Főkép Érdemes lenne egyszer valakinek rászánnia némi időt, és egy kutatás keretén belül kiderítenie, vajon az angolszász vagy a német ifjúsági regények elterjedtebbek hazánkban. Persze a kiugró csúcspontokat tessék figyelmen kívül hagyni (Harry Potter és mondjuk A Végtelen Történet), de úgy gondolom, messze ez a két nyelvterület adja a nálunk kapható ifjúsági (ebben nálam a YA nem tartozik bele) regények többségét. Mert mondjuk ki emlékszik például orosz, francia KORTÁRS ifjúsági műre, amit az utóbbi pár évben adtak ki magyarul? Elképzelhető, hogy volt ilyen, abban viszont biztos vagyok, hogy hatása, népszerűsége nem mérhető az előbb említettekhez. Tény, 2012-ben skandináv területről is magyarításra kerültek könyvek, de ez szerintem csupán az északi krimik divatjának köszönhető, ha úgy tetszik ráadás, nem pedig meghatározó jelenség. Egy biztos, idén sem lesz időm efféle vizsgálódásra.
 
Az Animus Kiadó évekkel korábban egy ifjúsági regénnyel „robbantott bankot” a honi könyvpiacon, aztán ez a műfaj egy ideig háttérbe szorult náluk, amit személy szerint sajnálok, mert időnként valódi gyöngyszemekkel lepték meg az olvasókat. Némi gondolkodás után ebbe a kategóriába teszem az általam utoljára olvasott Rico, Oskar és a nagy nyomozás című történetet is, mert több szempontból is különlegesnek bizonyult. A német Andreas Steinhöfel ezúttal Berlinbe helyezte a cselekményt, ami egyszerre kortárs, izgalmas, de nem véres, nincs benne semmi paranormális, igaz, nem minden szereplő tekinthető normálisnak, és nem utolsó sorban rendelkezik mondanivalóval(!). Egyszóval olyan csuda, amit a nyári (tavaszi, téli) szünet előtt minden városlakó kisiskolás kezébe adnék tanulmányozás céljából.
 
Rico, a történet főszereplője magát mélyképességűként mutatja be mindenkinek, amit rövid gondolkodás után általában dilisnek fordítanak le magukban az emberek. Pedig ez csak részben igaz, hiszen Rico egyrészt fejlesztőbe jár, másrészt csak az irányokkal, a bonyolult szavakkal, a számokkal és az olyan furcsa kifejezésekkel nem boldogul, mint mondjuk az eperszőke. Ez legyen már a világ baja, miért nem tudja betartani a sorrendet, és nevén nevezni a dolgokat. Elvégre azt minden mélyképességű tudja, hogy az emberek a járdán nem kelni, hanem járni szoktak, ezért a helyes szó rájuk a járdajáró, nem pedig a járókelő. Na mindegy. Szerencsére szellemi képességei csak kismértékben befolyásolják Rico mondatait, melyekkel a nyári szünet eseményeit osztja meg velünk - naplószerűen. A legtöbb gyerekkel ellentétben ő annyiban mondható szerencsésnek, hogy titokból vagy fura eseményekből bőven akad a lakóhelyén, elég, ha kinéz a szobája ablakán. A felnőttek persze ezekből a furcsaságokból nagyrészt semmit sem vesznek észre, vagy ha igen, akkor sem úgy reagálnak, mint ahogyan azt a címszereplő páros reméli.
 
Bűbájos olvasmánynak tartom ezt a könyvet, ami nem csak a megcélzott korosztályt szórakoztatja el, hanem bizony az idősebbekben is megpendíti a visszaemlékezés húrjait. Mert ki ne szeretett volna kiskorában legjobb barátjával csuda izgalmas dolgokat felfedezni a környéken? Titkos barlang az erdőben, elásott kincs a patakparton, vagy csak azt kideríteni, miért fekszik le minden délután hat órakor a szomszéd házaspár – a sort mindenki folytassa vérmérséklete és emlékei szerint.
 
A kötet méltán kapott hazájában díjat (Német Gyermekirodalmi Díj), és még dicséretesebb, hogy németül időközben már két folytatása is megjelent, remélem, ezeket hamarosan magyarul is kézbe vehetem.