Beleolvasó - Kendare Blake: A rémálmok lánya

Fülszöveg:
Hónapok teltek el, amióta a vérbe öltözött lány, Anna Korlova becsapta maga mögött a Pokol kapuját, de Cas Lowood, a híres kísértetvadász nem tudja kiheverni elvesztését. Hiába mondják a barátai, hogy Anna miatta szállt alá, ő csak élőhalottként tengődik. A fiú tudja, hogy sosem talál rá a szerelemre egy élő lány oldalán, senki sem hasonlítható az ő halott Annájához. És csak őt látja mindenütt, vele alszik el és vele riad fel rémálmaiból. De valami nagyon nincs rendjén... Ezek nem képzelgések. Valahányszor megjelenik, látszik Annán, hogy a legválogatottabb kínzásokat kell kiállnia. Persze meg kell bűnhődnie tetteiért, de Cas úgy érzi, most rajta a sor, hogy viszonozza a lánynak, amit érte tett...
A regény a "Vérbe öltözött Anna" folytatása.

Részlet a regényből:
Azt hiszem, egyszer megöltem egy lányt, aki pontosan így nézett ki. Ja. Emily Danaggernek hívták. Zsenge tini korában gyilkolta meg a szülei házának eladásával megbízott ingatlanügynök. A holttestét a padlás tartófalába rejtette, az üreget gipszkartonnal fedte be.
Zavartan pislogok és dadogva, kitérően felelgetek a mellettem ülő lány kérdéseire. Emilynek szélesebb járomcsontja volt. és más formájú orra. De az arcvonásai mégis annyira hasonlóak, hogy szinte az az érzésem, ez itt ugyanaz a lány, akit annak idején az emeleti vendégszobában kaptam el, több mint egyórányi küzdelmet követően, miután a falból kilépve mindenáron mögém akart kerülni, hogy megfojtson.
– Imádom a horrorfilmeket – csacsogja a mellettem ülő leányzó, akinek elfelejtettem a nevét. – A Rémálom az Elm utcában és a Péntek 13 a kedvenceim. Hát te?
– Én nem rajongok különösebben értük – felelem, nem érzem szükségét megjegyezni, egyik említett filmet sem tartom valódi horrornak. – Inkább a különleges effektusokat kedvelem, trükköket, robbantásokat, ilyesmit. – Cait Hecht.
Ez az, így hívják a csajszit. Harmadikos a sir Winston Churchillben. Mandulavágású barna szemei talán egy kicsit túl nagyok az arcához képest, de összességében kellemes látványt nyújt. nem emlékszem, milyen színű volt Emily Danagger szeme. Mire az utamba került, már az összes vér kifolyt belőle. Az arcára viszont emlékszem, sápadt volt, de nem kifejezéstelen, amikor a virágmintás tapéta mögül előbukkanva testet öltött előttem. nagyon hülyén hangzik, de akkor, mivel még jóval fiatalabb és tapasztalatlanabb voltam, az élet-halál bújócska egy halott lánnyal döbbenetesen félelmetesnek és veszélyesnek tűnt. Izzadságban fürödtem. Hosszú évek teltek el, amíg találkoztam egy még Emilynél is nagyobb erővel rendelkező szellemmel, Anna korlovával, a lánnyal, aki bármikor könnyedén szétroppanthatta volna a gerincemet, de helyette megkímélte az életemet.
A Bay street egyik kávézójának kellemes sarokasztalánál ülök, velem szemben Carmel, mellette Jo és Chad, akik ha jól tudom, hetedikes koruk óta járnak. Szuper. Elvileg a mellettem ülő Cait Hechttel randizom. moziban voltunk; nem igazán figyeltem a filmre, csak arra emlékszem, hogy gyilkos óriáskutyák voltak benne. A leányzó hevesen gesztikulál, időnként felhúzza íveltre tépett szemöldökét, tökéletes fogsoráról nemrég kerülhetett le a fogszabályzó. mindent elkövet, hogy felkeltse az érdeklődésemet, de képtelen vagyok elszakadni a gondolattól, mennyire emlékeztet Emily Danaggerre, kivéve, hogy közel sem annyira érdekes.
