Főkép

Fülszöveg:
Egyre csak ugyanazok a kérdések zakatolnak a fejemben:
Mit akarhat tőlem ez a srác?
Hogy hagyhattam, hogy ez történjen?
VAJON MEG FOGOK HALNI?
 
A tizenhét éves Grace egy fehér szobában ébred, ahol nincs más, csak egy asztal, tollak és papír. Mindeközben pedig fogalma sincs, hogy került oda.
Ahogy lassan papírra veti összekuszálódott élete minden apró részletét, kénytelen felidézni azokat a dolgokat is, amiket inkább el akart felejteni. Kiderül, hogy reménytelenül szerelmes a lélegzetelállító Natbe. Ahogyan az is, hogy a legjobb barátnőjét Salnek hívják, és kettejük kapcsolata egyáltalán nem hétköznapi. Egy dolog azonban hiányzik.
Grace-nek szembe kell néznie a legfontosabb kérdéssel. Miért van itt?
 
Egy történet veszélyes titkokról, mély barátságról és ellenállhatatlan vonzalomról.
 
Részlet a könyvből:
3. nap
 
Azon az éjjelen találkoztam Ethannel, hogy elterveztem, megölöm magam. Elég rossz időzítés, ha az ember jobban belegondol.
Folyton ugyanazok a kérdések motoszkálnak bennem:
Mit akar tőlem?
Hogy hagyhattam, hogy ez történjen?
MEGHALOK? (Ez a kedvencem.)
Nem így terveztem. Pedig én azt szeretem, ha a dolgok terv szerint haladnak.
Na de, menjünk sorban! Először is, elkezdek írni, meglátjuk, mire megyek vele. Gyanítom, hogy ez a sok papír épp ezért van itt. Meg a tollak. Úgy nézem, hosszú időre elég tollat kaptam. Ez nagyon-nagyon rossz. Talán le kellene dőlnöm egy pillanatra.
 
Nem tudom, mennyi ideig voltam öntudatlan. Nincs nálam az órám. Ahogy a ruháim sem. Ha belegondolok, hogy levetkőztetett, miközben nem voltam magamnál, több mint zavarba ejtő. Ez a köntös meg itt rajtam enyhén szólva sem a legdivatosabb. Mintha műtétre várnék. Istenem, add, hogy ne így legyen! Ragaszkodom a belső szerveimhez. A fenébe, nem vagyok normális, még ilyenkor is viccelődöm. Nem tehetek róla, a fekete humor mindig az erősségeim közé tartozott.
Ki kell találnom, hogyan szabadulhatnék innen. Talán rá tudom venni valahogy, hogy kiengedjen. Csak rá kell jönnöm, mit akar. Egy részem azonban nem szeretné tudni a választ.
A francba… azt hiszem, jön.
 
