FőképFülszöveg:
1973 nyarán Joe Castle számított a profi baseball csodagyerekének. Ő volt minden idők legtehetségesebb újonca, aki teljességgel elkápráztatta a chicagói Cubs csapatának szurkolóit. Az arkansas-i Calico Rockból származó fiú már az első mérkőzésén is egyik hazafutást ütötte a másik után, minden egyes alkalommal udvariasan megbillentve sapkáját a tomboló közönség felé, miközben sorra döntötte meg a legnagyobb rekordokat.
Calico Joe-t hamarosan baseballrajongók milliói bálványozták szerte az Egyesült Államokban - így volt ezzel Paul Tracey, a Mets egyik dobójátékosának fia is. Amikor Paul apja, a kegyetlen játékstílusáról és kicsapongó életmódjáról ismert Warren Tracey először került szembe a pályán Calico Joe-val, Paul is ott izgult a lelátón, egyszerre szurkolva példaképének és az apjának. Ám Warren egyik dobása mindnyájuk életét örökre megváltoztatta.
 
Bár John Grisham legújabb regényében a baseballmeccsek is mindvégig izgalomban tartják az olvasót, a Calico Joe mégis a pályán kívül történő események elbeszélése által lesz valódi klasszikussá.

Részlet a regényből:
1

Apám hasnyálmirigy-daganatát múlt héten távolították el egy ötórás, a vártnál bonyolultabbnak bizonyuló műtét során, majd a beavatkozás után az orvosok közölték vele a gyászos hírt, miszerint az állapota és a statisztikák alapján legfeljebb három hónapja lehet hátra. Mivel sem a műtétről, sem a tumorról nem tudtam, nem voltam ott, amikor kézhez kapta a halálos ítéletét. A kommunikáció soha nem tartozott apám erősségei közé: tíz évvel ezelőtt elvált, majd újra megnősült, még mielőtt egyáltalán a válásáról tudomást szereztem volna.
A jelenlegi felesége – az ötödik vagy a hatodik a sorban – végül felhívott, és miután ismét bemutatkoztunk egymásnak, megosztotta velem a tumorral, illetve a betegséggel járó egyéb ügyekkel kapcsolatos rideg tényeket. Agnes elmondta, hogy apám nincs jól, és nincs kedve beszélni velem, mire azt feleltem, ez sose volt másképp, függetlenül attól, hogyan érezte épp magát. Amikor a nő megkért, hogy továbbítsam a híreket a család többi tagjának, majdnem megkérdeztem, ugyan minek, de nem akartam összeveszni szegény asszonnyal.
A család többi tagja a húgomat, Jillt és anyámat jelenti. Jill Seattle-ben él, és tudomásom szerint legalább tíz éve nem beszélt apánkkal. Van két gyereke, akik soha nem találkoztak a nagyapjukkal, és most már valószínűleg soha nem is fognak találkozni vele. Anyámnak tizenkét évnyi borzalmas házasság után végül sikerült velünk együtt elmenekülnie apámtól, és az a gyanúm, hogy küszöbön álló halálának híre a legkisebb hatást sem gyakorolja majd rá.
Mondanom sem kell, hogy apámat nem szoktuk meghívni a családi karácsonyokra.
Miután beszéltem Agnesszel, csak ülök az asztalomnál, azon tűnődve, milyen lesz az élet Warren, azaz az apám halála után. Főiskoláskoromban kezdtem Warrennek hívni, mert sokkal inkább csak egy személy, egy idegen volt számomra, mintsem apa, ő pedig nem tiltakozott. Sosem érdekelte, hogyan szólítom, és mindig úgy véltem, annak örül a legjobban, ha egyáltalán nem szólok hozzá. Én legalább igyekeztem néha beszélgetést kezdeményezni – ő soha nem is próbálkozott.
Néhány perc elteltével aztán beismerem az igazat: az élet Warren halála után is pont olyan lesz, amilyen eddig volt.
