Beleolvasó - Irvin D. Yalom: A terápia ajándéka

Fülszöveg:
Irvin D. Yalom negyvenöt évnyi praktizálás után összegyűjtötte leghasznosabbnak bizonyult terápiás módszereit, hogy ekképp járuljon hozzá pályakezdő kollégái szakmai fejlődéséhez. Nyíltan és szinte zavarba ejtően tárja elénk saját kétségeit, botladozásait éppúgy, mint briliáns megoldásait. Eszmefuttatásai a laikus olvasó számára is érthetőek, sok az esetleírás, a gyakorlati tanács.
Az írásokon átsüt emberszeretete, empátiája, toleranciája, hitelessége és bölcsessége. A legkényesebb kérdésektől sem zárkózik el; saját haláláról vagy az élet értelméről ugyanolyan tárgyilagosan ír, mint a páciens és terapeuta kapcsolatának buktatóiról vagy a szexuális kapcsolat létesítésének tilalmáról. A sokat tanult és sokat megélt terapeuta lényegesen többet enged meg magának a páciens-terapeuta viszonyban, mint tapasztalatlanabb kollégái. Laza és magabiztos, dörzsölt és érzékeny. Tanácsait pácienseknek és terapeutáknak egyaránt érdemes megfontolni.

Részlet a könyvből:
34
Ha a pácienst messzebbre juttatod, mint ameddig te magad jutottál
 
Amikor egy páciens azokkal a neurózisokkal küzd, amelyek engem is egész életemben gyötörtek, eltöprengek, hogy lehet-e annál messzebb juttatni valakit a gyógyulás útján, mint ameddig én magam eljutottam.
A pszichoterapeuták véleménye megoszlik a kérdésben: a régebbi, hagyományos analitikus nézet szerint csak az alaposan analizált terapeuta érhet el eredményeket a neurotikus problémákkal küzdő pácienseknél, ellenben a terapeuta feltáratlan, kezeletlen neurózisai behatárolják az általa nyújtható segítség mértékét.
Nietzsche az Im-ígyen szóla Zarathustrában az ellenkező nézetet fogalmazza meg: „Némely ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani, és mégis barátja megváltója lészen.”
Érdemes felidézni Karen Horney (kétségtelenül Nietzschére visszavezethető) elméletét az önmagukat kibontakoztató hajtóerőkről: ha a terapeuta elmozdítja az akadályokat, a páciens magától kiteljesedik, és megvalósítja a benne rejlő lehetőségeket, akár a terapeutát is lekörözve a személyiség integritása terén. Az utóbbi nézet jobban egybecseng saját terápiás tapasztalataimmal. Gyakran figyeltem meglepetéssel vegyes csodálattal a páciensek látványos változását és bátorságát.
Az egzisztenciális problémákkal foglalkozó gondolkodók többnyire rendkívül súlyos lelki problémákkal küzdöttek. Nietzsche és Schopenhauer magányos, szenvedő lélek volt, Sartre alkohol- és drogfüggő, személyes kapcsolataiban rideg és elviselhetetlen, az autentikus létről meggyőző mélységgel értekező Heidegger a nácik támogatója lett, és elárulta saját kollégáit, köztük tanárát, Husserlt.
Az első pszichológusok, akik úttörő felfedezéseikkel sok ember életét könnyítették meg, semmivel sem voltak különbek. Az emberi kapcsolataiban legkevésbé sem mintaszerű Jung szexuálisan kihasználta pácienseit, akárcsak Freud belső körének több tagja – például Ernest Jones, Otto Rank és Ferenczi Sándor. A jelentősebb pszichoanalitikus intézetek története a szakítások, viták és meghasonlások története – segítő tapasztalatokkal rendelkező pszichiáterek olyan éretlenül, ellenségesen és tiszteletlenül viselkedtek egymással, hogy közösségük állandóan megbomlott, és az anyaintézetekből folyamatosan új – gyakran versengő – intézetek szakadtak ki.
                                                      