– Hogy ízlik a kávé? – kérdi félszegen, elbátortalanodva mogorvaságomon.
– Nagyon finom – felelem. mosolyogni próbálok. nem az ő hibája. Carmel rángatott bele ebbe a színjátékba, én meg, hogy a kedvére tegyek, belementem. Totál seggfejnek érzem magam, amiért vesztegetem Cait idejét, arról már nem is beszélve, hogy titokban egy halott lányhoz hasonlítgatom, akit négy évvel ezelőtt tettem el láb alól. A társalgás megfeneklett. nagyot kortyolok a kávémból, ami egyébként tényleg finom, jó sok cukorral, tejszínhabbal és pörkölt mogyoróval rendeltem. Carmel bokán rúg az asztal alatt, majdnem leöntöm magam. mire felnézek, már Jóval és Chaddel beszélget, de tudom, hogy szándékosan csinálta. szánalmas vagyok, teljesen igaza van. Carmel olyan ideges, hogy rángatózni kezd egy ideg a szeme alatt. Összeszedem magam és egy ideig udvarias társalgást folytatok Caittel, kedves vagyok, de igazság szerint eszemben sincs hiú reményeket kelteni benne. Egyébként is kész rejtély, miért áll egyáltalán szóba velem.
Azok után, ami Mike-kal, Will-lel és Chase-zel tavaly történt – Anna megölte Mike-ot, Willt és Chase-t pedig felzabálta a szellem, amelyik meggyilkolta apámat –, én lettem a Winston Churchill páriája. Soha nem bizonyosodott be, hogy közöm volt a halálukhoz, de mindenki erre gyanakszik. Azt is tudják, hogy azok a srácok gyűlöltek engem, és hogy mindhárman halottak.
Egy csomó képtelenebbnél képtelenebb pletyka terjedt el azzal kapcsolatban, mi is történt valójában, ezek a nevetségesség határát súroló rémtörténetekké dagadtak, majd szép lassan elhaltak. Maffialeszámolás volt a dologban, suttogták egyesek. Nem, dehogy, Cas – ez én volnék – egy kábítószerterjesztő strici, aki titkos pornóhálózatot üzemeltetett, ő látta el a fiúkat amfetaminnal, hogy jobban teljesítsenek – így szól a másik épületes verzió.
A suliban a diákok lesütik a szemüket, amikor elmennek mellettem. és összesúgnak a hátam mögött. Időnként komolyan megkérdőjelezem annak lehetőségét, hogy Thunder Bayben fejezzem be a középiskolát. Egyre nehezebben viselem el az idióta elméleteket, amelyek valójában eget rengető baromságok, noha egyik sem utal, még futólag sem, arra a kísértetsztorira, amelyet mindenki ismer. Soha senki még csak meg sem említette vérbe öltözött Annát, az egyetlen igazán figyelemreméltó pletykát.
Néhanapján igen közel kerülök ahhoz, hogy szóljak anyának, figyelj, lécci, csomagoljunk, és húzzunk el innen, keressünk egy másik házat egy másik városban, ahol nyugalomban tovább pusztíthatom a gyilkos kedvű kísérteteket.
Már hónapokkal korábban leléptünk volna, ha nincs Thomas és Carmel. sose gondoltam volna, hogy valaha is ennyire közel kerülök Thomas sabinhoz és Carmel Joneshoz. ma már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy a velem szemben ülő lányra, akinek a szeme most villámokat szór, csupán jól hasznosítható információforrásként tekintettem, és alig tudom elhinni, hogy Thomasban, aki a legjobb barátom lett, csak egy fölöttébb idegesítő telepata kullancsot láttam. Carmel most a könyökével bök oldalba, az órára pillantok. Alig öt perc telt el. lehet, hogy megállt az az óra. megérzem Cait ujjait a csuklóm körül, mire gyorsan elkapom a kávésbögrémet és belekortyolok. zavarba jön a hirtelen mozdulattól, megbántódva elhúzódik. Carmel hangosan és váratlanul szólal meg.