Felhívom Jillt, és tudatom vele a hírt. Az az első kérdése, vajon el akarok-e menni a temetésre, de ezt valahogy még korainak érzem. Azt is tudni szeretné, szerintem meglátogassa-e Warrent, hogy üdvözölje őt és egyben istenhozzádot is mondjon neki, és azt tettesse, hogy törődik apánkkal, miközben a legkevésbé sem érdekli a sorsa. Ahogy engem sem, és egyikünk sem tagadja a dolgot. Nem szeretjük Warrent, mert sosem törődött velünk. Még gyerekkorunkban elhagyta a családunkat, és az elmúlt harminc évben mindvégig úgy tett, mintha nem is léteznénk. Jillhez hasonlóan ma már én is szülő vagyok, és mindketten felfoghatatlannak tartjuk, hogy egy apa ne tudjon mihez kezdeni a gyerekeivel.
– Nem megyek el hozzá – jelenti ki végül. – Se most, se később. Hát te?
– Nem tudom – felelem. – Még végig kell gondolnom.
Valójában már tudom, hogy meg fogom látogatni Warrent. Bár élete során a legtöbb hidat felégette maga mögött, van egy igencsak fontos ügy, amit még rendeznie kell a halála előtt.
Anyám jelenleg Tulsában él, a második férjével. A középiskolában Warren volt a legmenőbb srác, anya pedig a legnépszerűbb lány, a szalagavató bálkirálynője. Az esküvőjük lázba hozta a kisvárost, ahol éltek, de néhány év elteltével minden izgalom kiveszett a házasságukból. Tudom, hogy már évtizedek óta nem beszéltek egymással – és miért is kellene beszélniük?
– Rossz hírem van, anya – közlöm vele a telefonban, kellőképp komornak szánt hangon.
– Mi történt? – kérdi sietve. Valószínűleg azt hiszi, az unokáival van valami baj.
– Warren nagyon beteg. Hasnyálmirigyrák, valószínűleg már három hónapig se húzza.
Rövid szünet.
– Azt hittem, már rég meghalt – mondja végül megkönnyebbült sóhajjal.
Hát így. Warren búcsúztatásán nem fognak hemzsegni a gyászoló családtagok.
– Sajnálom – teszi hozzá, bár valójában nem érez sajnálatot. – Úgy tűnik, ezt egyedül kell megoldanod.
– Úgy tűnik.
– Nem érdekelnek a részletek, Paul, csak hívj fel, amikor az egésznek vége van. Vagy ne hívj fel. Nem érdekel, mi van vele.
– Rendben, Anyu.
Tudom, hogy Warren megütötte őt néhányszor – és valószínűleg több ilyen alkalom volt, mint ahányról tudok –, ráadásul ivott, nők után járt, és általában véve a pro? baseballjátékosok kicsapongó életét élte. Öntelt és fölényes alak volt, aki tizenöt éves korától kezdve természetesnek vette, hogy mindent megkap, amit csak akar, mert ő Warren Tracey, aki akár egy téglafalon is képes áthajítani a baseball-labdát.
Sikeresen eltereljük a beszélgetést a gyerekek és anyám következő látogatásának kérdése felé. Mivel szép és okos asszony, össze tudta szedni magát Warren után: hozzáment egy olajfúró-vállalat nála néhány évvel idősebb igazgatójához, aki megfelelő otthont biztosított Jillnek és nekem – ráadásul szereti anyánkat, és csak ez számít.
Nem hiszem, hogy Warren valaha is szerette volna őt.

2

Az ország 1973 nyarán épp kezdett magához térni a Vietnam okozta megrázkódtatásból; Spiro Agnew alelnök bajban volt és már megindult a süllyesztő felé, a Watergate-botrány pedig egyre dagadt, de még korántsem érte el a csúcspontját. Tizenegy évesen valamelyest már tudatában voltam ugyan a külvilág eseményeinek, de csodás módon mentes voltam annak terheitől. Az én világomat a baseball töltötte be, semmi mással nem törődtem. Apám a New York Mets dobójátékosa volt, én pedig éltem-haltam a játékért. Magam is dobót játszottam a White Plains-i Kölyökligában versenyző Scrappers csapatában, és apám miatt nagy dolgokat vártak el tőlem. Bár csak ritkán sikerült megfelelnem ezeknek az elvárásoknak, azért akadtak ígéretes pillanataim.
A Nemzeti Ligában folytatott ádáz küzdelem július elejére csendes versengéssé szelídült: mind a hat csapat – a Mets, a Pirates, a Cardinals, a Phillies, a Cubs és az Expos – ötven százalék körüli győzelem–vereség átlagnál tartott, és nemigen akaródzott nekiiramodniuk. Nyugaton elhúzott a Reds és a Dodgers, az Amerikai Ligában pedig az Oakland A’s színpompás mezben parádézó, hosszú hajú játékosai joggal számíthattak arra, hogy megvédik előző évi bajnoki címüket.
