Hildegard (CD)
Írta: Galamb Zoltán | 2012. 12. 18.
A nyolcvanas-kilencvenes években valamiért viszonylag sokat hallgattam világzenét, de nem annyira annak autentikus vagy kvázi népzenéken alapuló fajtáját, hanem azt a keleti, középkori, etno, kortárs és popzenei elemeket vegyítő – sokszor crossovernek vagy fusionnek becézett – változatát, amivel anno a Dead Can Dance is befutott. Ezzel párhuzamosan ismerkedtem meg – főként az Ensemble Organum és a Schola Hungarica tolmácsolásában – a többnyire egyszólamú kora középkori egyházi muzsikával, amit lényegében egy lépés választott csak el Guillaume de Machaut és Hildegard von Bingen immár nevesített műveitől. A két – korban és kultúrában egyaránt – távoli zenei irányzatot a nyilvánvaló kölcsönzéseken kívül mindenekelőtt misztikumuk és egyetemességük kötötte össze, számomra pedig a mai napig meghatározó élmény maradt, ahogy egyre inkább képes voltam értékelni (ha érteni nem is) a horizontális harmóniákon alapuló, vagyis elsősorban nem akkordokban, hanem modalitásokban gondolkodó zenéket.
Az utóbbi középkori szerző nevének említése idén különösen aktuális, hiszen 2012-es, hivatalos szentté avatása ismét az érdeklődés középpontjába helyezte a bingeni Hildegard apátnőt, aki nem csupán komponistaként, hanem többek között íróként, filozófusként és látnokként is jelentőset alkotott. Részben erről az eseményről megemlékezendő készítette el Stevie Wishart és a Sinfonye saját Hildegard-albumát, amely a középkori szokásrendhez hasonlóan meglehetősen szabadon kezeli az öröklött zenei anyagot, és azt hol a huszadik század második felének kortárs zenéjét idéző ellenszólamokkal, hol majdhogynem popba és rockba hajló, elektronikus kísérettel egészíti ki. Épp ezért a végeredmény pontosan ahhoz a fúziós világzenéhez válik hasonlóvá, melyet a már említett Dead Can Dance alakított ki és tett népszerűvé.
Kétségtelenül nehéz elönteni, vajon meddig tart Hildegard határozott egyénisége, és hol kezdődik úgy az akkoriban még általánosan meghonosodottnak vehető tradíció, mint az ő sajátos muzsikájának parafrázisa, vagyis a szellemisége által ihletett, mégis mindenben a jelenkort tükröző zene. Ez annak ellenére is igaz, hogy az egyszólamú antifónák és a Magnificat részei a kísérőfüzet bevallása szerint egyértelműen hildegardi alkotások, az előadói gyakorlat rárakódott rétegei, valamint az egykori megszólaltatási módozatok, azaz például a díszítések szabad használata mégis egyedivé teszi a korongon hallható interpretációt. Másfelől a csupán inspirált – ennek köszönhetően összetéveszthetetlenül mai harmóniákat és ritmusokat alkalmazó – szerzemények két eltérő zenei eszmény átfedéseiből hoznak létre sajátos hangzásvilágot, míg a spektrum túlsó végén a gregorián egyszólamú énekek olvadnak össze az apátnő szárnyalóbb képzeletének szüleményeivel.
Ezért aztán nem is tudom megmondani, valójában hová soroljam és kinek ajánljam a Decca kiadó friss, nemes egyszerűséggel – no meg a kottahűnek nevezhető interpretációk és a feldolgozások általi tisztelgés keveredését kihangsúlyozva – Hildegard címet kapott lemezét. Ám azt hiszem, nem is a mindenáron való skatulyába gyömöszölés a lényeges: vélhetőleg maga az apátnő is tiltakozott volna az értelmetlen kategorizálás ellen. Sokkal fontosabb, hogy ma is tökéletesen érvényes és az újraértelmezés révén végképp kortalanná tett dallamokat hallhatunk: egy ihletett elme csodálatos alkotásait, melyek döbbenetes erővel hatnak a befogadóra, és – amint azt a korongon hallható művek példája mutatja – arra is képesek, hogy további alkotásokra inspiráljanak.
