Főkép

Sötétpenge Malus, a vérszomjas, kegyetlen és mindenre elszánt druchii élettörténete újabb állomáshoz érkezett. Miközben a testébe költözött démon, Tz’arkan egyre jobban fenyegeti lelkének épségét, egyre merészebben veszi át az uralmat a teste felett, addig Malus próbálja összeszedni a szabadulásának kulcsait, az öt ősi ereklyét, mellyel talán véget vethet a démon uralmának. Korábban sikerrel összegyűjtött már hármat ezek közül a relikviák közül, ám a negyediket talán lehetetlen megszerezni – a Torzkardot ugyanis csak Khaine, a druchiik gonosz és féktelen istenének kiválasztottja birtokolhatja. Malus mégis bátran beleveti magát a küzdelembe, még ha ezért nemcsak romlott féltestvérével, de egy városnyi fanatikus gyilkossal is kell szembenéznie, ráadásul fokozatosan egy gondolat keríti hatalmába: lehet, hogy tényleg ő Khaine kegyeltje?
 
Sötétpenge Malus legújabb kalandja gyakorlatilag megállás nélküli vérfürdő, hiába bújik katakombák mélyére, lép be jóformán szent helyként tisztelt könyvtárba vagy utazik el messzi tájakra, amerre megfordul, mindenhol csak pusztulás, harc és hihetetlen mennyiségű gyűlölet várja. Hasonlóan vérszomjas hátasán végigvonul a Hóhérok Városának templomán, ahol féltestvére próbálja magához ragadni a hatalmat – útját félbehasított koponyák, levágott végtagok, kiömlő belső szervek és tengernyi vér szegélyezi. De nem állhat meg, nem fordulhat vissza, hiszen lelkét már szinte magáénak érzi Tz’arkan, akit csak az ősi tárgyakkal állíthat meg. Cserébe mi, a többé-kevésbé lelkes olvasók is elmerülhetünk ebben a kavalkádban, ugyanis a sorozat negyedik része sem lett rosszabb, mint a korábbiak.
 
Ezúttal ugyan lényegesen kevesebb belső intrikát és ármánykodást kapunk, mégsem csökken az izgalom, elvégre talán még sosem volt példa ilyen döbbenetes méretű öldöklésre. Kisebb-nagyobb rejtélyek ugyan akadtak a valamivel több, mint háromszázötven oldal során, ám most tényleg csak a küzdelmekre került a hangsúly, Malus sokszorosan sérülten, kimerülve és fáradtan is szembeszáll kisebb hadseregre való druchiival vagy iszonytató káoszlénnyel. A felvezető néhány fejezet után egy pillanatra sem hagy alább a feszültség, oldalanként halnak meg különböző teremtmények, de számomra is meglepő módon másra egyszerűen nem jutott erejük az íróknak. Semmi kicsit nyugodtabb pillanat, vagy esetleg egy-két fordulatosabb és csavarosabb momentum, hanem csak és kizárólag gyilkosságok. Abból viszont ámulatba ejtően sok.
 
Talán nincs is ezzel probléma, hiszen nagyjából erre számítottam, amikor belekezdtem az egyébként kifejezetten szép borítóval rendelkező kötet olvasásába. Az előzmények fényében mégis kicsit visszalépésnek érzem: a Lelkek Gyilkosában mintha már valami kidolgozottabb és átgondoltabb felé haladtunk volna, erre a Torzkard ugyan rendkívül látványos módon, de nem szól másról, mint különféle eszközökkel végrehajtott halálosztásról. Amivel persze tényleg nincs baj, ha valaki ilyesféle kikapcsolódásra vágyik, hiszen annak továbbra is példaértékű módon tökéletes, ám nem szabad semmi eredetibbet és ötletesebbet várni. Malus karaktere is mintha megrekedt volna a korábbi regény szintjén, nem történt előrelépés – jóllehet azért annyit szenved, és annyi sebet szerez, mint soha korábban. Kicsit túl soknak is éreztem az őt ért sérelmeket, egyre kevésbé hihető a lassan félistenné váló szereplő figurája, bár talán majd a folytatásban orvosolják a történet ezen aspektusát.
 
A Torzkard kihagyhatatlan azoknak, akik már az előzményeket is szerették, elvégre az izgalom és a vér mennyisége nem hagyott alább, legfeljebb egy kicsit kevesebb újdonsággal találkozunk. Elviekben még egy regény várható Sötétpenge Malus sorozatában, minden valószínűség szerint a 2013-as évben kézbe is vehetik elszánt rajongói. Címéből (Lord of Ruin – kb. A Romlás ura) adódóan ott sem számíthatunk békés és csendes kalandokra, de hát nem is azért olvassuk a szériát.