FőképVirginie Despentes regénye több műfaj különös keveréke, és – a címéhez méltó módon – meglehetősen apokaliptikus hangulatú könyv. Először is, a felszínen, az Apokalipszis bébi detektívregény: a nem túl ügyes, nem túl motivált magánnyomozónőt, Lucie-t megbízzák azzal, hogy kövesse és figyelje meg a tizenöt éves, zűrös életmódot folytató kamaszt, Valentine-t, ám néhány hét megfigyelés után a lánynak nyoma vész. Valentine családja őrjöng, Lucie pedig kénytelen elvállalni, hogy felkutatja a lányt. Mivel az efféle munkákban nincs tapasztalata, társul a mindenki által csak Hiénaként ismert leszbikus nővel, aki ugyan nem szereti követni a hivatalos utakat, viszont félelmetes tehetsége van ahhoz, hogy bárkit megtaláljon és bármit megtudjon, amit tudni akar.

Az ügyetlen, frusztrált, bizonytalan Lucie és a magabiztos, kihívó, erőszakos Hiéna olyan furcsa, össze nem illő párost alkot, ami talán leginkább a hollywoodi akció-vígjátékokból lehet ismerős: folyamatosan marják egymást, de közben azért hatékonyan tudnak együtt dolgozni, és nem is kell sok idő ahhoz, hogy az időközben Párizsból Barcelonába távozott Valentine nyomára bukkanjanak. Ám az, hogy a lányt sikerül előkeríteni, korántsem jelenti azt, hogy minden rendben van, sőt – az írónő még a könyv utolsó lapjaira is tartogat megdöbbentő, antiutópia jellegű fordulatokat.

De mint mondtam, a regény nemcsak krimi. Miközben zajlik a nyomozás, a szerző a könyv nagyobb egységeiben sorra veszi a történet fontosabb szereplőit, mindegyiküknek szentel néhány fejezetet, s mindegyikük múltjával és motivációival megismerteti az olvasót. Így megtudjuk például, hogyan lett a Hiénából félelmet nem ismerő, az erőszakot gyakran élvező, őrült dühkitörésekre hajlamos nyomozó; hogy miért hagyta el Valentine arab származású anyja a családját, amikor a lánya még csak kisbaba volt; vagy hogy milyen félelmei és frusztrációi vannak Valentine apjának, a hajdan ígéretes tehetségnek tartott François-nak, akinek az újabb könyvei már csak általános érdektelenséget váltanak ki az olvasókból.

Az egyes szereplőkkel foglalkozó fejezetekből pedig a (francia) társadalom számos különböző csoportjának életébe is bepillantást nyerünk – például az irodalmi elitébe; a leszbikus nőkébe; a balhés, koraérett kamaszokéba; a társadalom peremén élő arab származású franciákéba –, és megtapasztalhatjuk, miféle feszültségek vannak jelen ezekben a csoportokban. A könyvnek ez a társadalmi állapotok felmérésével foglalkozó vonala helyenként Michel Houellebecq hasonló témákkal foglalkozó regényeire emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy Virginie Despentes stílusa szerintem lényegesen kevésbé keserű és cinikus.

Ráadásul a szerző írásmódja igen könnyen és gyorsan befogadható, s bár a regény nem túlságosan rövid, akár egy szuszra is elolvasható, annyira olvastatja magát. Ez talán részben annak köszönhető, hogy Despentes az írás mellett filmezéssel is foglalkozik, s a könyvet olvasva valóban olyan érzésem van, mintha egy színes, őrült, szexszel, drogokkal, fanatikus figurákkal megrakott, apokaliptikus-kaotikus végkifejletbe torkolló road movie-t néznék, amely egy pillanat alatt magával ragad s amelyet aztán nagyon nehéz volna félbehagyni.