A barátaimmal szinte vallásos áhítattal követtük nyomon a mérkőzéseket: ismertük minden játékos statisztikáit, tanulm ányoztuk minden egyes mérkőzés összesítését, aztán valamennyi játékrészt újrajátszottuk a White Plains-i grundokon. Otthon nem mindig volt kellemes az élet, és a pálya jelentette számomra a menedéket. A baseball volt a legjobb barátom, és 1973 júliusának közepén a játék soha nem látott izgalmakat tartogatott a rajongók számára.

Az egész csendben, egy meghúzódott térdszalaggal kezdődött: a Cubs tripla A kategóriájú, első osztályú wichitai ?ókcsapatának első védője lesérült a harmadik bázistól a hazai bázis felé futva. Másnap hátsérülést szenvedett Jim Hickman, a Cubs első védője; mivel a csapatnak sürgősen szüksége volt valakire helyette, a texasi Midlandben található másodosztályú klubjukhoz fordultak, és behívták a huszonegy éves Joe Castle-t. Castle akkoriban háromszázkilencvenötös ütőátlaggal büszkélkedhetett, húsz hazafutást ért el, ötven alkalommal juttatta ponthoz a csapatát, és negyven bázislopást tudhatott maga mögött, mindössze egyetlen első bázisos hibával. Ő számított a legígéretesebb, legfelkapottabb másodosztályú játékosnak a pro? ligában.
A történet szerint Castle már aludt négy csapattársával közösen bérelt, olcsó lakásában, amikor befutott hozzá a chicagói hívás. Az egyik segédedző kivitte a midlandi reptérre, felszállt az első Houstonba induló gépre, majd megérkezvén két órát várt a philadelphiai járatra. Várakozás közben felhívta a családját Arkansas-ban, és tudatta velük a szenzációs hírt. Philadelphiában aztán taxi vitte a Veterans Stadionba, bebújtatták a negyvenkettes számú mezbe, és kilökdösték a pályára, ahol a Cubs már ütéshez melegített. Castle érthető módon ideges és izgatott volt, sőt szinte rémült, még vadonatúj ütőjét is alig bírta megmarkolni, miután a vezetőedző, Whitey Lockman közölte vele: „Lazíts, ?am! Az első játékrészben kezdesz, és legalább a hetedik inningig bent akarlak tartani.” Élete első felsőligás ütőedzésén Joe rögtön az első két labdára rálendített, és mindkettőt elhibázta.
Ám ezután jó ideig nem hibázott többet.
A mérkőzés előtt, a kispadon a Cubs veterán beállósa, a szintén Arkansas-ból származó Don Kessinger mellé telepedett le. Kessinger, akit a Mississippi Egyetemen egyaránt beválasztottak a baseball- és a kosárlabda-szupercsapatba is, társaságkedvelő, könnyed ember volt, és sikerült is megnyugtatnia a ?út, akinek csupán azt az egy tanácsot adta, hogy „Menj, és üss jókat”. A Cubs középkülsős pozícióján akkoriban az arkansas-i Batesville-ből származó veterán, Rick Monday játszott, Batesville pedig alig ötven mérföldre fekszik Joe szülővárosától a White folyó mentén, így hát Kessinger és Monday között a ?únak sikerült valahogy túlélnie a létező legrosszabb lámpalázat, amit egy játékos csak el tud képzelni.
Július tizenkettedikét írtunk – a baseballvilág még hosszú évekig emlékezett erre a napra.
A Phillies dobójátékosa, a balkezes Benny Humphries az ütőzóna szélére irányzott, vad gyorslabdáiról volt ismert, s legalább olyan gyakran juttatta sétához az ütőjátékosokat, mint amilyen gyakran kiejtette őket. Joe a fogát összeszorítva sétált ki a hazai bázishoz a második játékrészben, újra megfogadva magában, hogy megpróbálja megütni az első labdát, bármit is dobjanak neki. Humphries úgy vélte, ideje megismertetni a kölyköt a nagyok tempójával, így már az első dobásába mindent beleadott. A jobb oldali ütőhelyen elhelyezkedő Joe gyorslabdára tippelt, és telibe is találta a labdát, ami a pálya középrésze mögött, a nézőtér huszadik sorában landolt. Amikor a ?ú körbeszaladt a bázisok körül, túl izgatott volt ahhoz, hogy holmi győzedelmes kocogáson járjon az esze, és még mielőtt igazán visszanyerte volna a lélegzetét, már csapattársai gratulációit fogadta a kispadon.
