Főkép Fecskendő, fehér (barna) por, öngyújtó, kiskanál, gumiszalag. Kellékek, ugyanakkor kezdet és vég, kilátás és kilátástalanság, menekülés és megérkezés. Ahogyan vesszük. Ahogyan sokan veszik. A `90-es évek (mármint 1990-es évek – ma már lehet, nem is annyira egyértelmű, ha nem írjuk ki a teljes évszámot) léha ártatlanságában teljesen vénán vágott bennünket egy olyan olvasmány, amely ugyan a teljes szabadságról és szabadosságról szólt, tette viszont mindezt szélsőségesen destruktív kulisszákkal, karakterekkel és cselekmény vonulatokkal. A Vonatlesők jöttek, láttak és lőttek. Belőtték, belelőtték magukat a köztudatba. Az 1993-as Trainspotting (koszos)fehér, vagy éppenséggel barna csíkokkal és adagokkal hasította ki magának a népszerűséget világszerte, így egyáltalán nem csoda, hogy a skót Irvine Welsh regényéből 3 évvel később Danny Boyle rendezett – azóta multiplikáltan kultkategóriába emelkedett – mozit Ewan McGregor főszereplésével, amely aztán mindkettejüket a világhírnévbe repítette. Az edinburgh-i junkie Mark Renton pályafutása a Trainspottinggal csak az első löketet jelentette: Welsh egy évvel később, 1994-ben az Acid House című elbeszélés- és kisregény-kötettel folytatta érintőlegesen a témát (bár itt a drog helyét szépen lassan a zene veszi át), hogy aztán a 2002-es Pornóban teljes egészében visszatérjenek a Vonatleső hősök az új „drog”, a szexipar őrlő malmai között.
 
A trilógia hivatalosan 2012-ben lett teljes a Skagboys-zal, amely valójában nem folytatás, hanem „mindennek” az előzménye, a srácok drogos pokolba jutásának „krónikája”. A dolog azonban nem új keletű, hiszen Welsh korábban elmondta, az előzmények vázlatosan részei voltak az eredeti Trainspotting-nak, ám a kiadásnál nem lettek felhasználva. Később aztán úgy döntött, hogy mégis meg kellene jelentetni ezeket a történetrészeket kerek egészként, „mielőtt véletlenül egy busz alá esek, és csak egy félig megírt cucc marad utánam”. Az 1958-ban született Irvine Welsh regényeiben amúgy szinte mindig ugyanazt a témaegyüttest járja körbe: a munkásosztály kérdéseit, a skót identitást, az önkormányzati lakáshoz jutási programokat, a labdarúgást, a huliganizmust, a szabad szexet és az elfojtott homoszexualitást, a merev osztályokat és az előítéleteket. Mindezeken keresztül röppenti aztán fel a szabad akarat és az egyéni lélek csapongásainak és mélyreható nyúlványainak aspektusait, ahol ítéletet nem akar hozni, ellenben a didaktikus hangot elkerülve, de kérdéseket fogalmaz meg. Regényeit megosztják, gyakorlatilag szétszabdalják (ám nem megbontva a történet egységét) a színes, egyenrangú karakterek, akik/amelyek nemcsak jellemvonásaikban és beállítódásaikban ütnek el egymástól gyökeresen, hanem Welsh védjegynek tekinthető narrációja révén megszólalási stílusukban is.
 
A Skagboys tehát – eleinte – még nem akut drogos történet. Igaz, a cím (Welsh kedvenc szava a heroinra) kábszeres fiúkat takar, Mark Renton és barátai azonban még csak most kezdenek ismerkedni a (többnyire) fehér porral és hatásaival. A mindig a mának élő Renton és a Trainspotting-ból megismert barátai (Beteg Srác, Spud, Begbie), valamint a kompánia egyéb tagjai a történet elején még csupán lézengő, végzős tizenévesek. Mármint úgy értem, tízenéveikkel végzősök, azonban a húsz küszöbén sem tudják még, mit is akarnak kezdeni magukkal a nyolcvanas (1980-as) évek skót fővárosában, Edinburgh-ben. Már persze, ha akarnak egyáltalán bármit is. Mark Renton az egyetlen közülük, aki egyetemre jár, persze mindenfajta ambíció nélkül, miközben fogyatékos öccsével szembeni antihumánus beállítódása és a tartalmas, ámde unalmas párkapcsolat fenyegető réme között őrlődik. A skót-olasz Beteg Srácot (persze csak a háta mögött, szemtől szemben Simon David Williamson) – aki mindenkivel le akar feküdni, s akivel mindenki le akar feküdni – műveltsége, intelligenciája és kreativitása sokkal többre predesztinálná, ha akarna bármi komolyat is kezdeni magával. De ő sem akar. Mint ahogyan a még mindig anyjánál lakó Frank (Francis) Begbie (Beggar-arc) sem akar mást, csak balhézni. Tökmindegy kivel, csak alkohol legyen meg elérhető célpont. Danny, azaz Spud pedig kétkezi melósból lesz váratlanul munkanélküli, s mivel ő aztán egyáltalán nem az a talpraesett fajta, rettentő gyorsan a lejtő legalján is találja magát.
 
