Főkép A hírhedten elvetemült humorú Christopher Moore negyedik regénye volt ez, eredetiben 1997-ben jelent meg, és ez azért fontos, mert a hibáira rá tudom fogni, hogy még kevésbé volt tapasztalt akkoriban – bár nem sokkal később előállt a Jézus életének a Bibliából kiszerkesztett részét feldolgozó Biff evangéliumával, ami viszont messze-messze kimagaslik a könyvei közül. No mindegy, az, amiért a legjobban szeretjük Moore-t, vagyis a humora, itt is működik.
 
A némileg félrefordított című regény főszereplője egy tipikus moore-i lúzer, Tucker Case, aki egy kozmetikai cég magánrepülőjének a pilótája, addig a napig, amikor egy prosti segítségével összetöri a göbzit. Utána egy apró mikronéziai szigetre kerül, ahova egy fura orvos (vagy misszionárius?) hívja. A helyet a cápanép lakja, kannibálok cápára vadászó leszármazottai, akik egy ún. rakománykultuszt követnek: istenük egy második világháborús amerikai pilóta, aki anno megmentette őket a japánoktól – és akinek szelleme tevékeny részt vállal Tucker sorsának alakításában.
 
Hogy valami nem stimmel, az még a jobbára csak a farkával gondolkodó hősünknek is hamar derengeni kezd, amint az is, hogy tán nem feltétlenül az őslakókkal van a gond. Gyakorlott olvasó mondjuk már a könyv első száz oldalában rájön a megfejtésre, de Moore még azután is jó sokat kavar és teker a történeten. Ez neki általában erőssége, de itt többször is az volt az érzésem, hogy egy erős kezű szerkesztő jót tett volna a sztorinak. Néhol nem eléggé feszes a tempó, akadnak fölöslegesnek tűnő szálak, ismétlések, és valahogy a szereplők sem mindig meggyőzőek. Moore-nál az ember számíthat rá, hogy akit felvonultat, az valamilyen tekintetben elképesztő, netán beteg lesz, de most a főszereplő kicsit olyan semmilyen. Bár máskor is megesik nála, hogy a mellékszereplők az érdekesebbek. Itt például még napszemüveget viselő, beszélő denevér is akad.
 
Viszont most is összeírt annyi tömény baromságot, hogy nem bántam meg, hogy végigolvastam a regényt. Moore csuda szellemes tud lenni, de ütős alpári, tahó poénokért sem kell a szomszédba mennie, és ezek miatt meg tudtam neki bocsátani a néhol túl kaotikus cselekményt, meg azt is, hogy most nem sikerült olyan jól beleültetnie a regénybe az üzenetet, a mondanivalót, mint más könyveibe (pl. az ennél is korábbi Prérifarkas blues is erősebb ezen a téren). Mert azért itt egy kis Shakespeare, ott egy kis erkölcsi tanítás csak befért ebbe az őrült regénybe is. Meg persze némi kis betekintés a mikronéz szigetvilág egzotikus, izgalmas életébe. Csak a löncshús részét tudnám feledni…
 
Részlet a regényből