Főkép

Bűntény történik a csendes, brunndorfi pincesoron. Albert Hahnnal, az egyik helyi borgazdával saját pincéjében végez a veszedelmes erjedési gáz. Mielőtt azonban még sikerülne lezárni az esetet a megnyugtató „baleset” minősítéssel, az okos és töprengő Polt csendőrfelügyelő rájön, a gázt csakis mesterségesen juttathatták a Hahn-pincébe, vagyis szándékos emberölésről van szó. De ki lehet a gyilkos? A felügyelő nyomozása sok-sok beszélgetéssel, iszogatással, vitával és töprengéssel jár, ám szinte lehetetlenül nehéz. A pincesor minden lakójának volt oka Hahn halálát kívánni, a tettesre utaló közvetlen nyom pedig egyszerűen nem kerül elő…
 
Új krimisorozat kezdőkötete jelent meg a Napkút Kiadó Nyomolvasó sorozatában: a mai, vidéki Ausztriába elvezető detektívtörténetek közül ez, az első 1998-ban íródott. Polt felügyelő kitalálója, az 1945-ös születésű Alfred Komarek ismert alakja az osztrák irodalomnak és egyes műsorai legendásnak számítanak hazája rádiózásának történetében. Elbeszéléseket, hangjátékokat, karcolatokat ír, s dolgozik a televíziónak is. A krimikedvelők szemszögéből azonban a legfontosabb Polt felügyelőről szóló detektívregény-sorozata, mely eddig hat kötetet számlál, s négy tévéfilm is készült belőle.
 
Polt felügyelő legfontosabb tulajdonsága, hogy igazi átlagember. Magányosan, ám boldogan éldegél szép, tiszta, kedvére berendezett „hátsó portáján”, a Höllenbauerék utcai házától a védett kertek alja felé elnyújtózó kis, külön otthonában. Kedves társa a néha karmolós kedvű kandúr, aki a Czernohorsky névre hallgat, kedvenc közlekedési eszköze pedig a kerékpár, azon kerekezik mindenhová a sokszor homokos hátsó utakon. Imádja a finom sült krumplit kolbásszal, sok hagymával, de a forró krumplik hámozásánál mindig megégeti az ujját. Szereti a szakmáját, de felháborodik, ha spiclinek tartják, hiszen épp olyan, mint a két kis falucska, Brunndorf és Burgheim többi lakója: ő is leginkább békességre és nyugalomra vágyik, csak épp nem tud hazugságban élni…
 
Másik fontos jellemzője Poltnak, hogy hisz abban, nincs eredendően rossz ember. Amikor nyomozni kezd Hahn halálának ügyében, először az áldozatról tűnik úgy, hogy maga volt a földre szállt Sátán: gyerekkínzó, uzsorás, szadista, rossz férj, áruló barát, kapzsi, haszonleső üzletember. Azután azonban a falu lakóiról, a pincesor pincéinek tulajdonosairól derül ki sok kínos dolog: tönkrement házasság, állandó önzés, alkoholizmus, karrierizmus. Polt azonban nem veszíti el hitét az emberekben, képes mindig, mindenkor, mindenkit megérteni – egy gyilkossági kísérlet elkövetőjétől a házastársát megcsaló félen és a falu bolondján át a gyilkosig. Az ügyet azonban minden megértés ellenére felgöngyölíti, makacsul, következetesen, nem szívesen, de mindenáron, mert ez a munkája. Legfeljebb megtörténik vele közben, hogy sírni kezd…
 
A Polt felügyelő sírni kezd meghozta szerzőjének a Friedrich Glauser-díjat. A leghíresebb svájci német krimiszerzőről elkeresztelt nagybecsű elismerés egyúttal odaállítja Polt mellé a Glauser által a harmincas években kitalált Studer őrmestert, a hangulatok és a beleérzés segítségével nyomozó, mindennapi külsejű, ám rendkívül empatikus detektívet. (Öt nyomozása magyarul is megjelent a Napkútnál.) Mi pedig hasonlíthatjuk Poltot Maigret-hez, aki a francia vidékhez és a francia átlagemberek mindennapi tragédiáihoz ért úgy, ahogy Polt az osztrákokéhoz. No meg a borhoz: hiszen ahogy nincsen Maigret-ügy legalább egy kis calvados felhörpintgetése nélkül, e pincesori nyomozás során Polt is lelkesen kortyolgatja a legkülönbözőbb nedűket.
 
S hogy Polt jellemének érdekességén és a nyomozás izgalmain túl mitől jó még ez a könyv? Ábrázolja a kortárs osztrák valóságot, mégpedig azt, amit nem szoktunk ismerni: a cseh-osztrák határ menti, nagyon vidéki (egy kicsit a magyarra emlékeztető) környezetet, amelyben a cseh vendégmunkások feltűnése botrány, a motorkerékpáros fiatalok kocsmai verekedése skandalum, a pincesor szabadidőkörzetté alakítása fenyegető közelségben van, s az emberek egyszerre kicsinyesek és mégis szeretni valók. A szöveg pedig néha egészen ízes és költői, mint abban a fejezetben, melyben Polt sírdogálni kezd: „Odakint közben jéghidegre fordult az idő. (…) A dísztelen fehér présházak úgy álltak ott, mint holmi behemót lények egy elfeledett korból, s az egyszerű arcukban ülő apró ablakszemekből és ajtószájakból szomorúság volt kiolvasható. (…) Polt inni kezdett. Órákba telt, mire gondolatai végre szappanbuborék módjára szétpukkadtak, a fejében lévő képek pedig lomha mozgású színekké olvadtak össze. (…) Valamikor aztán sírni kezdett, halkan és rezignáltan.”
 
A kedélyes, fordulatos, anekdotikus regényben tragédiák derengenek fel, ám a végén mégis megnyugtat a barátságos mindennapiság, s hogy az igazság győzedelmeskedett. Vagy mégsem?