– Szerintem Cas még nem is nézte át a főiskolák listáját, vagy igen? – pislog rám, ezúttal sem kíméli a bokámat. miről beszél? Hiszen nem vagyok végzős. Minek filózzak még a továbbtanuláson? na persze, ő biztosan már az oviban eldöntötte, melyik főiskolára megy.
– Én a St. Lawrence-t fontolgatom – szólal meg Cait –, bár a papám szerint a st. Clair jobb. Persze fogalmam sincs, mit ért az alatt, hogy „jobb”.
Kényszeredetten hümmögök. Carmel gyilkos tekintetet vet rám. Majdnem elnevetem magam. Jót akar, tudom én azt, csak nekem abszolút semmilyen mondanivalóm nincs a Caithez hasonló lányok számára. Bárcsak itt lenne Thomas. A zsebemben lévő mobil halk rezgésére olyan hirtelen pattanok fel, hogy a többiek összenéznek. Na nem baj, gondolom, mialatt az ajtó felé tartok, most legalább lesz idejük kitárgyalni, mégis, mi bajom lehet, és Carmel majd elmagyarázza, hogy csak ideges vagyok. Thomas hív.
– Hékás, megint olvasol a gondolataimban, vagy csak jó az időzítés?
– Ennyire nagy a gáz?
– Csak épp annyira, amire számítottam. mi a pálya?
Szinte hallom és látom, ahogy megvonja a vállát. – semmi különös. Csak arra gondoltam, felajánlhatok egy menekülő útvonalat. Délután hoztam el a kocsit a szervizből. Valószínűleg elvisz bennünket Grand Marais-ig.
Már a nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem, mi az, hogy „valószínűleg”, amikor kinyílik a kávézó ajtaja és Carmel csusszan ki rajta.
– A francba – nyögöm halkan.
– Mi van?
– Carmel utánam jött.
Karba font kezekkel cövekel le előttem. Thomas tovább ciripel vékony kis hangján, azt akarja tudni, mi legyen, akkor most jöjjön értem a kocsival vagy sem. Mielőtt még Carmel kinyithatná a száját, gyorsan belemondom a kagylóba, hogy igen, és leteszem. Carmel mindkettőnket hamar kimagyaráz odabent, aztán gyorsan elpályázunk. Az Audiban kemény negyven másodpercig bírja ki, hogy ne szólaljon meg. Nedves az úttest, néhol veszélyes jégbordák is akadnak még. Alig két hét van a nyári szünetig, de az időjárás, úgy tűnik, nem vesz róla tudomást. Május vége felé itt amúgy sem szokatlan, hogy éjszakánként fagypont alá süllyed a hőmérséklet. A tél végét csupán a viharok jelzik, az üvöltő szél, amely fákat csavar ki tövestől és felkorbácsolja a tó vizét. nem voltam felkészülve a hónapokig tartó hidegre, amely vasmarokkal tartja hatalmában a várost.
– Egyáltalán, minek jöttél el, ha képtelen vagy normálisan viselkedni – förmed rám Carmel –, teljesen kiborítottad szegény Caitet.
– Úgy érted, kiborítottuk. Először is, nem az én ötletem volt a közös randi, és nem én keltettem benne hiú reményeket, hanem te – vágok vissza.
– De hát már a múlt félév óta ácsingózik utánad – csóválja a fejét Carmel.
– Akkor már régóta meg kellett volna neki mondanod, mekkora seggfej vagyok.
– Hát, tettél róla, hogy személyesen győződjön meg róla. Gyakorlatilag végig hallgattál, mint a csuka.
Carmel bosszankodva húzza el a száját, idegesen hátravet egy szemébe lógó szőke hajtincset, aztán valamivel megenyhültebb arckifejezéssel folytatja.
– Valójában csak annyit akartam, hogy végre kimozdulj, és új emberekkel találkozz.
– Egy csomó új emberrel találkozom.
– Úgy értem, élőkkel.
