Főkép Sajnálatos módon azt kell közöljem minden rajongóval, hogy ez a kötet még nem a régen várt új sorozat első kötete, hanem csak egy önmagában élvezhető szóló történet, amiben sem vámpírok, sem démonok (mondjuk ez nem teljesen igaz) nem bukkannak fel. A korábbi ifjúsági regényekhez csak annyiban kapcsolódik A vézna hóhér, hogy a főszereplő életkora alapján tinédzsernek számít (és a szerzőt Mark Twain remeke, a Huckleberry Finn inspirálta). Természetesen Shan eddigi regényeinek ismeretében az tippel jól, aki nem egy nyavajgós iskolai szerelem krónikáját sejti a komor borító mögött, hanem valami különleges, eredeti ötlet kifejtését, mint amilyen a Kojaszan volt.
 
Az angolszász vámpírok, a japán szellemek, és a mindenhol jelenlévő univerzális démonok után Shan az Ezeregy éjszaka világába repít bennünket, amit szokás szerint a saját elképzelése szerint alakított át, így igazából csak a történések hátteréül szolgáló világ arab gyökereiben lehetünk biztosak, egyébként sok hasonlóság nincs. Az eltérések már ott kezdődnek, hogy Dzsebel Rúm (a főszereplő) hazájában sokistenhit van. A világról és lakóiról menet közben számos részlet kiderül, az olvasó pedig több ízben elámul azon, mennyire gazdag Shan fantáziája. Legyen szó népekről, szörnyekről, emberekről, szokásokról, vagy pusztán tájleírásról – mindig sikerül valami egyedit kitalálnia.
 
A sztori helyenként Szinbád kalandjaira emlékeztet, abban az értelemben, hogy mindkettőben egy utazásról van szó, csak a világjáró tengerésszel ellentétben az ifjú Dzsebel megváltozik az élmények hatására, ezért ha úgy tetszik, ez a könyv simán felfogható fejlődésregénynek, ahol legalább olyan fontosak a belső történések, mint a vándorlás közben átélt kalandok. Ez viszont már egy olyan fejlemény, amit nem tudom, mennyire fogadnak el a démonvilág vagy a vámpírsorozat kedvelői. Nem azért, mert ez kötet gyenge lenne, csak annyira más, mint azok voltak. Persze bárki rávághatja erre, hogy az előbb említett történetek főszereplői hasonló fejlődésen mentek keresztül, de itt egyetlen kötet alatt jutunk el idáig, míg a sorozatoknál erre jóval több idő jutott – és akkor még nem szóltam a befejezésről, ami érzésem szerint megosztja majd a rajongókat.
 
Természetesen az elejétől a végéig élveztem a könyvet, Shan cseppet sem változott, megmaradt annak a mesélőnek, akit korábban szerettem, ráadásul most kaptam némi lélektant, ami a kortárs YA regények fölé emeli művét. Igazából az lenne a legjobb, ha elolvasás után minden ifjonc (huszonöt év alatt mondjuk) keresne egy beszélgetőpartnert, és átbeszélnék az egészet, mi történt, miért, vajon ez vagy az szereplő miért cselekedett így, Dzsebel hol hibázott, és így tovább. Egy ember mennyire van hatással a környezetére, meddig ragaszkodjunk álmainkhoz, és mennyire van értelme a tervezgetésnek? Egyszóval azon kívül, hogy izgalmas, mozgalmas, valamint megvan benne a kelet misztikuma, A vézna hóhér amolyan beszélgetésre ingerlő regény.
 
Persze csevegés közben mindenképpen térjünk ki arra, hogy már nagyon ideje lenne magyarul olvasni a Larten Crepsley ciklust, amely a Darren Shan felbukkanása előtti évszázadokat öleli fel, valamint a kifejezetten ígéretesnek tűnő Zom-B sorozatot, ami a tervek szerint tizenkét kötetes lesz és cseppet sem meglepő módon zombikkal foglalkozik majd.