Hát, ez rövid volt és nagyon cuki. Bejött, kezében egy tálca kajával, és meglátta, hogy az asztalnál ülök és írok. Bólintott. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát. Én viszont úgy ültem ott, mint egy idióta, és csak bámultam rá tátott szájjal. Nem akarta elolvasni, mit írok, a nézéséből láttam, hogy pontosan tudja, mi jár a fejemben. Aztán egyszer csak eltűnt. És persze rázárta a reteszt az ajtóra.
Az ennivaló nagyon finom volt. Ez az egyik a sok fura dologból itt. A kaja egyszerűen isteni! Hány olyan elrablási esetről hallottunk, ahol az áldozatnak saját fürdőszobája volt? Nem is beszélve a világ talán legkényelmesebb ágyáról. Csak egy dolgot kifogásolok: minden olyan fehér. Tisztára belefájdul a fejem. Néha le kell hunynom a szemem, hogy emlékeztessem magam, léteznek más színek is az univerzumban. Még jó, hogy a tollak nem fehérek. Az már, finoman fogalmazva is, nagyon-nagyon idegesítő lenne. Mert az írás határozottan segít. Itt van rögtön maga a mozdulatsor: ahogy a betűket formálom, amik aztán összeállnak szavakká, amikből meg varázslatos módon mondatok kerekednek. Valahogy olyan megnyugtató. De mit akar, mit írjak? És miért akarja, hogy írjak? Fura fura fura. Közben, talán ez az én nagy lehetőségem, hogy író váljon belőlem, ami mindig is szerettem volna lenni. Talán ez az én utolsó esélyem.
Akárhogyan is, az ember először arról írjon, amit ismer, nem igaz? Kezdjük mindjárt Ethannel. Valaki talán a nyomára akad majd egyszer (meglehet, hogy évekkel azután, hogy rátalálnak a csontvázamra ennél a rohadt asztalnál, amint tollat szorongatok összeaszalódott ujjaim között). Azt hiszem, úgy száznyolcvan centi magas lehet. Erre Nat alapján következtetek, aki állítja, hogy ő száznyolcvan, de egyértelmű, hogy nem magasabb százhatvannál. Hazudós kutya!
De térjünk vissza Ethanre! Eszméletlenül szép. Igen, kifejezetten szép. A haja fekete. Félhosszú, és egy része mindig belelóg a szemébe. A szeme… hát, az szürke. Fémes szürke? Palaszürke? Nyári-felhőszakadás-előtti-ég szürke? Talán egyszerűen csak szürke szürke. Az arca tökéletes. Komolyan, olyan, mintha éppen most pottyant volna le egy festményről vagy ilyesmi. Az arccsontja, a szemöldöke, az orra, az állkapcsa. Minden pont ideális rajta. És a szája… neki van a legérzékibb ajka, amit valaha láttam. És veszettül jól csókol.
Nézzük csak, mi van még? Sápadt, nagyon sápadt. Olyan sosemláttam-a-napvilágot-mert-vámpír-vagyok sápadt. Tegnap egy őrült pillanatomban (miután egész éjjel nem aludtam) komolyan elgondolkoztam rajta, hogy talán valóban vámpír. De aztán eszembe jutott, hogy nem az Alkonyatban vagyok. Ethan bőre csodás. Ölni tudnék érte, hogy az enyém is olyan tiszta legyen. Nem tudom, hány éves lehet. Először azt gondoltam, hogy talán húsz, de nehéz megmondani. Néha idősebbnek tűnik, máskor meg olyan, mint egy elveszett kisfiú.
Egy heg fut végig az orra aljától a felső ajkáig. Emlékszem, végigtapogattam az ujjaim hegyével. Vannak hegek, amik jól néznek ki.
Nem igazán meglepő, de a teste is gyönyörű. Vékony, ám erős. Sima. És ráadásul nagyon klasszul öltözik. Aznap éjjel például fehér mellényt, koptatott farmert és egy régi, kitaposott Converse All Starst viselt. Nyilvánvaló, hogy nincs túlságosan oda a színekért, eddig mindig csak szürkében, fehérben és feketében láttam. Ami nem baj, de én imádom imádom imádom a színeket. A lilát… és a zöldet. A zöldet, ami úgy harsog, hogy szinte már ordít. Hiányzik a zöld.
Most azt gondolhatod, hogy Ethan iszonyúan szexi. És hogy akarok tőle valamit. Ami azt illeti, előtte akartam is, de ez az egész elrablásos ügy lehűtötte az érzelmeimet. Ráadásul túl korai még, hogy kialakuljon nálam az a bizonyos szindróma… hogy is nevezik? Amikor a fogvatartott azonosulni kezd a fogvatartójával, beleszeret, és végül tettestársává válik további emberrablásoknál / gyilkosságoknál stb. Szóval csak azt akarom mondani, hogy elfogulatlan szemlélőnek úgy tűnhet, hogy rettentő szexi, és ezt nekem is el kell ismernem.
Arra mind ez idáig nem sikerült rájönnöm, hogy hová valósi. Nem hinném, hogy helybéli, egyértelműen nem hasonlít az itteni (vagyis az ottani, úgy értem, az otthoni… HOL VAGYOK?) srácokra. Hétfőn este megkérdeztem, honnan jött, és azt felelte, hogy „a környékről”. Ennek talán fel kellett volna ébresztenie a gyanakvásomat. De akkor még azt hiszem, elsősorban azt gondoltam, hogy milyen vonzóan titokzatos. Én hülye.
Ethan. Tökéletes párkapcsolati alapanyag. Leszámítva azt a hajlamát, hogy labilis csajszikat raboljon el, akik észre sem veszik, mi történik velük. Erről a következő társkereső hirdetés jut az eszembe:
Magas, sötét hajú, jóképű férfi keres zöld szemű lányt. Szeretem a filmeket, a hosszú sétákat az esőben, az olasz kaját, és néhanapján jólesik egy kis emberrablás is.
Józan lányok kíméljenek!
 