Egyenesen előrebámulok. Lehet, hogy csak piszkálódni akart, persze Annára célozva, talán nem. Mindenesetre ideges lettem tőle. Carmel azt szeretné, ha elfelejteném a történteket, elfelejteném Annát, aki feláldozta magát értünk és magával rántotta a Pokolba az obijét. Mi hárman, Carmel, Thomas meg én sikertelenül próbáltuk kideríteni, hogy valójában mi történt Annával az után az éjszaka után. Azt hiszem, Carmel arra a következtetésre jutott, hogy itt az ideje végleg eltemetni az ügyet. De én nem akarom, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, ezt kellene tennem.
– Egyébként – szólalok meg –, nyugodtan ott maradhattál volna velük. Thomas a kávézó előtt is felszedhetett volna. Vagy gyalog is mehettem volna.
Carmel formás ajkába harap; hozzászokott, hogy ő irányít. már lassan egy éve barátok vagyunk, de még mindig megjelenik az arcán ez a durcáskölyök-kifejezés, ha nem úgy csinálok valamit, ahogy ő akarja. Fura, de ettől még szeretetre méltóbbnak találom.
– Hideg van odakint. meg különben is, igazából unatkoztam. – A hangja higgadt és összeszedett, teveszőr kabátja ránctalanul simul a vállára, a piros kesztyűhöz illő piros sálat rafinált eleganciával kötötte meg, annak ellenére, hogy siettünk.
– Szívességet akartam tenni Caitnek, ezért szerveztem meg neki a randit veled. Arról egyikünk sem tehet, hogy képtelen volt elvarázsolni téged a vonzerejével.
– Klasszak a fogai – vetem fel tétován. Carmel elfintorodik. – Rossz ötlet volt, belátom. Bizonyos dolgokat nem szabad erőltetni, nem igaz? – kérdi, én meg úgy teszek, mintha nem venném észre a szemében felvillanó reményt, mert semmi értelmét nem látom a téma további boncolgatásának.
Thomas ütött-kopott tempója már a házunk előtt parkol, mire hazaérünk. Anyával beszélgetnek, az ablakon keresztül látjuk a körvonalaikat. Carmel a tempo mögé áll be. Nem erre számítottam.
– Az én kocsimmal megyünk. Együtt – jelenti ki, mielőtt kiszáll. nem ellenkezem. Carmel és Thomas, noha nagyon igyekeztem nem bevonni őket az ügyeimbe, társaimul szegődtek. Az Annával és az obijével történtek után pedig nem lett volna tisztességes kizárni őket a csapatból.
Thomas gyűrött rongykupacra emlékeztet, ahogy elterül a kanapén. Amikor észreveszi Carmelt, feláll, szemében megcsillan a szokásos ködös áhítat, aztán megigazítja a szemüvegét és összeszedi magát. Anya a fotelben ül, valahogy meghitten anyásan, összegömbölyödve, takaróba burkolózva. Nem is értem, honnan veszik az emberek, hogy a boszorkányok állandóan fekete tussal vastagon kihúzott szemekkel és bársonysüveggel a fejükön repkednek. Anya ránk mosolyog, és tapintatosan a film után érdeklődik, nyilván ordít rólunk, hogy a randi fiaskóval végződött. megvonom a vállam.
– Nem igazán fogtam a lényeget – felelem.
Anya felsóhajt. – Thomastól hallottam, hogy Grand Marais-ba készültök.
– Megérett rá a helyzet – felelem, és Thomasra pillantok. – Carmel is jön, úgyhogy az ő kocsijával megyünk.
– Az jó – derül fel –, ha az enyémmel mennénk, valószínűleg még a határ előtt lerobbannánk valahol.
Zavartan feszengünk, mialatt arra várunk, hogy anya kimenjen. Szó sincs róla, hogy civil lenne, csak nem szeretném feleslegesen zaklatni a részletekkel. Azt követően, hogy tavaly ősszel majdnem meghaltam, padlizsánlila hajába lopva ősz csíkok vegyültek. Amikor végre rászánja magát a távozásra, előtte még három apró bársonyzacskót nyom a kezembe. nem kell belekukkantanom, hogy tudjam, mi van bennük: a klasszikus recept szerint kotyvasztott védelmező varázskeverék. Az ujjbegyével végigsimítja a homlokomat.