35
Amikor a páciens segíti a terapeutát
 
Helmut Kaiser pszichoanalitikus Sürgősség című színdarabtöredékében elmeséli egy feleség történetét, aki terapeutához fordul, hogy megmentse depressziótól szenvedő, öngyilkossági gondolatokkal küzdő pszichiáter férjét. A terapeuta azt javasolja, hogy a férj jelentkezzen nála terápiára. A feleség kifejti, hogy éppen ez a probléma: a férfi tagadja, hogy depressziós, és esze ágában sincs segítséget kérni. A terapeuta tanácstalan: nem tud segíteni azon, aki nem kér a segítségéből.
A nő azonban kész tervvel érkezett. A terapeuta keresse fel a férjét, álcázza magát segítségre vágyó páciensnek, a terápia során fokozatosan férkőzzön a bizalmába, és mozdítsa ki a depresszióból.
Az ehhez hasonló történetek és saját élményeim adták az Amikor Nietzsche sírt című regényem ötletét, amelyben Friedrich Nietzsche és Josef Breuer egymást gyógyítják.
Valójában egyáltalán nem ritka, hogy a terapeuta kap segítséget a pácienstől. Jung gyakran írt arról, hogy csak a „sebzett gyógyító” tud másokon segíteni. Egyenesen azt állította, hogy a terápia abban az esetben a leghatékonyabb, amikor a páciens tökéletes gyógyírt kínál a terapeuta sebére; ha a terapeuta nem tud megváltozni, a páciens sem fog. A sebzett gyógyítók talán jobban átérzik a páciens fájdalmát; mélyebben és személyesebben vesznek részt a gyógyulás folyamatában.
Én magam is számtalanszor kezdtem feldúlt lelkiállapotban a terápiás ülést, és a végén sokkal jobban éreztem magam akkor is, ha egy szót sem szóltam a problémáimról. A javulás sokféle formáját tapasztaltam. Az enyhülés néha egyszerűen abból az érzésből fakadt, hogy sikeres vagyok a munkámban, jobban érzem magam, hogy a tudásommal és a tapasztalatommal segíteni tudok másokon. Máskor abból, hogy nincs lehetőségem magamba fordulni, kapcsolatot kell teremtenem valakivel. A bizalmas beszélgetés mindig gyógyító erejű.
Viszonylag gyakran tapasztaltam a jelenséget csoportterápiás foglalkozásokon. Sokszor kezdtem a munkát úgy, hogy közben valami személyes probléma foglalkoztatott, és az ülés végére nagyon megkönnyebbültem. Egy jó terápiás csoport bensőséges, gyógyító légköre szinte tapintható, és csak jó dolgok történhetnek, ha az ember bekerül ebbe a közegbe. Scott Rutan, a kiváló csoportterapeuta egyszer olyan hídhoz hasonlította a terápiás csoportot, amely csata közben épül. Az építés fázisában adódhatnak veszteségek (például elmarad néhány ember a csoportból), de ha egyszer áll a híd, sok ember átkelhet rajta a biztonságos túlpartra.
Ezek a gyógyító munka pozitív mellékhatásai, amelyek akkor jelentkeznek, ha a terapeuta titokban erőt merít a terápiából. Időnként a gyógyító nyíltan és egyértelműen kap segítséget. A páciens nem azért van ott, hogy segítsen a terapeutának, de előfordulhat, hogy a terapeuta olyan válságos helyzetbe kerül, amit nem lehet eltitkolni. A leggyakoribb eset egy családtag elvesztése – a gyászoló terapeutát a páciensek többsége igyekszik megvigasztalni, ahogy az említett terápiás csoport is tette anyám halálakor. Akkoriban minden páciensem kifejezte együttérzését – és nem csak azért, hogy felvidult állapotban hatékonyabb terápiás segítséget adjak nekik.
Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek című könyvem megjelenése után kaptam egy bíráló kritikát a The New York Times Book Review-ban, valamint egy héttel később egy
lelkes méltatást a Th e New York Times napilapban. Sok páciens gratulált üzenetben vagy szóban a pozitív kritikához, és tett megjegyzést a negatív kritikára. Egy másik alkalommal egy vitriolos hangvételű interjú után az egyik páciensem közölte, hogy másnap az újságot legfeljebb krumplipucoláshoz fogják az olvasók használni.
Harry Stack Sullivan, egy elismert amerikai pszichiátriai gondolkodó egyszer állítólag úgy határozta meg a pszichoterápiát, hogy az két ember bizalmas beszélgetése, melynek során az egyik jobban szorong, mint a másik. Ha a terapeuta jobban szorong, mint a páciens, akkor ő válik pácienssé, és a páciens lesz a terapeuta. Ráadásul a páciens öntudatának nagyon jót tesz, hogy segíthet a terapeutának. Gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy számomra fontos személyeknek segédkezet kellett nyújtanom, egyszer például megvigasztalhattam egy kétségbeesett mentoromat, és később kezelhettem a fiát. Máskor tanácsot és vigaszt nyújthattam egy idős terapeutának, végigkísérhettem hosszú küzdelmét a betegséggel, és jelen lehettem a halála pillanatában. A „nagy öregek” gyengeségének megtapasztalása erőt adó, lelkileg gazdagító élmény volt.

A Kiadó engedélyével.