Főkép

Fülszöveg:
Minden vámpírok ősanyja felébred hatezer éves álmából - isteni hatalomra tör, hogy „megmentse" az emberi fajt. De először szembe kell szállnia Lestattal, a nagyhatalmú vámpírral, akinek mélységes elkötelezettsége az élők mellett fenyegeti minden kárhozott létezését.

Részlet a regényből:
Lestat vagyok, a vámpír. Emlékeznek rám? A vámpírra, akiből szuper sztár lett? Aki megírta az önéletrajzát? A szürke szemű, nagyravágyó szőkére, aki olyan mohón szerette volna, hogy látva lássák? Emlékeznek? A rosszat akartam jelképezni a fénylő században, ahol nincs helye egy olyan, szó szoros értelmében vett gonosznak, mint én. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán valami jót is tehetek azzal, ha eljátszom az ördögöt a festett színpadon.
Igazán jól beindultam, mikor utoljára találkoztunk. Akkor „debütáltam” San Franciscóban: első élő koncertemet adtam halandó bandámmal. Albumunk hatalmas sikert aratott, életrajzom pedig szépen fogyott halandó és élőhalott körökben.
Aztán közbejött valami váratlan. Én legalábbis nem vártam, így meglehetősen meredek helyzetben voltam, mikor elváltunk.
No, most már mindenesetre vége, mármint annak, ami utána jött. Túléltem, ahogy látják. Nem beszélhetnék, ha nem így történik. A kozmikus por leülepedett; a világ ésszerűségének szövedékén keletkezett kis rést befoltozták vagy legalábbis összeöltötték.
Kissé szomorúbbá, kissé komiszabbá és kissé aggályoskodóbbá lettem tőle, valamint sokkal hatalmasabbá, noha sohasem volt még közelebb a felszínhez bennem az ember, az a szorongó, éhes lény, aki egyszerre szereti és gyűlöli a törhetetlen, halhatatlan kagylót, amelybe bele van zárva.
A vérszomj? Olthatatlan, bár fizikailag még sohasem volt szükségem kevésbé a vérre. Lehet, hogy meg bírnék lenni nélküle. Csak hát az éhség, amelylyel az élőkre nézek, azt súgja, hogy ezt sohasem fogom kipróbálni.
Tudják, tulajdonképpen sohasem kizárólag a vér kellett nekem, holott a vér a létező legbujább dolog, amit egy kreatúra kívánhat, hanem annak a pillanatnak – az ivásnak, az ölésnek – a meghittsége, az eggyé válás nagy tánca, mikor az áldozat gyengül, én pedig kitárulok, nyeldekelve a halált, amely egy töredék pillanatra olyan hatalmasan ragyog, akár az élet.
Bár ez is csalóka. Egy halál sem lehet olyan hatalmas, mint az élet. Épp ezért öldöklök. Nem is lehetnék messzebb az üdvözüléstől, mint most. És csak rosszabb lesz attól, hogy tudom.
Persze, még mindig elmegyek embernek; bármelyikünk elmegy, így vagy úgy, mindegy, milyen vének vagyunk. Általában elég a felhajtott gallér, hom okba húzott kalap, sötét pápaszem, zsebre vágott kéz. Álcázásnak most a svejfolt bőrzubbonyt szeretem, szűk farmerral és egyszerű, terepjáró fekete csizmával. Azért hébe-hóba öltök tarka selymeket is, mert ez a divatos ezen a déli égövön, ahol most tanyázom.
Ha valaki túlságosan belém ütné az orrát, jön a kis telepatikus hókuszpókusz: Teljesen normális, amit látsz. Hozzá a régi, villámló mosoly, ügyesen álcázott szemfogakkal, és a halandó már megy is tovább.
Néha ledobok minden álcát, és úgy járok-kelek, ahogy vagyok, hosszú hajjal, a régi időkre emlékeztető bársony blézerben, jobbomon egy-két smaragdgyűrűvel. Fürgén cikázom a kellemesen romlott déli város központjában a tömegen át, vagy ráérősen lődörgök a meleg szélben, a parti homokon, amely olyan fehér, akár a holdfény.
Legfeljebb egy-két másodpercig szoktak megbámulni. Túl sok mostanában a megmagyarázhatatlan dolog, a rémségek, fenyegetések, titkok, amelyek előbb vonzók, aztán okvetlenül kiábrándítók. Vissza a kiszámíthatóhoz és a laposhoz! A királyfi, ezt úgyis tudjuk, sose jön el, és talán már Csipkerózsika is meghalt.