– Vigyázz rájuk. és magadra is – suttogja el, majd Thomasra néz. – mennem kell, még nem vagyok kész a gyertyákkal, amelyeket nagyapád rendelt a boltba.
– A szerencsehozó fajta azonnal elfogy, amint kirakodjuk a polcra – vigyorodik el Thomas –, úgy viszik, mint a cukrot.
– Pedig annyira egyszerű a recept. Citrom és bazsalikom, a közepén egy kis mágnesvasérccel. keddre készen is leszek az újabb adaggal, majd beugrom vele.
Anya lassan elindul felfelé; az emeleten rendezte be a boszorkányműhelyét. Varázslatos hely, zsúfolásig telve színes viasztömbökkel és különféle, illóolajokkal meg eszenciákkal töltött üvegcsékkel. Vannak anyák, legalábbis úgy hallottam, akiknek varrószobájuk van. Fura lehet.
– Majd segítek becsomagolni a gyertyákat, amikor visszajövök – szólok utána.
Bárcsak beszerezne egy másik macskát. A lába nyomában még mindig ott lebeg Tybalt árnyéka. De még csak hat hónap telt el a macsek halála óta, talán túl korai lenne.
– Nos, akkor indulhatunk? – kérdezi Thomas.
A vállán degeszre tömött vászontarisznya, az irodája: abban tartja a különféle melókról, vagyis kóbor szellemekről és gyilkos kedvű kísértetekről összegyűjtött infókat, de a pletykákat, mendemondákat és legendákat is. nem szívesen gondolok bele, milyen hamar végezné hátrakötött kézzel egy csinos kis máglyán, ha netán egyszer valaki hozzáférne a gyűjteményéhez.
Thomas bele sem néz a tarisznyába, mégis biztos kézzel emeli ki a kaotikus összevisszaságból a jelenlegi melóra vonatkozó lapokat, mint az a hátborzongató nőszemély a Poltergeistben.
– Grand Marais – mormolja Carmel, amikor átfutja az infókat. Az egész egy levéllel kezdődött, amelyet apa egyik régi haverja, a Rosebridge Gimnázium pszichológiatanára írt, aki, mielőtt még belevetette volna magát az ifjú elmék és lelkek gatyába rázásába, a sajátját tette rendbe, azzal, hogy rendszeresen részt vett a szüleim által a ’80-as években tartott szeánszokon. A prof levele egy Grand Marais-ban, Minnesotában tanyázó kísértetre hívta fel a figyelmemet, különösen veszélyesnek ítélve a helyzetet, mivel az utóbbi három évtizedben hat megmagyarázhatatlan gyilkosság történt az elhagyatott birtok egyik félreeső pajtájában. Három esetben, a hivatalos jelentésben is szerepelt a „gyanús körülmények között” kifejezés. Igazság szerint hat fura halálos kimenetelű baleset nem olyan eget rengető, vagyis normális esetben nem szerepelne a kiemelt ügyeim listáján. De mivel Thunder Bayben maradtam, jobban mondva rekedtem, a lehetőségeim enyhén szólva korlátozottak.
– Aha, szóval balesetnek álcázza a gyilkosságokat, jól értem? – kérdi Carmel, a levelet tanulmányozva. A pajtában talált áldozatok többsége látszólag egyszerűen szerencsétlenül járt. Egy farmer éppen szántott a traktorral, véletlenül belecsúszott valamilyen gödörbe, felborult, és a traktor rázuhant. Négy évvel később a farmer felesége merő figyelmetlenségből felnyársalta magát egy vasvillára.
– Honnan tudjuk, hogy ez az izé gyilkolászik, és tényleg nem balesetekről van szó? Grand Marais túl messze van ahhoz, hogy a nagy semmiért utazzunk oda. – Carmel képtelen egykor élt személyek lidérceként kezelni a szellemeket, csak és kizárólag „izének”, de legfeljebb „a kísértetnek” hajlandó nevezni a kiszemelt prédát, még attól is óvakodik, hogy rákérdezzen a nemére, hát még a nevére.
