terve egyértelmű, lépései könnyen kitalálhatók – de ez sem jelent Joss számára akadályt véghezvitelükben. Sőt, magabiztos fellépésével egyértelműen előnybe kerül: nemcsak lépéselőnybe, hiszen a mindent behálózó titkosszolgálatot egyszerűen megfélemlíti. Ennek a szakasznak a leginkább meghatározó vonása a rejtély felfedése: ki küldte a kódolt táviratot, és vajon most mire képes?

A harmadik szakasz, mely feleségénél, Jeanne-nál tett látogatásával indul, pontosan megválaszolja a kérdéseinket: valóban Joss Beaumont tért vissza, de nem magányos, megtört férfiként, hanem bosszúra szomjazó, tervét mindenáron végrehajtani vágyó megalázott oroszlánként. Ez csak még jobban megijeszti a titkosszolgálatot, és minden próbálkozásuk ellenére sem képesek elfogni a renegátot, miközben az szabadon járkál a városban és azzal találkozik, akivel csak akar (Martin ezredes viccesnek ható megszólalása, hogy „Lassan rajtunk kívül már egész Párizs találkozik Beaumont-nal, úgyhogy gratulálok, uraim!” is pontosan erre utal). Ez a szakasz a film egyik, már többször is említett kulcsjelenetével zárul: Beaumont és Valeras beszélgetésével. Eddig a pontig még reménykedtek benne, hogy Josst meg lehet állítani, le lehet beszélni a tervéről, hogy barátja, Edouard hatással tud lenni rá. Ám a beszélgetés végére egyértelművé válik, hogy a Beaumont-t nem lehet meggyőzni, és Valeras-val kötött barátságának is vége. Így hát az egykori barátnak nem marad más választása: a Szolgálat oldalára áll. Az autós üldözés látványos lezárása a középső szakasznak.

Az utolsó előtti részben a titkosszolgálat már nem Beaumont-t próbálja megállítani, hanem N`Jalát akarja megvédeni: egy vidéki kastélyba szállítják, amely jól védhető. Az egyetlen, aki még mindig üldözi Beaumont-t, nem más, mint legveszettebb ellensége, Rosen felügyelő, aki kivételesen saját maga szándékozik elintézni a piszkos munkát. Ez az a rész, ahol látszólag fordul a kocka: Josst nem üldözik már lépten-nyomon, végre el tud jutni egykori szeretőjéhez, akitől megtudja, hogy előnye ezúttal semmivé foszlott. Ám ügynökünket nem kell félteni: ahogy Rosen ismeri az ő lépéseit, úgy ez fordítva is igaz. Itt következik a film egyik legdrámaibb, legizgalmasabb és legtisztább pillanata: a párbaj. És ahogy ez beépül Josselin tervébe, az az egyik legzseniálisabb húzása a film során, amely egyértelműen elősegíti a célja elérését. Még ebbe a szakaszba kell sorolnunk a cél beteljesítését is, hiszen az sem más, mint ennek a ravasz húzásnak a következménye.

Az ötödik, egyben utolsó szakasz a legrövidebb, ám ez a majd’ 3 perc olyan magasztos és izgalommal teli, hogy az ember nem tudja eldönteni: emelkedjen a magasba a katarzistól, vagy szívrohamot kapva terüljön el a földön. A hős végigsétál a csőre töltött fegyverek mögül figyelő lövészek előtt a helikopter felé, miközben tudja, hogy sorsáról épp most döntenek. Nem fél, nem siet, nem próbál trükközni, sőt, még egy könnyed csevejre is futja erejéből: célját elérte, célpontját likvidáltatta, lelkiismerete tiszta, nincs miért félnie a haláltól. Itt összpontosulnak a hős igazi értékei, és a naplementébe való ellovagolás e XX. századi megfelelője játszódik le előttünk. Ez után az izgalmas és katartikus séta után az utolsó jelenet szinte már el is veszti súlyát.