Ugyanez érvényes a többi túlélőre, akikkel megosztom a világnak ezt a forrón zöldellő kis zugát, az észak-amerikai kontinens délkeleti csücskét, Miami sziporkázó nagyvárosát, vérszomjas halhatatlanok valaha volt legboldogabb vadaskertjét!
Jó, hogy itt vannak a többiek, ez tényleg szuper – mindig is ezt akartam: egy grandiózus bokrot, amelyben együtt vannak a bölcsek, a szívósak, az ősök a gondtalan fiatalokkal.
De ó, jaj, engem, sóvár szörnyet még sohasem gyötört meg ennyire, hogy névtelennek kell lennem a halandók között! A természetfölötti hangok lágy zsongása sem feledtetheti a tényt! Túl csábos volt az a kóstoló a halandó elismerésből. Lemezek a kirakatokban, rajongók ugrálása-tapsolása a színpad előtt! Mit számít, ha nem is hitték el igazából, hogy vámpír vagyok; abban a pillanatban egyek voltunk. Az én nevemet kiáltozták!
A lemezek elfogytak, és én soha többé nem hallgatom meg azokat a dalokat. Könyvem – akárcsak az Interjú a vámpírral – tovább viseli a koholmány biztonságos álruháját, és talán így is van jól. Épp elég bajt okoztam, mint majd meglátják.
Katasztrófát idéztem elő kisded játékaimmal, holott csak hős és vértanú szerettem volna lenni, egy csöppnyi igazi jelentőségért cserébe...
Úgy gondolják, ebből már csak tanultam? Igen, tanultam. Tényleg.
De akkor is úgy fáj visszakushadni az árnyékba – hogy Lestat, a jól fésült vérszopó vagány ismét kiszolgáltatott halandókat másszon meg, akiknek fogalmuk sincs a magamfajták létezéséről! Hogy fáj kirekesztettnek lenni újra, örökké a periférián tusakodni jóval és rosszal a test és a lélek külön bejáratú, ősrégi poklában!
Mostani magányomban arról álmodom, hogy lelek majd valami édes fiatalkát egy holdfényes szobában, egy olyan gyengéd tinit, ahogy ma nevezik magukat, aki olvasta könyvemet, hallgatta dalaimat, egy idealista kedveskét, aki végzetes dicsőségem kurta időszakában illatosított papíron küldözgette költészetről és az illúzió hatalmáról irkált leveleit, s azt kívánta, bár volnék igazi. Arról álmodom, hogy besötétített hálószobájába osonok, ahol talán az én könyvem hever az éjjeliszekrényen, benne csinos bársonyjelző, arról álmodom, hogy megérintem a vállát, és mosolygok, mikor tekintetünk találkozik. „Lestat! Mindig is hittem benned! Mindig tudtam, hogy el fogsz jönni!”
Két tenyerembe fogom arcát, és lehajolok hozzá egy csókra. „Igen, kedves – válaszolom –, és nem is tudod, mennyire szükségem van rád, mennyire szeretlek és szerettelek!”
Talán még elbűvölőbbnek talál attól, ami velem történt, a váratlan iszonyattól, amit láttam, a kikerülhetetlen szenvedéstől. Szörnyű igazság ez, hogy a szenvedés elmélyíti tüzünket, felragyogtatja színeinket, zengőbbé teszi szavainkat. Mármint ha nem pusztít el, ha nem perzseli föl derűlátásunkat és bátorságunkat, a látnoki képességet, az egyszerű, de elengedhetetlen dolgok tiszteletét.
Kérem, bocsássák meg, ha keserű a hangom.
Nincs jogom hozzá. Én kezdtem, én pakoltam ki – ahogy mondják – azt, amiről a legtöbb fajtámbeli hallgatott. Aztán a halandók szenvedtek miatta. Ez megbocsáthatatlan. Amíg létezem, fizetni fogok érte.
Pedig látják, igazából máig sem értem, mi történt. Nem tudom, tragédia volt-e, vagy csak értelmetlen vállalkozás? Vagy sarjadhatott volna-e ostoba tapintatlanságomból valami nagyszerű, amely végül mégiscsak fölemel a jelentéktelenségből és a lidércnyomásból, egyenesen a megváltás izzó fényébe?
Talán sose tudom meg. Lényeg, hogy vége. Világunk – a mi kis magánbirodalmunk – szűkebb, sötétebb és biztonságosabb, mint valaha. Soha többé nem lesz az, ami volt.
