Főkép

Nem tagadom, egyértelműen elfogult vagyok az olyan előadókkal, akik maguk szerzik saját zenéjüket. Különösen azokat szeretem, akik nem feltétlenül egy stílusban jártasak – igaz, azokkal sincs gondom, akik egyetlen stílust művelnek ugyan, azt viszont tökéletesen –, így aztán a klasszikus zenén felnőtt, de a jazztől a soulon át a mai urban hangzásokig számtalan műfajt a dalaiba építő Alicia Keys magától értetődően feltűnése óta a kedvenceim közé tartozik, és mindig alig várom, hogy valami újjal lepjen meg az épp soron következő albumán.
 
Ez kétségkívül most is sikerült neki, de azt hiszem, jobb, ha nem vágok rögtön a közepébe, és maradok a már első hallásra is felismerhetően AK-konform daloknál. Például a nagylemez beharangozójaként a neten több változatban is meghallgatható címadó számnál, hiszen a „Girl On Fire”-ban minden megtalálható, ami a régi szerzeményeket összekapcsolja a legfrissebb próbálkozások jellegzetességeivel. Nicki Minaj rapje pillanatok alatt kortárs nagyvárosi hangulatot teremt, ráadásul némi gettóhangulattal fűszerezve, annak nőgyűlölő és a törvényeket felülírni kívánó felhangjai nélkül, míg Alicia énekének szép ívű melódiája sokkal inkább a klasszikus tradícióban gyökerezik, mind a szó komolyzenei, mind modern, popos-rockos értelmében. Az összekötő kapocs pedig a legszükségesebb elemekre visszanyesett, végtelenül szikár hangszerelés, amely éppúgy visszavezethető a barokk korban dominánssá vált kamarazenélés eszményéhez, mint a profi hangszerekkel nem rendelkező utcakölykök zenei próbálkozásainak a körülményekből eredő szegényességéhez.
 
 
A régi rajongók persze kihagyhatatlannak fogják találni a romantikus fantáziára emlékeztető, szólózongorás „De Novo Adagio”-t, vagy a rögtön ebből lassúdad popba átúszó „Brand New Me”-t, melyben csodálatosan érvényesül Alicia kissé karcos és füstös, gospeles és bluesos hangja. Nyilvánvaló, hogy itt is a többnyire visszafogott kíséret engedi kiemelkedni az éneket, habár akad a számban egy kicsúcsosodó, egyre dagadó, a kitörésig feszített versszak is, mintegy kontrasztot képezve a szerzemény egészével. A kortárs jazz kedvelőinek mindenekelőtt a rettenetesen kemény, elektropopból és rapből is merítő hangzású és egészen zseniális „When It’s All Over”-t, valamint a Maxwellel készített, soul és funk elemekből összegyúrt kettőst, a „Fire We Make”-et ajánlanám. Ez utóbbit mindenekelőtt a falsetto férfiszólam után megszólaló, érzelemgazdag, lomha rezek teszik egyedivé, ám a dal ezek nélkül is kiemelkedő teljesítménynek mondható. A legüdítőbb szerzemény ugyanakkor talán a „Limitedless”: ez a különös, ritmikailag időnként rendkívül bonyolult, ugyanakkor a Madonna fénykorában született kísérletezgető számokhoz hasonlóan azonnal megszerethető elektro-reggae.
 

Mégsem fogható semmi ahhoz a minimalizmusba hajló két szerzeményhez, melyek véleményem szerint valóban egészen új arcát mutatják az énekesnőnek. Az egyetlen zongorával kísért „Not Even The King” a tradicionális blues, a schuberti Lied és a popballada különös keveréke: minden idők egyik legszebb szerelemről szóló dala. Ám Alicia Keysnek még ezt is sikerült megfejelnie a megszólalás tekintetében az Extreme „More Than Words”-ére emlékeztető, ám érzelmileg még annál is telítettebb „That’s When I Knew”-val, ami számomra egyértelműen az album tetőpontját jelenti. Ráadásul a szerelmi vallomás témája és a látszólagos egyszerűség ellenére a dalnak sikerül elkerülnie a csöpögősség csapdáját, a szövegmondás pedig színészekét megszégyenítően árnyalt, kifejező és varázslatos, az énekhanggal bejárt magasságokról már nem is beszélve.
 
Alicia Keys olyasvalaki, akiből egyszerűen képtelenség kiszeretni, sőt, minden új albumával egyre erőteljesebben magához köti rajongóit. Megunhatatlan, változatos, és egyre mélyebb szerzeményeivel az öröm kifogyhatatlan forrása marad, és nem kizárólag egy műfaj kedvelőit sikerülhet megszólítania. Ugyan 2012 végén jelent csak meg a lemez, de egyértelműen feltette a koronát az év poposabb megnyilatkozásainak sorára, azt bizonyítva, hogy ő semmiképp sem takaréklángon ég, hanem mindent belead, és egyre izgalmasabb, önmagát is felülmúló produkciókkal képes előállni.
 
Előadók:
Alicia Keys – ének, vokál, zongora, szintetizátor, Moog,
Jamie Smith – dobprogram, szintetizátorprogram
Rodney Jerkins – dobprogram, szitetizátorprogram
Amber „Sevyn” Streeter – vokál
Trevor Lawrence, Jr. – dobprogram
Andre Brissett – billentyűk
Jeff Bhasker – zongora, CP-70 zongora, orgona, billentyűk, dobprogram
Salaam Remi – dobprogram
Dylan Wissing – nagydob
Warren „Oak” Felder – billentyűk, dobprogram
Andrew „Pop” Wansel – dobprogram
Gary Clark, Jr. – elektromos gitár
Emile Haynie – dobprogram
Bruno Mars – basszusgitár, vokál
Billy Kraven – vokál
Philippe Lawrence – vokál
Kenny „Babyface” Edmonds – akusztikus gitár, basszusgitár
Antonio Dixon – dobprogram
Lenford „Brutus” Richards – elektromos gitár
Steve Mostyn – basszusgitár
James „Malay” Ho – dobprogram, basszusgitár, elektromos gitár, akusztikus gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. De Novo Adagio (Intro)
2. Brand New Me
3. When It’s All Over
4. Listen To Your Heart
5. New Day
6. Girl On Fire (feat. Nicki Minaj)
7. Fire We Make (duet with Maxwell)
8. Tears Always Win
9. Nor Even This King
10. That’s When I Knew
11. Limitedless
12. One Thing
13. 101
 
Diszkográfia:
Songs In A Minor (2001)
The Diary Of Alicia Keys (2003)
As I Am (2007)
The Element Of Freedom (2009)
Girl On Fire (2012)