Főkép

Fülszöveg:

A 15 éves Caitlin Decter születése óta vak, de ez nem nagyon zavarja: az iskolában matekzseniként tisztelik, társasági életét pedig online éli. Aztán egy nap e-mailt kap egy tokiói kutatótól, aki gyógymódot kínál neki, azt állítja, visszaadhatja a szeme világát. A lány és családja kapva kapnak a lehetőségen, de az implant a beültetést követően látszólag nem akar működni. Caitlin és a kutató komputeres kapcsolatban maradnak, hogy a berendezés fogadhassa az újabb szoftverfrissítéseket, és az egyiket követően a lány valóban látni kezd, de nem a környezetét, hanem az internet virtuális valóságát, sőt annak kódolását.
Mindeközben Kaliforniában egy laboratóriumi csimpánz megtanul jelnyelvvel kommunikálni, és webkamerás kapcsolatba lép egy miami állatkert orangutánjával; Kínában minden eddiginél halálosabb madárinfluenza-járvány tör ki, amit csak az ország teljes izolálásával tudnak megfékezni; és valami mocorogni kezd a neten is, mintha az egészet már nem csupán bitek és byte-ok alkotnák. Az intő jelek sokasodnak, könnyen lehet, hogy a világ gyökeres változás előtt áll...
 