Csoda, hogy nem láttam előre a kataklizmát, bár én sose szoktam elképzelni, mi lesz a vége annak, amibe belevágok. A kockázat, a korlátlan lehetőség pillanata, ez az, ami lenyűgöz. Ez akkor is csalogat egy örökkévalóságon át, ha minden más igézet becsődöl.
Végül is, én csak ugyanaz voltam, mint kétszáz éve, élőnek: a nyughatatlan, a türelmetlen, aki mindig bukott a szerelemre és egy jó kis bunyóra. Amikor az 1780-as Párizsban felcsaptam színésznek, nem láttam mást, mint a kezdetet – azt az esti pillanatot, mikor felmegy a függöny.
Talán az öregeknek van igazuk. Az igazi halhatatlanokra célzok, az ezredéveket megélt vérivókra, akik azt mondják, egyikünket sem változtatja meg az idő, legfeljebb még jobban kiteljesedik bennünk a lényeg.
Más szavakkal, az ember lehet bölcsebb, ha több száz évig él; viszont arra is több ideje lesz, hogy olyan csúnya véget érjen, amilyet az ellenségei megjósoltak.
Én pedig ugyanaz az ördög vagyok, aki voltam, az ifjú, aki mindig a színpad közepére áll, hogy jobban lehessen látni, és esetleg szeretni. A kettő csak együtt jó. Annyira szeretném szórakoztatni, elbűvölni önöket, hogy megbocsássanak mindent... Attól félek, nekem sohasem lesz elég a titkos kapcsolat és elismerés véletlenszerű perceiből.
Úgy veszem észre, előreszaladtam.
Ha olvasták életrajzomat, akkor tudni akarják, miről beszélek. Mi az a katasztrófa, amit emlegetek?
Akkor vegyük sorra, jó? Mint mondtam, azért írtam a könyvet és készítettem a lemezt, mert látható akartam lenni, azt akartam, hogy annak lássanak, ami vagyok, még ha jelképes értelemben is.
No és ha az emberek kapcsolnak, és rájönnek, hogy pontosan az vagyok aminek mondom magam? Direkt izgatott a lehetőség. Vadásszanak csak ránk, pusztítsanak el! Bizonyos értelemben épp ez volt a leghőbb vágyam. Úgysem érdemeljük meg, hogy létezzünk; a halandók kötelesek lesznek megsemmisíteni. Képzeljék csak el, micsoda ütközeteket vívhatnánk azokkal, akik tudják, kik vagyunk!
Igazából persze sose számítottam ilyen összecsapásra; ahhoz túlságosan jó álca volt a rockzenész maszkja.
A saját fajtám vett szó szerint, ők akartak megbüntetni azért, amit műveltem. Bár természetesen ezt is figyelembe vettem.
Végül is a történelmünket meséltem el az önéletrajzomban; kibeszéltem a legfélelmetesebb titkainkat, amelyeknek megőrzését esküvel fogadtam. Illegettem magam a tüzes reflektorfényben, a kamerák előtt. És ha elkap egy tudós vagy talán egy túlbuzgó rendőr holmi csip-csup közlekedési kihágásért, öt perccel napkelte előtt, és kóterba zárnak, megfigyelnek, azonosítanak, osztályoznak – mindezt nappali kiszolgáltatottságom idején –, a halandó szkeptikusok legrosszabb fajtájának örömére?
Nem volt túl valószínű. Most sem az. (Bár ez lenne csak a vicc, de még mekkora!)
Szóval, a fajtámat olyan méregbe hoztam ezzel a hazardírozással, hogy elevenen akartak megégetni vagy halhatatlan foszlányokra metélni. Főleg a fiatalabbak, akik ostobaságukban fel sem fogták, mennyire biztonságban vagyunk.
Ahogy közeledett a koncert, egyszer csak azon kaptam magam, hogy én is háborúkról álmodom. Mekkora öröm lesz elpusztítani azokat, akik ugyanolyan gonoszok, mint én; rendet vágni a bűnösök között; újra és újra lesújtani önnön képemre!
De tudják, végső soron mégis azért az örömért tettem, hogy odaállhatok, zenélhetek, előadást csinálhatok, varázsolhatok! Élő akartam lenni! Ember akartam lenni! Hogy végre színre léphessen az a halandó aktor, aki kétszáz éve ment el Párizsba, és a bulváron érte a halál.