Nem ő volt az első újonc, aki hazafutást ért el a Major League-ban, azaz a felsőligában teljesített első ütősorozatában, már tízen is megtették ezt előtte. Joe-val együtt összesen negyvenkilencen könyvelhettek el maguknak hazafutást az első sorozatukban, ebből tizenegyen az első dobásból. A ?ú neve azonban máris bekerült a rekordok könyvébe: a nagykönyv már nyitva volt, és Joe Castle-re várt még néhány bejegyzés.
Az ötödik játékrészben Humphries egy magas és szűk, szándékosan Joe közelébe irányzott gyorslabdával indított, de a ?ú nem vette az adást. 3:1-es dobóhiba–ütőhiba állásnál aztán megütött egy gyorslabdát, ami messzire szállt a bal oldali partvonal mentén, épphogy érintve az érvényes terület határát jelző oszlop belső oldalát. A harmadik bázis pályabírója jobb kézzel, felemelt mutatóujjal körözve hazafutást jelzett, a labda elütésének pillanatában futásnak induló Joe pedig ezúttal jobban ráérzett a helyzetre, és a hazai bázis közelében már lassított kissé. Immár egy olyan bejegyzés is került a neve mellé, amellyel eddig csak egyetlen játékos büszkélkedhetett: korábban csak 1951-ben, a St. Louis Browns csapatában játszó Bob Niemannek sikerült élete első felsőligás mérkőzésén mind az első, mind a második sorozatából hazafutást ütnie.

A Mets aznap este a Braves-zel játszott Atlantában, de a tévé nem adta a mérkőzést. Tom Sabbatiniék pincéjében hallgattuk Lindsey Nelson rádióközvetítését, így tőle, a Mets nagyszerű állandó kommentátorától tudtuk meg, mi is történt épp Philadelphiában. Lindsey-t hamar felajzották az események.
– Rekordot állított be, emberek! – mondta. – Gondoljanak csak bele, hány ezer ?atalember játszotta már ezt a játékot, és közülük mindössze kettőnek sikerült mind az első, mind a második sorozatában rögtön hazafutást elérnie!
– Kíváncsi vagyok, vajon összejön-e neki harmadszorra is – tette hozzá Ralph Kiner, a brutális ütéseiről ismert, később a Hírességek Csarnokába is bekerült egykori pro? játékos, aki akkoriban Lindsey szakkommentátora volt.

A hatodik játékrészre a Cubs kifárasztotta Humphriest, így a Phillies vezetőedzője behozta helyette a jobbkezes Tip Gallaghert. 4:4 volt az állás, és amikor Joe a hetedik inning elején elhagyta a várakozó ütőjátékos számára kijelölt területet, még a máskor mindig hangos Phillies-szurkolók is elhallgattak. Nem is tapsoltak, csupán feszült kíváncsisággal várták az eseményeket. Meglepetésükre Joe a bal oldali dobóhelyre állt be; mivel nem készültek róla előzetes beszámolók, a szurkolók nem tudták, hogy kétkezes ütő, és a bemelegítés során sem tűnt fel nekik a dolog. A ?ú elengedett egy túl alacsony csavartlabdát, a partvonalon kívülre ütötte a következő két gyorslabdát, majd így, két ütőhibát követően kissé összébb húzta magát, és egy marokkal feljebb fogott az ütőn. Az előző játékidényben ő volt a texasi liga dobójátékosok által legkevesebbszer kiejtett tagja – Joe Castle két ütőhibánál volt a legveszélyesebb ellenfél.