A következő dolgokat tudom Ethanről (azt leszámítva, hogy olyan, mint egy görög isten):
 
1. Újszerű, ezüstszínű furgonja van. Férfi furgonban = egyértelműen gyanús.
2. Látszatra nem az a klasszikus hasfelmetsző pszichopata.
3. Rengeteget tett azért, hogy kényelmesen érezzem magam ezen a helyen. Az ágy, a fürdő, az isteni ételek… Mindez rendkívül nyugtalanító.
4. Nem ő választott engem, hanem én őt. Én voltam az, aki tánc közben odaültem mellé. Talán ő már akkor is tudta, hogy mit fog tenni, és kereste a megfelelő áldozatot. Olyan, mintha csali lett volna, egy magányos és feltűnően szexi srác. Engem mindenesetre jól lépre csalt.
5. Szeret hallgatni. Beszélni nem kifejezetten.
6. Nem akart bántani. Legalábbis eddig.
7. Igazából nincs hetedik pontom, de mivel a hét a szerencseszámom, és ÓRIÁSI szükségem lenne egy kis szerencsére, nem hagyhattam ki.
 
 
Jó éjt! Szép álmokat, rózsás csókokat! Ne hagyd, hogy a szexi pszichopata/vámpír kiszívja a nyakadat!
 
4. nap
 
Hát, nem én voltam a legérdekesebb és legvidámabb elrabolt tegnap? Azt hiszem, így hívják azt, akit elraboltak. Van az elrabló és van az elrabolt. Logikus. És még rímel is.
Ma viszont közel sincs olyan jó kedvem.
Miért történik velem ez az egész?
Hagyd már abba az agyalást! Írj! Tartsd a tollat szorosan a papíron, és mozgasd a kezed!
 