– Szerinted van más választásunk? – kérdezem. A hátizsákomban megmozdul az athamé. most valahogy egyáltalán nem kellemes a tudat, hogy itt van, a bőrtokban lapul, borotvaéles, élezésre soha nem szoruló pengéjével. Legszívesebben visszamennék az időben ahhoz az átkozott naphoz, amikor megküzdöttem az obijével és megtudtam, hogy a késemnek nagyon is köze van hozzá… Hát, nem is tudom, mit érzek pontosan az óta. nem mondhatnám, hogy félek az athamétól, hiszen továbbra is a sajátomnak érzem. és Gideon biztosított róla, hogy az athamé és az obije közti kapcsolat örökre megszakadt, hogy az általam elpusztított szellemek nem táplálják többé energiával, szóval nem növelik gonosz erejét. Oda távoznak, ahová rendeltetett. És ha valaki, hát a vén vajákos Gideon tutira biztos a dolgában, odaát londonban, dugig tömött könyvespolcai között. A kezdetek óta pártfogolta apámat, a mentora volt. Én is annak tekintem, de amikor megerősítésre volt szükségem, Thomas nagyapjához, Morfranhez fordultam, aki azt mondta, hogy az energia bizonyos meghatározott síkokban tárolódik, és hogy az obije és az athamém már két különböző síkban vannak. Vagy valami ilyesmit. Szóval nem félek tőle. De időnként olyan érzésem van, hogy a belőle áradó erő felém áramlik, és olyankor megborzongok. Az athamé valamivel azért több egy egyszerű élettelen tárgynál, és néha azon tűnődöm, vajon mit akarhat tőlem.
– Na jó – szólal meg Carmel –, tegyük fel, hogy egy kísértet az, akkor is tény, hogy csak néhány évente gyilkol. Mi van akkor, ha eszében sincs megtámadni bennünket?
– Nos – fog bele Thomas félénken –, miután legutóbb üres kézzel kellett visszatérnünk, kiötlöttem valamit. – kopott katonai zubbonyának zsebéből lapos, élénk színű követ vesz elő. A körülbelül fél centi vastag, érme alakú kő egyik oldalába stilizált kelta csomóra emlékeztető szimbólumot véstek.
– Egy rúnakő – találom ki.
– Nagyon szép – mondja Carmel, Thomas pedig a kezébe adja. Valóban finom kidolgozású darab, a vésés tökéletes, a felszíne fényesre csiszolt.
– Csalinak szántam.
Carmel átnyújtja a rúnakövet. Nagyon ravasz ötlet, a rúnák segítségével előcsalogatni a szellemet, már ha beválik. A kőnek hideg a tapintása, mintha egy tojást tartanék a kezemben.
– Szóval akkor – veszi el tőlem és vágja zsebre Thomas –, mit gondoltok, kipróbáljuk?
Bólintok.
– Fogjunk bele.
Az út Minnesotába hosszú és unalmas az éjszaka közepén. A fényszóró csóvájában csak néhol villannak meg a fenyőfák törzsei, a szaggatott vonal látványától pedig hamar tengeribeteg leszek. Az út nagy részében aludni próbálok a hátsó ülésen, ami csak részben sikerül, közben önkéntelenül is belehallgatok Carmel és Thomas beszélgetésébe. Amikor sugdolóznak, tudom, hogy Annáról van szó, noha vigyáznak, nehogy kimondják a nevét. Carmel szerint reménytelen az egész, sohse fogjuk meg tudni, hová távozott, de, még ha lenne is rá esélyünk, akkor sem kellene bolygatnunk az ügyet. Thomas nem vitatkozik, de nem csodálkozom rajta – nem szívesen mond ellent Carmelnek. Ez régebben bosszantott, de mára elfogadtam, vagyis inkább megszoktam.
– Itt térj le – szólal meg Thomas –, azt hiszem, ez lesz az a mellékút.