Egy érvénytelen, túl alacsony csúsztatott labda után Gallagher egy gyorslabdával állt elő. Joe rámozdult, és keményen elütötte a balközép felé, a labda pedig egyenletesen emelkedő vonalban, mintegy másfél méterrel a fal fölött hagyta el a pályát. Amikor Joe immár harmadszor futott körbe a bázisok körül, megdönthetetlennek tűnő rekordot állított be: a nagyok között még egyetlen újoncnak sem sikerült egymás után három hazafutást elérnie a bemutatkozó mérkőzése során. Joe Castle egy festői arkansas-i kisvárosból, az Ozark-hegység keleti szélén fekvő, a White folyót övező szirtfalak egyikének tetejére épült Calico Rockból származott. A városka lakói azóta a Cardinalsnak szurkoltak, hogy Dizzy Dean, az arkansas-i farmer?ú a harmincas években a Gashouse Gangnek is nevezett csapat vezető játékosa lett. Dizzy öccse, a Daffy becenévre hallgató Paul szintén a Cardinalsban játszott dobót. Az 1934-es tavaszi edzések során Dizzy azt jósolta, hogy a szezon végére Daffyvel közösen összesen ötven győzelmet tudhatnak majd maguk mögött, és negyvenkilencet végül sikerült is zsebre tenniük – Dizzy harmincat, Duffy pedig tizenkilencet szerzett –, húsz évvel később pedig Calico Rock lakosai szinte vallásos tisztelettel imádták a Cardinals mindenkori legnagyobb játékosát, Stan Musialt. Mint a Középnyugat és a Délvidék oly sok más településén, az emberek itt is rajongva követték imádott Cardinalsuk mérkőzéseit a verandákra kitett rádiók segítségével. A meccseket a St. Louis-i KMOX közvetítette, és a hosszú, forró nyárestéken minden utcát, minden épp úton lévő autót Harry Caray és Jack Buck jól ismert, meghitt hangja töltött be.
Július tizenkettedikén azonban a helyiek a chicagói WGN-re hangolták a rádiókészülékeket, és Joe barátai és családtagjai feszült ?gyelemmel kísértek minden dobást. Mivel a Nemzeti Ligában a Cubs számított a Cardinals legnagyobb ellenfelének, Calico Rock lakosai közül sokan elképzelhetetlennek találták, hogy valaha is a chicagói csapatnak drukkoljanak, mégis hamarosan ezt tették, méghozzá őszinte szenvedéllyel, és alig néhány óra leforgása alatt hitbuzgó Cubs-rajongókká váltak. Joe első hazafutása után többtucatnyi szurkoló gyűlt össze a Main Streeten, az Evans-féle vegyesbolt előtt; a másodiknál aztán szédült ünneplésbe kezdtek, és egyre többen csatlakoztak hozzájuk, és amikor Joe szülei, testvérei, sógornői és apró unokatestvérei is megjelentek, az emberek lelkes öleléssel és tapssal üdvözölték őket.
A harmadik hazafutás az egekbe röpítette a kisvárost; ekkor már Chicago utcáin és kocsmáiban is örömünnep folyt.

Bármilyen lenyűgöző volt is Joe első három ütősorozata, a negyedik volt az, amellyel örökre belopta magát a baseballrajongók szívébe. A kilencedik játékrész elején, 4:4-es állásnál Don Kessinger már eljutott a harmadik bázisig, ám a nehézsúlyú, jobbkezes dobó, Ed Ramon kiejtette az őt követő két ütőjátékost. Amikor Joe a hazai bázishoz lépett, a tizennyolcezer néző némelyike udvariasan összeütötte a tenyerét, majd különös csönd telepedett a Veterans Stadionra. Ramon egy, az ütőzóna külső része felé irányzott gyorslabdával kezdett; Joe kivárt, majd meglendítette az ütőjét, akár egy seprűnyelet, és pár centivel az első bázis mellett kiütötte a labdát – érvénytelen ütés volt, de mindenképpen mély benyomást keltett. A Cubs első bázisnál lévő edzőjének, Ernie Banksnek ideje sem volt reagálni, és akár komoly sérülést is szenvedhetett volna, ha eltalálja a labda. A Phillies első védője, Willie Montanez is csak azután mozdult oldalra, hogy a labda a homokba csapódott és jobb kéz felé elhagyta a játékteret. Montanez ösztönösen hátralépett két lépést, Joe pedig ezt látva változtatott a taktikáján. A következő dobás egy magas, gyorsnak induló, ám lassan beérkező changeup volt, majd 1:1-es állásnál Ramon újabb gyorslabdával próbálkozott. Amikor elengedte a dobást, Joe egy pillanatig kivárt, majd az ütőjét maga mögött kitartva futásnak eredt az első bázis felé. A baseballütő épphogy csak érintette a labdát, ami a földre pattant, és komótosan gurulni kezdett a második védő, Denny Doyle felé. Doyle-t éppúgy meglepte Joe trükkje, mint Ramónt, Montanezt és mindenki mást a stadionban: mire felkapta a labdát, Joe már három méterrel maga mögött hagyta az első bázist, és lassítani kezdett a jobb oldali partvonal mellett, Joe Kessinger pedig beért a hazai bázisra, megszerezve ezzel a mérkőzést végül eldöntő pontot. A szurkolók döbbent csendben ültek a nézőtéren, a két csapat játékosai hitetlenkedve pillantottak egymásra. Miközben ott volt előtte az esély, hogy újabb hazafutást üssön – és ezzel beállítson egy olyan rekordot, amelyre a baseball százéves történetében mindössze kilencszer volt példa –, a „kölyök” inkább egy tökéletesen kivitelezett pöccintés mellett döntött, ponthoz juttatva ezzel egy csapattársát.