A film felépítése olyan gondos, ami manapság már sajnos egyre kevesebb filmre jellemző. Beaumont minden lépése logikus, a férfi kerüli a túlzott erőszakot, és ravasz megoldásaival képes olyan helyzetekből is kihúzni magát baj nélkül, ahol már-már borítékolható a bukása (ilyen csavarokkal Az olasz melóban is találkozhatunk). Ám alaposan átgondolt lépéseiben mindig ott van egy csavar, amire üldözői nem számítanak, így végig lépéselőnyben marad (ennek ékes példája a már annyiszor emlegetett látogatás Valeras-nál, vagy később, Alice-nál). És a jelenetekben megbúvó apró részletek is hasonlóképpen átgondoltak. Nyilvánvalóan nem lenne ilyen hatással az emberre a film, ha Beaumont lakása nem lenne ilyen gyönyörűen, ízlésesen, rengeteg virággal berendezve. És egy fontos momentum is kimaradna, ha Joss nem kérné el a hajléktalan vekkerét, amit aztán totálban is láthatunk a kritikus pillanatban. Ez az odafigyelés mind a történet, mind a díszletek terén még magával ragadóbbá, még élethűbbé varázsolja az alkotást.

A film elsősorban a kémfilmek és a krimik ügyes ötvözése, kevesebb kütyüvel, és több izgalmasan tálalt „fapados”, ötletes megoldással (autós üldözés Párizsban, lövöldözés, verekedés). Ám bőven kerültek a filmbe a főként westernekben használt elemek is. Itt van mondjuk az egyik legfontosabb mozzanat, a párbaj Beaumont és Rosen között. Két férfi néz farkasszemet egymással, miközben mindkettejük fegyvere lövésre készen pihen az övükben. Egyik sem mutat félelmet, kínosan hosszú szempárbajukat (mely során egyértelművé válik, hogy egyiküknek most meg kell halnia) egy virágfutár zavarja meg, aki annyira szétszórt, hogy sokáig nem is veszi észre, mit zavart meg. Illetve nem zavart meg semmit, hiszen ezt a két férfit – hőst és antihőst – semmi sem billentheti ki a koncentrációból, itt és most dől el, ki bukik el és ki haladhat tovább. Nincs magyarázkodás, nincs menekülés, vagy egy pillanatnyi félrenézés sem, hiszen a kopó vagy megöli áldozatát, vagy a hős végez ellenfelével. Hosszú másodpercekig nem történik semmi, miközben a lassan hátráló futár is megérzi az események súlyát és próbál elmenekülni. De épp ő az, aki beindítja a feszülten várt végső leszámolást. És ez a jelenetsor könnyedén megállná helyét más díszletek előtt is, épp úgy, ahogy a már említett naplementébe való ellovagolás is.

Persze egy kis humor és könnyedség sosem árthat, ha ügyesen csempészik be a képkockák közé. És ez nem is okoz gondot annak a rendezőnek, aki előző filmjében épp a – most oly komolyan vett – kémfilm egyik irányzatát parodizálta. Itt főként egy karakter, Doris Frederiksen, a luxusprostituált alakja köré csoportosítja ezeket a jeleneteket. A karakter bevezetésére jobb pillanatot talán nem is találhatott volna Lautner, mint mikor a titkosszolgálat két tagja épp megpróbálja meggyőzni N`Jala elnököt, hogy biztonsága érdekében egy nagy hotel helyett egy vidéki kis kastélyban szálljon meg, a hölgy pedig egy blúzban és tangabugyiban jelenik meg a színen, hogy egy kicsit oldja az épp eléggé feszült hangulatot – legalábbis a néző számára. És emiatt a hölgy miatt játszódik le az egyik leghumorosabb jelenet is a filmben, amikor kopogtatnak Salvatore Volfoni, az egyszerű cégtulajdonos ajtaján (aki szintén Doris ügyfelei közé tartozik), majd amikor az olasz férfi ajtót nyit, a következő játszódik le:

„Beaumont: - Signor Volfoni, fagylalt és üdítő?
Volfoni: - Igen!
Beaumont: - Joss Beaumont. Kémkedés és bunyó!”, majd az ex-ügynök egyetlen jól irányzott ütéssel kiteríti az olasz kereskedőt, akit a ruhásszekrénybe zár. Majd amikor a férfi magához tér és Doris jelenlétében „nagylelkűen” felajánlja Beaumont-nak, hogy nem lármázza fel az egész hotelt, sőt, nem veri meg hősünket, az egy elegáns meghajlás kíséretében távozik. Doris Frederiksen bája és szerepének súlya éppen abban rejlik, hogy semmiről sem tudva illeg-billeg a színen, szó szerint ingyen felajánlkozik Jossnak, de látszólagos egyszerűsége ellenére is van benne annyi kurázsi, hogy szembeszegüljön Rosennel, és közben a férfinézők szívritmusát is felgyorsítja feltűnései alkalmával.