Azért szükségem volt (na, jó, nagy) alkoholos befolyásoltságra, mielőtt megtettem. Amíg felkészültem lelkileg, nagyokat kortyoltam a vodkából, amit az ágyam alatt tartok. Gondosan kiválogattam a ruháimat. Csak azért, mert az ember halni készül, még nem kell toprongyosan kinéznie. Felvettem az új farmerem, amiben szuperhosszúnak és vékonynak látszik a lábam. Aztán végignéztem az összes felsőmet, s végül a jól bevált, régi zöld póló mellett döntöttem (a zöld szerencsepólóm mellett, hah!). A cipő már nehezebb ügynek bizonyult, egy idő után azonban azt mondtam magamban, hogy fő a kényelem, és belebújtam az Adidas tornacsukámba. Nem épp romantikus, de van egyfajta régimódi sikkje. Erősebben kisminkeltem magam, mint szükséges lett volna. Csak bámultam a tükörképemet, és azt gondoltam: Többé nem húzom ki a szemem. Ez az utolsó alkalom, hogy szájfényt használok. Utoljára nézek bele ebbe a tükörbe, és utoljára konstatálom, hogy sose leszek elég jó.
A kés a táskámban. Mehetünk is.
Úgy trappoltam lefelé a lépcsőn, mint akinek az égvilágon semmi gondja. – Sallel találkozom! Ne várj meg! – kiabáltam anyának, aki épp tévét nézett a nappaliban. – Grace, várj egy pill… – Bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Talán jobb lett volna, ha egy pillanatra bedugom a fejem a nappaliba, de nem tettem. Úgy éreztem, egyetlen másodpercet sem bírok ki tovább a társaságában.
Vagyis, nem köszöntem el, és nem hagytam üzenetet sem. Nem láttam értelmét. Az öngyilkosok búcsúlevelei olyan izék. Na meg, ha hagytam volna, akkor most mindenki azt hinné, hogy meghaltam. Ami határozottan nem igaz (egyelőre).
Felültem a városi buszra. Felszállás után egyenesen hátramentem, ami nem jellemző rám. Az utolsó buszutam, gondoltam magamban. Bár, ahogy belegondolok, ez a lehetőség még mindig fennáll. Ahogy az a buszutakon általában, most sem történt semmi említésre méltó.
Előttem egy hoooosszú ősz hajú nő ült. Vékony tincsei rálógtak az ülése hátára, és töredezett hajvégei hozzáértek a farmeromhoz. A hosszú haj bizonyos kor után már egyáltalán nem szép. Szerencsére Gusztustalanhajú Asszonyság még azelőtt leszállt, hogy öklendezni kezdtem volna.
Miután eltűnt, egyfajta békesség szállt meg. Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem. Meg fogom tenni. Tényleg, igazán meg fogom tenni. Ez az. Ó, sajnálni fognak… Óhatatlanul is elmosolyodtam az éneklő hangra a fejemben.
Nem is tudom, hogyan érzek azzal kapcsolatban, hogy karnyújtásnyira voltam az öngyilkosságtól. De nem is vagyok készen arra, hogy ilyen közelről megvizsgáljam az érzéseimet. Most még nem. Olyan, mintha kötés lenne rajtam. Tudom, miért van ott, de ha feltépném, és a valóságban is meglátnám alatta a fekélyes sebet – sárgán és gennyesen –, valószínűleg elveszteném a fejem.
Leszálltam a buszról, és bementem egy illegális italkimérőbe. Jó pár percig válogattam a piák között. Végül a gin mellett döntöttem, ami azért különös, mert mindig is utáltam. Apára emlékeztet. Odamentem a pulthoz. A felszolgáló srácnak olyan csúnya pattanásos volt az arca, hogy ilyet még életemben nem láttam (leszámítva Scott Amest a kilencedikből, de neki sikerült már kikúrálnia magát, és most egész tűrhetően néz ki). Aztán valami nagyon röhejes történt: elkérte a személyimet! Tudnod kell, hogy ilyen sosem történt velem. Tizennégy éves korom óta rendszeresen veszek piát, az isten szerelmére. Lehet, hogy épp Isten akart üzenni nekem: „Grace, megölheted magad, ha tényleg ezt akarod, de ne várd, hogy megkönnyítsem a dolgod!” Szóval, úgy néztem a Ragyásfejűre, mint aki teljesen felháborodott, és azt mondtam neki:
– Most hülyéskedsz? Huszonkét éves vagyok! Szerinted úgy nézek ki, mint egy gyerek? – Mire ő egy táblára mutatott, amin ez állt: „Ha 25 alattinak nézel ki, bla-bla-bla-bla-bla….” Még néhány percet elvesztegettem azzal, hogy megpróbáltam beadni neki, hogy a kabátomban hagytam a személyimet, a kabátomat pedig otthon a szokatlan meleg miatt. Nem vette be. Rémes. Gondolom, ha az embernek ilyen ronda gennyes a képe, és semmi esélye rá, hogy bárki is lefekszik vele, találnia kell valamit, amiben kiélheti magát. Úgyhogy felháborodottságomban kiviharzottam a boltból, és átmentem a szomszédos boltba, ahol megvettem ugyanazt a piát két fonttal olcsóbban. Vissza is vonom az előbbit, hogy Isten üzenni akart volna nekem.
Miközben az utcán sétáltam, hónom alatt az üveggel, elmentem egy párocska mellett. Hasonló korúak lehettek, mint én. Fogták egymás kezét és nevetgéltek. Húzz el húzz el húzz el! A srác odanyomta a lányt egy kirakathoz, és megcsókolta. Arra gondoltam, hogy engem is megcsókolhatna valaki így. Továbbmentem, és majdnem nekiütköztem egy csoport városi suhancnak, akik fényes cipőt és meglehetősen extrém frizurát viseltek. Az egyikük megfordult, és odakiáltott nekem:
– Nyugi, kisanyám! Lehet, hogy te ezt sose fogod átélni! – Grimaszoltam egyet. Ó, remélem, hogy igenis át fogom…
Elérkeztem a park bejáratához. Apa vitt el oda mindig, amikor kicsi voltam. Etettem a kacsákat, aztán meg összevissza rohangásztam, mint egy őrült. Apa zombit játszott, és kergetett. Aztán jól meghintáztatott, olyan magasba lökött, hogy biztos voltam benne, mindjárt átfordulok. De még így is egyre csak azt kiabáltam, hogy lökjön még magasabbra. És sose untam meg.
Miután apa elment, más dolgokra kezdtem használni a parkot. Olyan dolgokra, amiket jobb is, hogy nem látott. Cigiztem, ostobaságból erős gyümölcsbort ittam, mindenféle erkölcstelenségekre vetemedtem nem egészen kifogástalan srácokkal. És hasonlók.
Rengeteg emlékem fűződik ahhoz a parkhoz. Jók is, rosszak is. (Inkább rosszak.) Arra viszont éppen megfelelt, hogy meghaljak benne. Úgy döntöttem, hogy a mászóka tetején lévő odút választom végső állomásul. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy akár egy gyerkőc is megtalálhatja a testemet. Remélhetőleg a parkőr lesz az. Amelyik kicsit olyan, mint egy pedofil. Uh. Inkább ne nyúljon hozzám! Még akkor sem, ha addigra már túlságosan is halott leszek hozzá, hogy érdekeljen.
Elsétáltam a kacsaúsztató mellett. Évekkel ezelőtt leengedték. Szomorú látványt nyújtott így, hogy többé nem volt képes betölteni a neki szánt szerepet az életben. Jézusom. Máris elérzékenyültem, pedig még el sem kezdtem inni. Mi következik? Elbőgöm magam egy magányos fa vagy egy elhagyott kuka láttán?
Egyenesen az odúhoz mentem. Felmásztam, és leültem. A padlózata nem is volt annyira koszos, ennek örültem. Nem mintha számított volna.
Kivettem a kést a táskámból.
Néztem a pengét, és emlékeztem.
Annak a bizonyos éjszakának minden részlete olyan volt, mint egy késdöfés.
És minden ok, hogy miért ne éljek, megforgatta bennem a kést. Jó erősen.
Kinyitottam az üveget, és jól meghúztam.
Aztán még egyszer.
Becsuktam a szemem.
Vettem egy mély lélegzetet.
Készen álltam.
Vágás.
 