Azok közül, akik Calico Rock főutcáján, a Main Streeten hallgatták a mérkőzést, a legtöbben már láttak ilyen pöccintést, bár Joe Castle-nek csak ritkán kellett alkalmaznia ezt a trükköt – sokkal inkább sebészi pontossággal végrehajtott ütésekhez és a pályán belül maradó labdákkal kivitelezett hazafutásokhoz szoktatta a rajongóit. Idősebb bátyja, a mérkőzést a vegyesbolt előtti padon ülve ?gyelemmel kísérő Charlie már tízéves korában megtanította Joe-t pöccinteni, és azt is ő tanította meg neki, hogyan üssön felváltva mindkét kezével, hogyan lopjon bázist, és hogyan üsse a partvonalon kívülre azokat az érvényesnek látszó labdákat, amelyeket nem akar megjátszani. A középső ?vér, Red vagy egymillió lepattanó labdát ütött neki, és tökéletesítette a ?ú első bázisnál végzett lábmunkáját, miközben mindketten arra nevelték őt, hogy a végsőkig küzdjön a győzelemért.
– De miért pöccintett? – kérdezte valaki a sokaságból.
– Hogy pontot szerezzen, és átvegyék a vezetést – felelte Charlie. Ilyen egyszerű volt a válasz.
A Cubs bemondói, Vince Lloyd és Lou Boudreau a mérkőzés alatt átrágták magukat a statisztikákon, és biztosak voltak a megállapításaikban: még soha senki nem ért el egymás után három hazafutást a bemutatkozó játéka során, és a modern kori baseball történetének során még senki nem hajtott végre eredményes ütést négy egymást követő ütősorozatból az első meccsén – bár 1894-ben egy újoncnak egyvégtében ötször sikerült bázisra jutnia.
A Chicago végül 7:6-ra nyert, és a játék végét már gyakorlatilag minden Cubs-rajongó ?gyelemmel kísérte – Joe Castle történelmet írt, és senki nem akart lemaradni a dologról. Lou Boudreau megígérte a hallgatóknak, hogy hamarosan mikrofonvégre kapja Joe-t egy mérkőzés utáni interjú erejéig.
Calico Rockban egyre többen tódultak az utcára: az emberek lármásan ünnepeltek, szinte tapintható volt a levegőben a városka ?a iránt érzett büszkeségük. Félórával a mérkőzés vége után ismét felhangzott Lou Boudreau hangja a rádióban:
– A vendégcsapat öltözőjében vagyok, és itt áll mellettem Joe Castle, akit – mint önök is sejthetik – riporterek gyűrűje vesz körbe.
A Main Street egyszeriben elnémult; senki nem mozdult, egyetlen szót sem lehetett hallani.
– Nem rossz kezdet, Joe! Mondd csak, mi jár most a fejedben?
– Hát, szeretném üdvözölni a családomat és a barátaimat otthon, Calico Rockban. Bárcsak ők is itt lehetnének velem… még mindig nem tudom elhinni, ami történt.
– És mire gondoltál, amikor kiléptél a hazai bázishoz a második játékrészben?