Na és ha a humornál tartunk, ne felejtsük el Beaumont kommentárját se, mikor egy rendőrt úgy leüt, hogy az a zárt ajtón keresztül beesik egy szobába, rá az arab vendégek által épp körbeült kuszkuszos tálra, hősünk pedig csak annyit mond: „Feltét a kuszkuszhoz!”.

Akárhogyan is nézem, ez a film pokoli jól fel van építve. Nemcsak azért, mert Patrick Alexander Death of a Thin-Skinned Animal (Egy vékony bőrű állat halála) című krimijét Michel Audiard, Georges Lautner és Jacques Audiard profi módon adaptálták a képernyőre, hanem mert a rendező Georges Lautner több mint 20 éves tapasztalattal a háta mögött magabiztosan nyúlt egy újabb könyvadaptációhoz: teret hagy a karaktereknek, mégis kemény kézzel és ügyesen terelgeti a cselekményt az arra kijelölt irányba. Mindeközben ügyesen vegyíti a humort a kémfilmek és a krimik főbb elemeivel.

Ami pedig a színészeket illeti, Belmondo alakítására ebben a filmben sem lehet panaszunk: olyan hitelesen és nagy átéléssel játssza ezt a különleges karaktert, hogy nem hiába emlegetik egyik legjobb filmjeként (ehhez persze a hosszú csövű revolvere, meg a 60-as évek francia új hullámos filmjeinél könnyebben emészthető történetvezetés és mondanivaló is hozzájárul). Robert Hossein-t már dicsértem a gusztustalan Rosen felügyelő szerepében nyújtott alakításáért, de Valeras szerepében Michel Beaune is remekül alakítja a barátja és munkaadója között őrlődő kapitányt. Marie-Christine Descouard a luxusprostituált könnyed, tudatlan szerepében valóban elbájoló és az egész alkotás feszültségét tompító hölgyet jelenít meg a színen. Viszont a Gerrard Darrieu által eljátszott Picard karaktere amúgy is sablonosan egysíkú volt, és ezt a színész olyannyira kihegyezte, hogy már-már idegesítővé vált.

És persze nem mehetünk el a zene mellett sem, hiába említettük már meg egyszer. A film főcímében remekül, különlegesen módosított jelenetek alatt futó zene rögtön belénk ivódik, és a főbb alkotók megjelenítése során máris odaszegez a székbe, hogy a nyitójelenetig véletlenül se tudjunk elmozdulni a képernyő elöl. Ahonnan pedig már biztosítva van, hogy ne is akarjunk. A végén pedig még bensőségesebb a zene, és még inkább katartikussá változtatja a feszült várakozás hosszúra nyúló másodperceit. Habár ma már mindenki A profival azonosítja Ennio Morricone „Chi Mei” című szerzeményét, az valójában nem a filmhez készült, de Belmondót annyira megragadta, amikor meghallotta a rádióban, hogy ragaszkodott a zene szerepeltetéséhez a filmben.

Érhetett volna másként is véget a film? Igen, de Belmondo (aki amellett, hogy a zenébe beleszólt, még a kaszkadőrjeleneteit is saját maga játszotta) ragaszkodott hozzá, hogy ezzel a különösen megcsavart, mégis felemelő befejezéssel érjen véget a film az eredetileg tervezett (és akár folytatást is lehetővé tevő) zárójelenet helyett.

Hogy most már rövidre zárjam írásomat: A profi a filmművészet egyik mérföldköve, mely rengeteg szempontból maradandó alkotás, amely nemcsak a filmrajongókat kápráztatja el, de minden néző szívébe könnyen belopja magát.