Peter Nieländer: Jön a kukásautó!
Írta: Kertész E. Krisztina | 2012. 12. 31.
A német könyvkiadók ismeretterjesztő, nyitogatható ablakos kis könyvei nagy számban jelen vannak a magyar piacon (lásd: Mi micsoda-sorozat). A Scolar Mini is egy ilyen „szakkönyvsorozat”, alaptémákkal és olyan strapabíró borítóval, amit egy elefánt is nehezen gyűrne meg, emellett sérülésvédett spirálozással.
Mi az, amiről a 2-5 éves korú gyermekek szívesen bővítenék tudásukat? A fiúknál dinók, repülők, markolók, hasonlók élveznek elsőbbséget, de azért találhatunk könyvet az évszakokról és az erdőről is. És persze a kukásautókról. Sokat töprengtem, miért örvend olyan kultikus népszerűségnek ez a szerkezet a mai gyerekek (nemcsak a kisfiúk) körében. Miért teszik őket fanatikus gyűjtővé és YouTube-függővé a világ különböző tájain szemetet magukba döntögető, csörgő, csattogó gépek, amelyeket áhítatos csendben bámulnak? Mit jelképezhet ez a narancssárga, zöld vagy nálunk pont fehér jármű, ami büdös, minden méteren megáll, rettenetes hangokat ad, és bácsik kapaszkodnak a hátulján? Ami heti egyszer az összes megtermelt szemetünket, piszkunkat magába rázza? Még nem jöttem rá. Ennek ellenére az újabb és újabb játék kukásautók mellett természetesen az erről szóló könyvek is szívesen látott vendégek kicsiny háztartásunkban.
A lapokon csakis szépen kidolgozott realizmus látható. Zoli, a kukás napját kísérhetjük végig az öltözőtől kezdve a német FKF udvarán át a házakig, majd a gyűjtőudvarig, ahol összegyűlik a rengeteg szemét. A rajzok precízek, valósághűek, a kedves kis részletek felkeltik a gyerekek figyelmét, mint például a szeméthalomba hajított játékmaci, ami végül a kukásautó szélvédőjén utazik tovább. Természetesen elérkezünk a cseppet sem filozofikus alapkérdésig: miből is lesz a szemét? És folytatólagosan: Hogyan lehetne kevesebb? Mi minden készülhet az ún. szemétből?
Lehet, hogy az újrahasznosítás lerágott csontnak tűnik, de egyetértek azzal, hogy egyetlen alkalmat sem érdemes elmulasztani, amikor a felnövekvő gyerekseregben tudatosíthatjuk, hogy a kukásautó bendőjében eltűnő dzsuvahalmaz bizony nem vész el. Jó esetben csak átalakul, és ez felelősség, mindannyiunk felelőssége. Azt is láthatjuk, hogy a város nem magától lesz tiszta. A kis útseprő gépek, a szippantós kocsi és társai ugyanúgy küzdenek nagyban, mint mi otthon a porszívóval és partvissal. Bár az óvodás korosztály pótolhatatlan társa a mese, úgy gondolom, hasznos, ha olykor arra is rá tudnak pillantani a gyerekek, akár számukra kevésbé testközeli helyzetekben, hogy mi miből lesz, honnan jön, és hova tart. A kukásautó kiváló példa minderre.
Sok-sok este a kis kukásautóról kell mesét költenünk (kukásautó kalandjait még egy kiadó sem jelentette meg, várjuk a felkéréseket), de időről-időre végiglapozzuk Zoli munkanapját is. Nálunk ez működik: szinte mindig műsoron van a vita a hulladéksziget előtt arról, hogy ki mennyi csörgős üveget dobhat be.
Mi az, amiről a 2-5 éves korú gyermekek szívesen bővítenék tudásukat? A fiúknál dinók, repülők, markolók, hasonlók élveznek elsőbbséget, de azért találhatunk könyvet az évszakokról és az erdőről is. És persze a kukásautókról. Sokat töprengtem, miért örvend olyan kultikus népszerűségnek ez a szerkezet a mai gyerekek (nemcsak a kisfiúk) körében. Miért teszik őket fanatikus gyűjtővé és YouTube-függővé a világ különböző tájain szemetet magukba döntögető, csörgő, csattogó gépek, amelyeket áhítatos csendben bámulnak? Mit jelképezhet ez a narancssárga, zöld vagy nálunk pont fehér jármű, ami büdös, minden méteren megáll, rettenetes hangokat ad, és bácsik kapaszkodnak a hátulján? Ami heti egyszer az összes megtermelt szemetünket, piszkunkat magába rázza? Még nem jöttem rá. Ennek ellenére az újabb és újabb játék kukásautók mellett természetesen az erről szóló könyvek is szívesen látott vendégek kicsiny háztartásunkban.
A lapokon csakis szépen kidolgozott realizmus látható. Zoli, a kukás napját kísérhetjük végig az öltözőtől kezdve a német FKF udvarán át a házakig, majd a gyűjtőudvarig, ahol összegyűlik a rengeteg szemét. A rajzok precízek, valósághűek, a kedves kis részletek felkeltik a gyerekek figyelmét, mint például a szeméthalomba hajított játékmaci, ami végül a kukásautó szélvédőjén utazik tovább. Természetesen elérkezünk a cseppet sem filozofikus alapkérdésig: miből is lesz a szemét? És folytatólagosan: Hogyan lehetne kevesebb? Mi minden készülhet az ún. szemétből?
Lehet, hogy az újrahasznosítás lerágott csontnak tűnik, de egyetértek azzal, hogy egyetlen alkalmat sem érdemes elmulasztani, amikor a felnövekvő gyerekseregben tudatosíthatjuk, hogy a kukásautó bendőjében eltűnő dzsuvahalmaz bizony nem vész el. Jó esetben csak átalakul, és ez felelősség, mindannyiunk felelőssége. Azt is láthatjuk, hogy a város nem magától lesz tiszta. A kis útseprő gépek, a szippantós kocsi és társai ugyanúgy küzdenek nagyban, mint mi otthon a porszívóval és partvissal. Bár az óvodás korosztály pótolhatatlan társa a mese, úgy gondolom, hasznos, ha olykor arra is rá tudnak pillantani a gyerekek, akár számukra kevésbé testközeli helyzetekben, hogy mi miből lesz, honnan jön, és hova tart. A kukásautó kiváló példa minderre.
Sok-sok este a kis kukásautóról kell mesét költenünk (kukásautó kalandjait még egy kiadó sem jelentette meg, várjuk a felkéréseket), de időről-időre végiglapozzuk Zoli munkanapját is. Nálunk ez működik: szinte mindig műsoron van a vita a hulladéksziget előtt arról, hogy ki mennyi csörgős üveget dobhat be.