Felülök és előredőlök. Ha jól látom, egy sáros földúton vagyunk, Carmel hamar át is vált összkerékmeghajtásra és a reflektort is bekapcsolja. Igaza van, nem kockáztathatjuk, hogy itt ragadjunk a semmi közepén. Valószínűleg heves esőzések lehettek errefelé, a kátyúkban is áll a víz. már a nyelvem hegyén van, hogy hagyjuk a fenébe a dolgot és forduljunk vissza, amikor valamilyen sötét épület bukkan elő a reflektorfényben. Carmel a fékbe tapos, a kocsi nagyot nyekkenve megáll.
– Vajon ez az? – kérdezi. Az „ez” egy hatalmas szénapajta, láthatóan régóta nem használták. A közelében álló házból és melléképületekből már csak romok maradtak, érdekes módon csak az üres és sötét pajta falai állnak, körülötte mozdulatlan fák, az erdő síri csendje.
– Megfelel a leírásnak – szólalok meg.
– Nincs semmiféle leírás – emlékeztet Thomas, beletúrva a vászonzsákba. – Csak egy rajzunk van, ugye, nem felejtetted el? – Amikor előveszi a rajzot, és felkapcsolja az utastérvilágítást, nyomban kellemetlen érzésem támad, mert lelepleztük magunkat, védtelenek vagyunk. Carmel rögtön a kapcsolóhoz nyúl, de megállítom a kezét.
– Már késő – mondom halkan.
Thomas az ablakhoz tartja a papírlapot, összehasonlítja a krikszkrakszot az előttünk sötétlő pajtával. Nincs túl sok értelme, szerintem. Az ábrázolás eléggé kezdetleges, ráadásul rajzszénnel készült, úgyhogy az egész a fekete különböző árnyalataiból áll. A levélben, amelyhez csatolták, az állt, hogy a készítője a saját vízióját jelenítette meg, amelyet transzba eséskor látott. talán jobb lett volna, ha azért egy pillanatra kinyitja a szemét, és vet egy pillantást a papírra. mintha egy négyéves gyerek csinálta volna. Furcsa módon azonban, minél tovább nézem, annál inkább hasonlít a pajtához. rájövök, hogy nem is a vonalak számítanak, hanem ami mögöttük van. kész röhej. Apa kismilliószor elmagyarázta, hogy nincsenek rossz helyek. Hátranyúlok, megtapogatom az athamét a farzsebemben, kiszállok a kocsiból. Bokáig ér a víz, mire a csomagtartóhoz érek, a cipőm teljesen elázik. Hallom, ahogy Thomas bakancsa nagyokat cuppan a sárban mögöttem. Az ő kocsijában, meg Carmel Audijában is van komplett túlélő-felszerelés, amely még a legparanoiásabb hipochondereket is megnyugtatná. kiveszek egy viharlámpát és három elemlámpát. Elindulunk a koromsötétben. Nyirkos hideg van. A fák tövében hatalmas pocsolyák, akárcsak a pajta deszkapalánkja körül.
Elképesztő, mennyire félelmetesen baljós kinézetű ez a rozzant épület, még Anna Viktória korabeli házánál is rémisztőbb. mint egy lesben lapuló mérges pók, amelyik arra vár, hogy az áldozat közelebb kerüljön hozzá. tudom, hogy képzelődöm, de a nedvesség és a csontig hatoló hideg iszonyatosan kellemetlen.
– Tessék – adom oda Thomasnak és Carmelnek a védelmező varázskeveréket tartalmazó bársonyzacskókat. Thomas zsebre vágja a sajátját, Carmel azonban úgy szorongatja, mintha rózsafüzért tartana a kezében. Odaérünk az ajtóhoz. Résnyire nyitva van, halkan nyikorog, ahogy a légáramlat mozgatja.
– Maradjatok szorosan mellettem – súgom oda a barátaimnak, mire mindketten közelebb húzódnak.
– Tisztára őrültek vagyunk, hogy ilyesmiket művelünk – dünnyögi halkan Carmel. – Minden egyes alkalommal elhatározom, hogy a kocsiban maradok, aztán mégis belevágok.
– A tétlen szemlélő szerepe nem is illene hozzád – súgja oda neki Thomas, mire Carmel halványan elmosolyodik.
– Csendesebben – szólok rájuk.

A Kiadó engedélyével.