Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A bíborszínű felhők bolygója

Legnagyobb sajnálatomra muszáj úgy kezdenem a cikket, hogy tragikus ez az év a scicence fiction rajongói számára, hiszen Ray Bradbury és Harry Harrison mellett nemrégiben elhunyt Borisz Sztrugackij is, alig több mint húsz esztendővel bátyja, Arkagyij halála után. Így aztán különösen aktuálisnak tűnik, hogy visszatekintsünk a szerzőpáros írói pályájának kezdetére, az első megjelenésekhez – és ezzel együtt az első közös regényükhöz, A bíborszínű felhők bolygója című kötethez. Magyarul már találkozhattunk a könyvvel, még a rendszerváltás előtt, a ’80-as évek közepén a Robur magazinban jelenhetett meg három részletben, azonban már az idegen nyelvű mű is a kor „szokásainak” megfelelően erősen csonkítva, átírva és a hatályos elveket figyelembe véve láthatott napvilágot. Most végre eredeti formájában is élvezhetjük a lenyűgöző alkotást, mely újfent bizonyítja, hogy a testvéreket a tudományos fantasztikus irodalom legjobbjaival kell együtt emlegetnünk.
 
A XX. század második felében az emberiség még az űr meghódítása előtt áll. Ugyan eljutottak már a környező bolygókra, kisebb-nagyobb telepeket is létesítettek a Marson vagy a Holdon, ám bizonyos planéták elszántan védekeznek a kitartó űrhajósok rohamai ellen. Ilyen a Vénusz is, melynek sivatagos földjén, viharoktól és hurrikánoktól terhes légkörében szinte lehetetlen a leszállás, azonban a gazdag nyersanyag-lelőhelyek vonzzák a földlakókat. A fotonhajtóművek felfedezésével viszont lehetségesnek tűnik a feladat, ezért egy kis csapat, hat lelkes szovjet elindul a Hiusz űrhajón, hogy a sikeres landolást követően lerakják egy későbbi kolónia alapjait, majd szerencsésen vissza is térjenek a Földre. Hőseink tisztában vannak a küldetés nehézségével, mégis nekivágnak – hogy minden képzeletüket felülmúló problémákkal találják szembe magukat a Vénusz poklában.
 
A bíborszínű felhők bolygójában a Delelő-univerzum születésének lehetünk tanúi, a mostani tettek hatására indul az emberiség a galaxis végső meghódítására, s egykor majd hatalmas birodalmat tudhatnak magukénak. Ahhoz azonban még le kell győzniük a barátságtalan égitesteket, melyek nem adják fel könnyen háborítatlan magányukat. A Vénuszon iszonyatos erejű forgószelekkel, pusztító viharokkal, mindeddig ismeretlen élőlényekkel és betegségekkel találják szembe magukat, s a Sztrugackij-testvérek rendkívül szuggesztíven, hatásosan tálalják az idegen környezetben történt eseményeket. Pillanatok alatt képesek súlyos tragédiákat felvezetni, melyek komor, drámai hangulatot kölcsönöznek a kissé kalandosabb cselekménynek is. Tökéletes az arány az izgalmas és feszült gyarmatosítás, valamint a szereplők lelkiállapotának bemutatása között, mindvégig magával ragadja és leköti az olvasót.
 
A karakterekkel könnyen szimpatizálunk, mind a hat űrhajóst részletesen megismerjük, képet kapunk érzéseikről és jellemükről – de még az elsőre nehezebben megkedvelhető figura is közel kerül hozzánk a megpróbáltatások közepette, szenvedésüket, szomorúságukat és őrületüket is átérezzük. Amitől mégis utánozhatatlan a Sztrugackij-testvérek stílusa, az a sajátosan orosz-szovjet hangvétel. Már itt is kezd megjelenni a későbbi regényekben uralkodóvá váló társadalomkritika és elgondolkodtatás, az ember győzelmének jogossága a természet felett, ám mégsem lesz annyira meghatározó. Ellenben a hurráoptimizmus jegyében előírt győzelmek keveredése a súlyos tragédiákkal, a munkásosztály kötelező szerepeltetése a tébollyal kacérkodó alakok mellett olyan különleges egyveleget alkot, ami érthetően zavarta a korabeli cenzorokat, viszont a mai közönség szemében azt a páratlan előadásmódot testesíti meg, ami a későbbiekben is jellemzi a szerzőpáros regényeit.
 
Akik esetleg még csak most ismerkednének meg a szovjet sci-fi legjobbjaival, azoknak is remek választás lehet A bíborszínű felhők bolygója, hiszen egyszerre izgalmas kaland, káprázatos leírása egy idegen bolygónak és kitűnő karakterdráma az űrhajósok megpróbáltatásaival, szinte minden megtalálható benne, amit egy zseniális alkotástól várnánk. Még talán nem annyira kiforrott munka, mint a testvérek későbbi könyvei, de szégyenkeznie sem kell, időtálló és emlékezetes regény. Érdemes tehát kézbe venni, azt hiszem tökéletes módja, hogy emlékezzünk Arkagyij és Borisz Sztrugackij életművére.