Hirtelen meghallottam valamit. Nyikorgó, csikorgó hang. Túl hangos. A fenébe. Valaki jön.
Kikukucskáltam az odú ablakán, és megláttam őt. A hintán. Előre-hátra, előre-hátra. Olyan magasra, amilyen magasra csak lehet.
Éppúgy, ahogy régen én.
Francba! Most mégsem tehetem meg, nem igaz? Előbb meg kell várnom, hogy elmenjen. És magamra hagyjon. Úgyhogy visszatettem a kést a táskámba, fogtam az üveget, és kimásztam az odúból.
Bár ne tettem volna! Bár nyugton maradtam volna, amíg el nem megy.
Meglátta, hogy közeledem felé. A nem éppen egyenes járásomat nézte. Amikor elég közel értem hozzá, hogy jól megnézzem magamnak… hát, azt hiszem, nem kell megint belemennem a témába. Végül is, van rosszabb módja, hogy az ember eltöltse az utolsó néhány percét. Kicsit beszélgetek vele. Mit árthat? Aztán úgyis elmegy. Ahogy odaértem hozzá, lelassított, majd megállt a hintával. Csak bámult rám, én meg vissza rá. Leültem mellé a másik hintára, és köszöntem. Volt valami abban, ahogy rám nézett, amit nem tudtam megfejteni. Azt hiszem, most már tudom, mi, szerintem felismert.
Sőt, ami még ennél is különösebb, szerintem én is felismertem őt.
Csak hát ez lehetetlen.
 
A Kiadó engedélyével.