Főkép Nem tudom, ki hogy van vele, de Céline Dionról bennem nagyon sokáig a hollywoodi kötődésű díva képe élt. Ennek nyilvánvalóan volt némi köze A szépség és a szörnyeteg több díjra is jelölt vége-főcímdalához; a Titanicban elhangzott „My Heart Will Go On” és a Las Vegas-i Ceasars Palace-ben éveken át telt házak előtt megtartott extravagáns show-műsor pedig csak ráerősített erre a benyomásra (a Dion karrierjét a szegénysortól a szupersztárságig követő életrajzi filmről nem is beszélve), pedig az énekesnő mindenekelőtt frankofon előadónak tekinti magát.
 
A francia nyelvűségnek ráadásul kétségkívül nem kevés köze lehet Dion elképesztő sikeréhez, hiszen a statisztikák alapján minden idők második legjobban kereső, egyúttal legnépszerűbb női előadójának tekinthető, márpedig ehhez egyértelműen szükséges az elsősorban francia érdekeltségű piac, benne Kanada mellett Svájccal és természetesen az, úgymond, őshazával. És ami talán még ennél is fontosabb: Dion egyénisége leginkább anyanyelvén érvényesül. Jómagam mindképp úgy érzem – és ebben számos kritikus véleményét osztom –, hogy pontosan ezekben a számokban hallhatni azt a fajta széles spektrumú, ezzel együtt alapvetően visszafogott érzelmességet, amely a művésznő és általában véve a francia sanzon talán leglényegesebb jellemzője.
 
Ennek a kettősségnek egyik legeklatánsabb példája az új albumon a „Le mer et l’enfant” című dal, melynek közepesen lassú tempója és szellős, tangóharmonikával kissé párizsias hangulatúvá tett hangszerelése lehetővé teszi nemcsak azt, hogy az énekhang kerüljön az előtérbe, hanem azt is, hogy minden egyes hajlítás, rezzenés, minden egyes szó megformálása tökéletesen érvényesüljön. De nagyjából ugyanezt figyelhetjük meg a sokkal rockosabb, sokkal hatásvadászabb, bizonyos szempontból a másik végletet képviselő „Celle qui mia tout appris”-ban is, melynek legnagyobb erénye, hogy a himnikus refrén nem megy át bombasztba, az áradó, nagy ívű melódiákban megszólaló érzelmek pedig nem mesterkéltek, csupán megindítóak, magukkal ragadóak.
 
Kiemelkedő teljesítménynek érzem még a három duettet is, melyekben Dion a férfi partnereket ellenpontozva bontakoztatja ki kivételes tehetségét. Az idén hetven esztendős Johhny Hallyday-jel közösen előadott „L’amour peut prendre froid” szintén erősen rockba hajló, himnusszerű refrénnel megfejelt dal, melyben a párizsi születésű sztár egyenes baritonja csodálatos kontrasztban egészíti ki Dion magas mezzoszoprán hangját. Jean-Pierre Ferland kissé ellentmondásosan némi Disney-s atmoszférát teremt valódi sanzonhoz illő hangjával: az „Une chance qu’on s’a” legalábbis bármelyik érzelmes hollywoodi film zenéjeként elmenne, mégis sikerül megállni még a csöpögősség határa előtt, és voltaképp az album legszebb, legjobban sikerült dalának mondanám a szerzeményt, melyben Dion elképesztő magabiztossággal játszik mind a hangjával, mind a szenvedélyek kifejezésével. A Henri Salvadorral közösen rögzített kettős már inkább az idősebb korosztályoknak való, ám tökéletes nagylemez-záró szám, amennyiben kedveljük a kifinomult (szintetizátoros) nagyzenekari kísérettel megtámogatott és – itt különösen a kürtszerű hangszer szólójában – a búskomorsággal kacérkodó sanzonokat.
 
A Dion dalainak stílusára ragasztott címke – kortárs felnőtt – elsőre óvatosságra intő lehet, de amennyiben ténylegesen odafigyelünk a számokra, megérezhetjük bennük, előadójukban a nagyságot. Mert mégsem lehet véletlen, hogy ilyen sokan kedvelik őt és a lemezeit, és ha lehántjuk Dionról a vegasi-hollywoodi csillogást, akkor bizony egy őszinte és bámulatos képességekkel megáldott tehetséget találunk. Ennek ellenére az album ugyanígy alkalmas arra is, hogy kellemes hangulatot teremtsen a komor téli délutánokon való kávézgatáshoz, de még akár vasalás közben sem zavar. Számomra kifejezetten kellemes csalódás volt, hiszen tisztán francia nyelvű albumot most először hallottam Céline Diontól, és rögtön az első hallgatásra meggyőzött, és feltételezem, hogy másokra szintén hathat efféle revelációként a lemez.
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Parler a mon pere
2. Le miracle
3. Qui peut vivre sans amour
4. L’amour peut prendre froid (duo Johnny Hallyday)
5. Attendre
6. Une chance qu’on s’a (duo Jean-Paul Ferland)
7. La mer et l’enfant
8. Moi quand je pleure
9. Celle qui mia tout appris
10. Je n’ai pas besoin d’amour
11. Si je n’ai rien de toi
12. Que toi au monde
13. Les petits pieds de Léa
14. Tant de temps (duo Henri Salvador)
 
Diszkográfia:
La voix du bon Dieu (1981)
Céline Dion chants Noël (1981)
Tellement j’ai d’amour… (1982)
Les chemins de ma maison (1983)
Chants et contes de Noël (1983)
Mélanie (1984)
C’est pour toi (1985)
Incognito (1987)
Unison (1990)
Dion chante Plamondon (1991)
Celine Dion (1992)
The Colour Of My Love (1993)
D’eux (1995)
Falling Into You (1996)
Let’s Talk About Love (1997)
S’il suffisait d’aimer (1998)
These Are Special Times (1998)
A New Day Has Come (2002)
One Heart (2003)
1 fille & 4 types (2003)
Miracle (2004)
D’elles (2007)
Taking Chances (2007)
Sans Attendre (2012)