Hogy folytassam a visszapillantást: a koncert sikerült, tizenötezer halandó rajongóm visította diadalomat, és ketten is eljöttek hozzám halhatatlanságom legnagyobb szerelmei közül: Gabrielle és Louis, fiókáim, imádottaim, akiktől oly sok sötét éve elszakadtam.
Messze volt még a napkelte, de már haza is vágtuk az összes taknyos vámpírt, akik engem akartak megbüntetni. Csakhogy egy láthatatlan szövetségesünk is volt ezekben a kis csetepatékban; ellenségeink lángra lobbantak, mielőtt kárt tehettek volna bennünk.
Közeledett a hajnal, de engem annyira felvillanyozott az éjszaka, hogy nem tudtam komolyan venni a veszélyt. Oly édes volt átölelni Gabrielle-t, hogy elengedtem a fülem mellett aggodalmas figyelmeztetését; Louis huhogására pedig csak legyintettem, ahogy szoktam.
Aztán jött a grimbusz, és az elbeszélés pont a legizgalmasabb pillanatban félbeszakadt.
Carmel Valley fölött felkelt a nap, én pedig éppen álomra hunytam volna szememet, ahogy a vámpíroknak kell, amikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül föld alatti vackomban. Nemcsak a fiatalokhoz ért el a zeném; dalaim fajtánk legvénebbjeit is fölverték álmukból.
Megint elérkezett a kockázatnak és a lehetőségnek az a lélegzetelállító pillanata. Most mi lesz? Meghalok végre, vagy talán újjászületek?

Ahhoz, hogy teljességében elmondhassam, mi történt, kissé hátrálnom kell az időben.
Körülbelül tíz nappal a végzetes koncert előtt kell kezdenem, beengedve önöket más lények elméjébe és szívébe, akik zenémre és könyvemre válaszoltak. Hogy mi módon, arról nekem akkoriban csekély vagy semmilyen sejtelmem sem volt.
Más szavakkal, sok minden történt, amit utólag kellett rekonstruálnom. Ezt a rekonstrukciót nyújtom át önöknek.
Így hát kilépünk az egyes szám első személy líraian szűkre szabott meghittségéből, és átugrunk, ahogy a halandó írók ezrei teszik, a sokaság agyába és lelkébe. Vágta a „harmadik személy” és a „sokszoros nézőpont” világába!
Jut eszembe, majd mikor ezek a szereplők mondják vagy gondolják rólam, hogy gyönyörű, ellenállhatatlan stb. vagyok, ne gondolják, hogy én ültettem a fejükbe ezeket a szavakat. Nem én tettem. Ők mondták utólag, vagy csalhatatlan telepatikus képességemmel bányásztam ki az agyukból; ilyen dologban nem hazudnék, mint ahogy másban sem. Nem tehetek róla, hogy olyan isteni ördög vagyok. Ezt a kártyát húztam. A beste szörny, aki alkotott, a szemrevaló külsőm miatt választott ki. Ez volt a lényeg. Mindig adódnak ilyen véletlenek.
Végső soron a véletlenek világában élünk, ahol az esztétikai elvek jelentik az egyetlen összefüggő bizonyságot. Örök harcot fogunk vívni a jóval és a rosszal, verejtékesen próbáljuk létrehozni és fenntartani az erkölcsi egyensúlyt; ám a nyári eső csilláma az utcai lámpák alatt, vagy a dörgés-villámlás zenebonázó lobogása az éjszakai égen – az ilyen nyers szépséghez nem fér kétség.
Nyugodjanak meg: bár most elhagyom önöket, a kellő pillanatban teljes gőzzel visszatérek. Igazság szerint utálom, hogy nem én mesélhetek végig. Copperfield Dáviddal szólva: nem tudom, hőse vagy áldozata vagyok-e ennek a mesének, de bármelyik legyek, nem én vagyok-e benne az úr? Hiszen valójában én mesélek mindent.
Sajnos, nemcsak abból áll a dolog, hogy felcsaptam a vámpírok James Bondjának. A hiúságnak most várnia kell. Azt akarom, hogy tudják, mi történt valójában, még akkor is, ha nem hiszik el. Ha sehol másutt, legalább a regényben szükségem lesz egy kis értelemre, egy kis összefüggésre, különben megbolondulok.
Tehát a legközelebbi viszontlátásig is önökkel vagyok gondolatban. Imádom önöket... bár itt lehetnének a karjaimban!

A Kiadó engedélyével.