Főkép

Ha a fantasy műfajában újdonságokat keresünk, sokszor inkább olyan kortárs, fiatal szerzőkkel találkozhatunk, akik még nem érték el azt a fajta népszerűséget, mint mondjuk George R. R. Martin, de már határozottan ismertek, megmutatták tehetségüket, és hogy érdemes lesz rájuk figyelni a közeljövőben. Arra a feltörekvő írónemzedékre gondolok, akiket többek között a csodálatos mesélő Patrick Rothfuss, az újító ötletekben kiemelkedő Brandon Sanderson, vagy a klasszikus sablonok nagy kifordítója, Joe Abercrombie képvisel. Közéjük tartozik Scott Lynch is, aki ugyan még nem ér fel a korábban említettek szintjéhez, de hatalmas lehetőség van benne, a Locke Lamora hazugságai alapján mindenképpen érdemes lesz nyomon követni a munkásságát, hiszen évek múltával nevét együtt emlegethetjük akár Martinéval is.
 
Lynch Camorr városába kalauzol el minket, amely leginkább a kora újkori, reneszánszát élő Velencére emlékeztet, tele lagúnákkal, kisebb-nagyobb hajókkal és gondolákkal, s miközben a szegényebb réteg a mocskos negyedekben próbál valamiféle megélhetéshez jutni, addig a nemesség egy történelem előtti nép üvegpalotáiban, pompával és gazdagsággal körülvéve éli mindennapjait. A falak között azonban tolvajok is megbújnak, ahogy Locke Lamora és kis csapata is: Camorr Töviseként átverik és kirabolják a tehetőseket, átjárnak a vagyonosok eszén, míg végül belekeverednek a városi alvilág fejének, Capa Barsavinak és egy Szürke Királynak nevezett rejtélyes alaknak a sötét ügyleteibe, s immáron nem apró pénzérmék, hanem a saját életük a tét.
 
A felütés remek, a heist műfajának (vagyis amikor minél csavarosabb és ötletesebb rablások történnek a gazdagok kárára – ilyen például az Ocean’s filmsorozat is) nagy rajongója vagyok, ráadásul a szerző látszólag egy kellemesen izgalmas környezetbe ágyazva mutatja be az Arsene Lupin nyomdokain haladó úri tolvajjal történt eseményeket. Sajnos azonban a Locke Lamora hazugságai mindenben pont feleannyit mutat, mint amennyit elvárnék tőle, nem tudtam teljesen felhőtlenül szórakozni. Talán még a háttértörténetet sikerült a legjobban kidolgoznia, érdekes a varázslathoz való hozzáállása (csak nagyon ritkák a mágusok, ezért szolgálataikért hihetetlen összegeket követelnek, szinte soha nem találkozni velük); az alkimistákkal, nyomornegyedekkel, üvegtornyokkal és a csónakok miatt elkábított állatokkal tarkított Velence képe tele van remek ötletekkel, de mindebből csak ízelítőt kapunk, meg-megcsillannak a részletek, ám valahogy kevésnek tűnik.
 
A cselekményben már nagyobb hiányosságok is tetten érhetőek. Habár sziporkázóak a dialógusai, remek a humora, és olykor szinte zseniálisnak érzem a történetszövését, mégsem vagyok elégedett. Az átverések sokszor unalmasak és nem hozzák a kívánt ravaszságot, gyakran csak közepes megoldásokat kapunk az egyébként izgalmas és feszültségben gazdag szituációkra, elfogy a lendület az események közepén, míg máskor meg kiválóan szórakozok. A regény tetőpontja nagyjából kétszáz oldallal a valódi csúcspontnak szánt jelenetnél van, pedig a szerzőnek nagy előnyére válhatna, hogy nem kíméli a szereplőit, főhőse is meglepően sok nehéz pillanatot él át, mégsem érzem azt, hogy minden kínálkozó lehetőséget kihasznált volna.
 
A karakterekkel is hasonló a helyzet, noha alapvetően jól eltaláltak a figurái, nem klasszikus makulátlan hősök, nem legyőzhetetlenek (Locke például hiába büszkélkedhet fortélyos észjárással, többször is alulmarad verekedésben, erőszakban nem épp kiemelkedő), viszont elég hamar megkedveljük őket és szimpatikusak lesznek. De hiányzott az igazi jellemábrázolás és –fejlődés, többet is ki lehetet volna hozni belőlük, akár az egyébként meglehetősen esetlenül tálalt visszaemlékezések révén is. Ugyanis a fejezetek végén egy hosszabb-rövidebb gyerekkori élményt taglaló rész kapott helyet, amely sokszor csak általánosságokra korlátozódik, és inkább olyan információt akar bemutatni, amit a következő szakasz érthetőségének érdekében fontos tudni – utóbbi tendencia a kötet végére annyira uralkodóvá válik, hogy csak egyszerű leírásokat kapunk egy meghatározó történelmi eseményről, népről vagy hasonlóról.
 
Összességében elég hullámzó könyv, melynek olykor kifejezetten lenyűgöznek a nagyszerű ötletei és a ragyogó párbeszédei, kényelmesen el tudok merülni a szórakoztató és izgalmas történetben, máskor viszont inkább szürkének és unalmasnak érzem, mely alig emelkedik ki a közepes mezőnyből. Előbbi miatt szívesen ajánlom bárkinek, az olvasását egyáltalán nem bántam meg, de bennem motoszkál a gondolat, hogy mi lett volna, ha kijavítja a hibáit és egységes színvonalat mutat az egész kötetben. Talán majd a folytatásban kiderül, remélem minél hamarabb napvilágot lát magyarul is – bízom abban, hogy ott majd jobban megmutatja tehetségét Lynch, ráadásul elvileg kalózokról fog szólni, úgyhogy részemről azonnal plusz pontokkal indul.