Részlet a regényből:
Caitlin tartotta magát a vacsora alatt; szüleinek azt mondta, minden rendben – egyszerűen mesés –, de atyaég, micsoda rémületes nap volt! A többi diák minduntalan nekiment a zsúfolt folyosókon, a tanárok fontos dolgokat írtak a táblára, és biztosan mindenki őt nézte. A TVI-ben (odahaza, Austinban) sosem aggódott a kinézete miatt, de most ő volt a középpontban. A többi lány is hord fülbevalót? A kordnadrág jó választás volt? Igen, imádta a kordbársonyt és annak surrogását, de itt minden a kinézetről szólt.
Vacsora után felment a szobájába, és leült az íróasztalához, a nyitott ablak felé fordulva. Az esti szellő gyengéden legyezgette vállig érő haját, miközben ő a külvilág hangjait hallgatta: egy kiskutya ugatását, egy embert, aki a csendes, kertvárosi utcán egy kavicsot rugdosott, a távolban pedig egy autóriasztó idegesítő vijjogását.
Megérintette az óráját: 7:49. Hét és hét a négyzeten, az utolsó időpont ma, amikor a perc az óra négyzetével egyenlő. A számítógépe felé fordult és megnyitotta a LiveJournalt.
A „Téma” sor könnyű volt: „Első nap az új iskolában”. A „Jelenlegi hely” sor alapértelmezése az „otthon” volt. Ez a furcsa ház – és ez az egész különös ország – egyáltalán nem tűnt az otthonának. Mégsem törölte ki a mezőt.
A „Hangulat” rubrikához volt egy legördülő lista, de egy örökkévalóságig tartott, míg a JAWS, a képernyő-felolvasó program végigment az összes lehetőségen, úgyhogy általában csak beírt valamit. Egy pillanatnyi töprengés után a „magabiztos”-t választotta.
Lehet, hogy a való életben félős volt, de itt, az interneten ő Calculass, és Calculass nem ismer félelmet.
A „Zene” mező következett, de Caitlin még nem tett be semmit, úgyhogy hagyta, hogy az iTunes véletlenszerűen válasszon egyet a listáról. Lee Amodeo Rocking My World című számát kapta.
Mutatóujjaival végigsimította az „F” és „J” gombokon lévő két megnyugtató kiemelkedést – mindenki Braille-jelét –, és közben azon gondolkodott, hogyan kezdjen hozzá.
Rendben, írta, kérdezzétek meg, hogy zajos és zsúfolt-e az iskolám! Gyerünk, kérdezzétek csak meg! Ó, köszönöm a kérdést, tényleg zajos és zsúfolt. Nyolcszáz diák! Az épület pedig háromemeletes. Itt azt mondják, háromszintes – végül is Kanadában vagyunk. Hé, hogy találsz meg egy kanadait egy emberekkel teli, zsúfolt teremben? Csak kezdj el az emberek lábára lépkedni, és várj, amíg valamelyikük elnézést nem kér.
Caitlin ismét az ablak felé fordult, és megpróbálta elképzelni a lenyugvó napot. Kikészítette a gondolat, hogy az utcáról belátnak a szobába, hogy látják őt. Legszívesebben mindig lehúzva tartotta volna a redőnyt, de Schrödinger szeretett elnyúlni az ablakpárkányon.
Az első napom a tizedik osztályban úgy kezdődött, hogy az anyám kirakott a sulinál, ott pedig találkoztam BrownGirl4-gyel (imádlak, drága!). A múlt héten sokszor végigmentem a suli üres folyosóin, de teljesen más így, hogy tele van emberekkel, úgyhogy a szüleim száz dolcsit fizetnek BG4-nek, amiért elvezet az óráinkra. Az iskola elintézte, hogy az összes órára együtt járjunk, egy kivételével. De nem is lehetnék ugyanabban a franciacsoportban, mint ő – je suis une beginneur, végül is.
A számítógép csipogott: új e-mail érkezett. Caitlin leütötte a billentyűparancsot, amellyel a JAWS felolvasta a levél fejlécét.
– Címzett: Caitlin D. – közölte a gép. Ezt a nevet csak a levelezőlistákon használta, tehát bárki is küldte, vagy az NHL-jéghokisokról szóló levelezőlistáról, vagy valamelyik másikról vette a címet. – Feladó: Gus Hastings. – Nem ismerte a nevet. – Tárgy: Növeld a pontszámodat!
Lenyomott egy billentyűt, és a JAWS elkezdte olvasni az üzenetet:
– Szomorkodsz, hogy kicsi a péniszed? Ha igen…
A francba, a spamszűrőnek el kellett volna kapnia ezt! Caitlin végigfuttatta mutatóujját a Braille-képernyőn. Aha! A varázsszó így volt leírva: péééniz.
Törölte az üzenetet, és épp vissza akart menni a LiveJournalre, amikor a csevegőprogramja csipogott.
– BrownGirl4 elérhető – jelentette be a gép.
Az Alt+Tabbal ablakot váltott, és begépelte: Helló, Bashira! Épp a blogomat írom.
Bár a gép női hangra volt állítva, nem tudta utánozni Bashira gyönyörű akcentusát:
– Aztán jókat írj rólam!
Persze, gépelte Cailtin. Már két hónapja összebarátkoztak, tehát mióta a lány ideköltözött. Egyidősek voltak – tizenöt évesek –, és Bashira apja együtt dolgozott Caitlinével a PI-ben.
– Mondtam már, hogy Trevor folyton téged bámul?
Na jó! Visszament a blogíró ablakba, és begépelte: BG4-nek és nekem egymás mellett van az íróasztalunk az osztályteremben, és azt mondta, hogy a srác az előttünk lévő sorból állandóan engem néz. Egy pillanatig habozott; nem volt biztos benne, mit gondoljon erről, de aztán hozzátette: Hajrá, én!
Nem akarta Trevor igazi nevét használni. Adjunk neki egy kódnevet, mert lehet, hogy feltűnik a jövőbeli blogbejegyzéseimben. Hmmm, hívjuk mondjuk Hosernek! Kanadai szleng, emberek, keressetek rá a neten! Na szóval BG4 azt mondja, Hoser híres arról, hogy minden új csajra lecsap a városban, én pedig – természetesen – tres exotique-nak számítok, bár nem én vagyok az egyetlen amerikai az osztályban. Van egy másik csaj Bostonból, és úgy hívják – nem viccelek, srácok –, szegényt úgy hívják, hogy Sunshine! Mindjárt kitaccsolok.
 
A Kiadó engedélyével.