– Arra, hogy biztosan gyorslabda jön majd, és hogy megpróbálom megütni az első dobást. Azt hiszem, szerencsém volt.
– Még senki nem csinált három hazafutást az első három ütősorozatában, ezzel új rekordot állítottál fel.
– Igen, úgy néz ki. Én csak örülök, hogy itt lehetek. Tegnap ilyenkor még a texasi Midlandben játszottam… ez szinte hihetetlen.
– Bizony, az. Bár már biztos unod, hogy mindenki erről faggat, de fel kell tennem a kérdést: miért döntöttél a pöccintés mellett a kilencedik játékrészben, amikor esélyed lett volna a negyedik hazafutásra?
– Csak arra gondoltam, hogy bejuttassam Dont a harmadik bázisról. Imádom a baseballt, de csak akkor igazán élvezetes a játék, ha nyer az ember csapata.
– Mindenesetre szép kis sorozatot hoztál össze. Szerinted menni fog holnap is?
– Még nem igazán gondolkodtam a holnapi meccsen. Don megígérte, hogy elvisz valahova a srácokkal egy steakre, és akkor biztos mindent megbeszélünk majd.
– Nos, sok sikert!
– Köszönöm, uram.
Calico Rockban csak kevesen tértek nyugovóra aznap éjfél előtt.

Édesanyám ígéretéhez híven felébresztett hajnali hatkor, hogy megnézhessem a kora reggeli New York-i tévéhíradót; reméltem, hogy legalább egy pillanatra mutatják majd Joe Castle-t is. A Négyes csatorna leadott egy rövid összefoglalót a Nemzeti Liga meccseiről: a Mets nyert Atlantában, két játékkal meghaladva így az ötvenszázalékos győzelemvereség arányt – aztán pedig jött Joe Castle, amint körbeszalad a bázisok körül Philadelphiában, egyszer, kétszer, háromszor. A pöccintése legalább annyi adásidőt kapott, mint a három hazafutás. A ?út az egekbe emelte a média.
Anyám közben behozta a New York Timest a postaládából. A sportrovat az első oldalon közölte Joe Castle fekete-fehér fotóját és a történel mi jelentőségű bemutatkozásáról szóló beszámolót. Előkerestem az ollót, kivágtam a cikket, és újabb albumot nyitottam a már meglévő, aprólékos gonddal vezetett feljegyzéseim mellé. Ha a Mets a városban volt, azaz apám éppen otthon időzött, néhány napig meg kellett kímélnem az újságokat, mielőtt kivághattam volna a baseballriportokat.
Imádtam, amikor a Mets idegenben játszott, a házunk ilyenkor békés és kellemes hely volt, ám apám jelenlétében megváltozott a hangulat. Warren önmagába forduló, komor alak volt, aki csak ritkán szólt egy-egy jó szót bármelyikünkhöz. Soha nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de mindig valaki mást hibáztatott ezért: a vezetőedzőt, a csapattársait, a tulajdonosokat vagy épp a pályabírókat. Mecscsek után gyakran részegen jött haza, és ilyenkor kezdődtek a gondok; már tizenegy évesen is gyanítottam, hogy a szüleim nem fognak örökre együtt maradni.
Apám csak ritkán telefonált haza, amikor a Mets idegenben játszott, bár gyakran ábrándoztam arról, milyen jó lenne, ha felhívna egy-egy mérkőzés után, és megbeszélnénk a történteket. Minden meccsüket megnéztem vagy meghallgattam, és mindig tucatnyi kérdésem lett volna, de gondolom, túlzottan lekötötte az, hogy a csapattársaival szórakozzon.
A baseball színtiszta öröm volt számomra – kivéve, ha apám is látott játszani. Szerencsére az időbeosztása miatt csak ritkán tudott kijönni a mérkőzéseinkre, ami óriási megkönnyebbülést jelentett számomra, mert semmi kedvem nem volt játszani, ha ő is látott. A pályára menet mindig kiselőadást tartott nekem, mérkőzés közben folyton kiabált velem, de a legrosszabb az volt, hogy hazafelé egész úton a játékomat ócsárolta. Egyszer még fel is pofozott, alighogy beültünk az autóba. Hétéves koromtól kezdve minden egyes alkalommal sírtam, amikor apám eljött megnézni a meccseimet.

A Kiadó engedélyével.