De nincsen ezzel másként a tágabb galeri többi tagja sem: Keezbo, Tommy, a londoni Nicksy, Matty, Alison ésatöbbiek. Welsh úgy véli, az 1980-as évek Skóciájában kilátástalanságukban sokan nyúltak a drogokhoz, s emiatt az ország komoly gyarmatát jelentette a kábítószertermelőknek, ám a Skagboys nem csupán arra koncentrál, a szereplők hogyan kerülnek a heroin és más anyagok (speed és társai) uralma alá, hanem próbál fogást keresni a másik, a lehetőségek oldalán is. Amelyek azonban nem túl számottevőek 1984 és 1985 Skóciájában. Rentonnak azonban nem az a „baja”, hogy képességei szűk mozgásterű jövőképet festenek elé, hanem egyszerűen nihilista szemlélettel utasítja el az opportunizmust éppúgy, mint az adódó lehetőségek megragadását és kiaknázását. Magyarul: nem akar kezdeni magával semmit. Csak lézengeni, elutasítani a bevett szabályokat, és szó szerint tönkretenni saját magát. Erre pedig a heroin több, mint alkalmas alternatíva. Az addikció tehát a végső cél, csak az a baj, a hernyó (herka) esetében nem létezik olyan, hogy enyhe függőség, meg súlyos függőség: a vénába nyomatott anyag szinte az első alkalomtól elragadja tőlünk az irányítást. Irvine Welsh regénye, az előzőekhez hasonlóan nyers, naturalisztikus, sminktelen, nem kendőző és nyílt. A Skagboys nem lacafacázik, nem ír körbe, nem kerülget forró kását, hanem elemi erővel, súllyal és hatással robban a vénáinkba. Ha pedig nem talál rajtunk szúrási lehetőséget, hát csinál magának.
 
Irvine Welsh heroinnal beterített világa mocskos, mint a kiskanálban feloldott, barnás pakisztáni cucc. Az illúziókat úgy söpri be a testnedvektől és váladékoktól ragacsos szőnyeg alá, hogy az általa ábrázolt univerzum szinte anti-utópiának, posztapokaliptikus társadalmi körképnek tűnik. Pedig higgyük el, hogy létezik ilyen: ennyire nihilista, kiábrándult, céltalan és lehetőségektől fosztott, önrombolásba süllyedt rétege szociális közösségeinknek, ahol a szándékos tudat- és testmódosítás vágyott életforma. A Skagboys formája hűen támogatja a tartalmat: hol (rehabilitációs szándékú) naplórészletekbe olvasunk bele, hol személyes belső (ön)marcangolásokon keresztül kontúrozhatjuk a szereplőket, hol pedig egyszerűen külső szemlélőként lehetünk ott az eseményeknél. Azonban Welsh nyelvhasználatának köszönhetően véges-végig benne ülünk-állunk-sodródunk a történésekben, ahol a trágárság és a stilisztikai destruktivitás megalapozott céllal, szinte a tűréshatáron billegő hitelességgel szól. A regényben minden szereplő (úgy értem: MINDEN SZEREPLŐ) élő-lélegző-létező-érző személyiség, akik gyakorlatilag töltött fecskendővel sétálnak le a mocskosra színezett lapokról. És mi Isten ments, hogy közéjük keveredjünk! Irvine Welsh félelmetesen karakteres író, vérbően naturalisztikus prózája pedig – bármiféle ellenszer opciója nélkül – aggasztóan hatásos. A Skagboys tömény, sűrű, fajsúlyos olvasmány, amelyhez bizonyos tekintetben steril, de kitüremkedő vénájú, teljes keresztmetszetű belövéssel elvárt befogadóképesség szükségeltetik.

Részlet a regényből