Előadók:
Sinfonye
Stevie Wishart
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Introitus: Karitas habundat
2. Invitatorium: Deus in audiutorium
3. Antiphona: O virtus sapientie
4. Psalmus CIX: Dixit Dominus tertii toni
5. O virtus sapientie alio modo
6. Antiphona: O beata infatnia
7. Psalmus CXI: Beatus vir septimi toni
8. O beata infantia alio modo
9. Antiphona: Nunc gaudeant
10. Psalmus CX: Confitebor tibi octavi toni
11. Antiphona: O successores
12. Azeruz
13. Psalmus CXII: Laudate pueri secundi toni
14. O successores alio modo
15. Capitulum: Proverbia IX, v.1.
16. Responsorium: O quam preciosa
17. Ymnus: O viridissima virga
18. Antiphona: O frondens virga
19. Magnificat primi toni
20. Antiphona: O frondens virga alio modo
21. Commemoratio doctorum: O doctor optime
22. Epilogus: ZuuenZ
Az utóbbi középkori szerző nevének említése idén különösen aktuális, hiszen 2012-es, hivatalos szentté avatása ismét az érdeklődés középpontjába helyezte a bingeni Hildegard apátnőt, aki nem csupán komponistaként, hanem többek között íróként, filozófusként és látnokként is jelentőset alkotott. Részben erről az eseményről megemlékezendő készítette el Stevie Wishart és a Sinfonye saját Hildegard-albumát, amely a középkori szokásrendhez hasonlóan meglehetősen szabadon kezeli az öröklött zenei anyagot, és azt hol a huszadik század második felének kortárs zenéjét idéző ellenszólamokkal, hol majdhogynem popba és rockba hajló, elektronikus kísérettel egészíti ki. Épp ezért a végeredmény pontosan ahhoz a fúziós világzenéhez válik hasonlóvá, melyet a már említett Dead Can Dance alakított ki és tett népszerűvé.
Kétségtelenül nehéz elönteni, vajon meddig tart Hildegard határozott egyénisége, és hol kezdődik úgy az akkoriban még általánosan meghonosodottnak vehető tradíció, mint az ő sajátos muzsikájának parafrázisa, vagyis a szellemisége által ihletett, mégis mindenben a jelenkort tükröző zene. Ez annak ellenére is igaz, hogy az egyszólamú antifónák és a Magnificat részei a kísérőfüzet bevallása szerint egyértelműen hildegardi alkotások, az előadói gyakorlat rárakódott rétegei, valamint az egykori megszólaltatási módozatok, azaz például a díszítések szabad használata mégis egyedivé teszi a korongon hallható interpretációt. Másfelől a csupán inspirált – ennek köszönhetően összetéveszthetetlenül mai harmóniákat és ritmusokat alkalmazó – szerzemények két eltérő zenei eszmény átfedéseiből hoznak létre sajátos hangzásvilágot, míg a spektrum túlsó végén a gregorián egyszólamú énekek olvadnak össze az apátnő szárnyalóbb képzeletének szüleményeivel.
Ezért aztán nem is tudom megmondani, valójában hová soroljam és kinek ajánljam a Decca kiadó friss, nemes egyszerűséggel – no meg a kottahűnek nevezhető interpretációk és a feldolgozások általi tisztelgés keveredését kihangsúlyozva – Hildegard címet kapott lemezét. Ám azt hiszem, nem is a mindenáron való skatulyába gyömöszölés a lényeges: vélhetőleg maga az apátnő is tiltakozott volna az értelmetlen kategorizálás ellen. Sokkal fontosabb, hogy ma is tökéletesen érvényes és az újraértelmezés révén végképp kortalanná tett dallamokat hallhatunk: egy ihletett elme csodálatos alkotásait, melyek döbbenetes erővel hatnak a befogadóra, és – amint azt a korongon hallható művek példája mutatja – arra is képesek, hogy további alkotásokra inspiráljanak.
Előadók:
Sinfonye
Stevie Wishart
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Introitus: Karitas habundat
2. Invitatorium: Deus in audiutorium
3. Antiphona: O virtus sapientie
4. Psalmus CIX: Dixit Dominus tertii toni
5. O virtus sapientie alio modo
6. Antiphona: O beata infatnia
7. Psalmus CXI: Beatus vir septimi toni
8. O beata infantia alio modo
9. Antiphona: Nunc gaudeant
10. Psalmus CX: Confitebor tibi octavi toni
11. Antiphona: O successores
12. Azeruz
13. Psalmus CXII: Laudate pueri secundi toni
14. O successores alio modo
15. Capitulum: Proverbia IX, v.1.
16. Responsorium: O quam preciosa
17. Ymnus: O viridissima virga
18. Antiphona: O frondens virga
19. Magnificat primi toni
20. Antiphona: O frondens virga alio modo
21. Commemoratio doctorum: O doctor optime
22. Epilogus: ZuuenZ