Főkép

Fülszöveg:
Az 1920 és 1937 között játszódó történetekben felbukkannak árverési hiénák, elvetemült gyilkosok, piti tolvajok, szerencsétlen mackósok, nyomozónak állt kézikocsisok, eltökélt detektívek, nyomorult cselédek, elégedett pincelebuj-tulajdonosnők, szemtelen cutrágerek és becsületes trógerek - két dolog közös bennük. Budapest, a város, és Gordon Zsigmond, az újságíró, aki Amerikában nyomozott először, aztán Pestre költözött 1930-ban és írt mindenről, ami a bűnnel kapcsolatos. Bűnösökről, áldozatokról, ártatlanokról, gyilkosokról, azokról, akik másoktól loptak és azokról, akik magukkal végeztek, és mindvégig egy dolog érdekelte csupán: az igazság. Mert a jelek szerint ezzel rajta kívül nem túl sokan foglalkoztak.
 
Kondor Vilmos, "a magyar krimi megalapozója", novelláskötetében négy, eddig már megjelent írás mellett helyet kapott egy új elbeszélés, valamint egy erre az alkalomra írt kisregény is.
A könyv mellé most ajándékba adjuk az e-köny változatot is a készlet erejéig.

Részlet a regényből:
A NYAVALYA TUDJA
(Eredetileg megjelent az Új Forrás 2010. 07. számában)

– Kérdezze meg, mi a nyavalyát keresek itt.
Gordon abbahagyta a gépelést, és felnézett. Valéria, az állandó éjszakai szerkesztőségi titkár állt előtte, hangja komor volt, mint mindig, és még a szemét sem látta, mert szemüvege fekete lencséjében az íróasztali lámpa fénye tükröződött vissza. Valéria türelmesen állt, hófehér haját hátrafésülve hordta, egyik kezében egy frissen megjelent detektívregényt tartott – Lestyán Sándor Halálfejes pillangó című írását –, másik kezének mutatóujjával pedig az íróasztalra támaszkodott. Akár kacérnak is lehetett volna nézni Valériát, de Gordon tudta jól: Valéria nem flörtöl, nem kokettál, hanem a telefonokra válaszol, amelyek éjszaka csörögnek, miközben csak úgy falja a detektívregényeket.
Gordon hátradőlt a székében, ujjait összefűzte tarkója mögött, és nyújtózott egyet. Tudta, hogy valami nem stimmel Valéria kérdésében, de még nem sejtette, hogy mi. Előkapott egy cigarettát, szájába dugta, rágyújtott, és a füst mögül fürkészte Valériát, akinek arcán mintha egy vékony mosoly árnyéka futott volna végig. Mintha – ám Gordonnak ennyi is elég volt. Utoljára akkor látta mosolyogni Valériát, amikor a kifutófiú az egyik külvárosi antikváriumból meghozta neki a Detektívkrónika összes számát. Az pedig 1931 gyötrelmesen szeles őszén történt. Háromévente egy mosoly.
– Mondja csak, Valéria, mi a nyavalyát keres itt? – kérdezte Gordon végül.
Az ősz hajú nő – aki lehetett talán harminc-, de akár hatvanéves is – megköszörülte a torkát.
– Most, hogy így kérdi, Zsigmond, az a helyzet, hogy a Nyavalyát megint elütötték – felelte rekedtes hangján.
– Megint elütötték? – egyenesedett ki Gordon a székében.
Valéria komoran bólintott, de Gordon látta rajta: közel jár ahhoz, hogy kirobbanjon belőle a nevetés, amiről a szerkesztőségben csak legendák jártak, ám szem- és fültanúja még nem akadt.
– A Nyavalyát?
– A Nyavalyát.
– Most éppen micsoda?
– Most éppen egy villamos.
– Melyik villamos?
– A 19-es.
– Nagyon elütötte? – kérdezte Gordon.
– Azt nem közölték a mentősök – felelte Valéria, akinek városszerte kiváló kapcsolatai voltak, természetesen az éjszakai ügyeletesek között. Kórházak, mentőállomások, pályaudvarok, kiadók és redakciók éjszakai baglyai rendszeresen tartották egymással a kapcsolatot főként azért, hogy ne unják magukat halálra. – Csak annyit mondtak, hogy már megint elütötték a Nyavalyát.
– És hová vitték?
– A Bethesdába.
Gordon összekulcsolta a kezét a tarkóján, és kifújta a füstöt.
– Mennyire havazik? – kérdezte Valériától, a nő azonban sarkon fordult, az asztalához sietett, leült párnázott székébe, megigazította a lámpa buráját, majd akkurátusan kitette maga elé Lestyán regényét, és olvasott tovább.
Gordon az ablakhoz lépett, és kinézett a behavazott Rákóczi útra. A hó nagy részét már eltakarították, csak a járdán kóválygott néhány rongyokba burkolt alak hólapáttal és kézikocsival felszerelkezve. Néha megálltak, unottan belapátolták a kupacba hordott havat a kocsiba, majd továbbmentek. Az üzletek fényárban úsztak, szőrmekereskedők és ékszerészek pazar üzletei várták a tehetősebb pesti polgárokat. Egy kicsit még szállingózott a hó, de annyira nem, hogy elvegye Gordon kedvét a rövid villamosúttól. A cikket félbehagyva gyorsan a kabátjába bújt, egy pillanatig magában átkozódott, amiért még mindig nem vett sárcipőt, pedig annyiszor megfogadta, aztán kalapját a fejébe nyomta, biccentett Valériának, és lesietett a lépcsőn. Pár perc alatt a Blaha Lujza térre ért, és a megállóba húzódva nézte az éjjeli menedékhelyre beszállingózó alakokat. Borostás-szakállas, alacsony emberek lyukas cipőben, ormótlan kabátban, fejfedő nélkül, szemükben pedig olyan közönyös keménységgel, hogy mindenki kitért előlük. A villamos csengetett, Gordon felszállt, vett egy kisszakaszjegyet, majd a Hermina út sarkán leugrott a járműről, és alaposan kilépett, hogy mihamar odaérjen a kórházba. A kórterem előtt megállt elnyomni a cigarettáját, aztán belépett a helyiségbe. Négy ágyból három volt foglalt: az egyik beteg nyögött, a másik horkolt, a harmadik meg mozdulatlanul feküdt. Gordon sóhajtott, és odament a mozdulatlanul fekvő alakhoz.
– Magával meg mi a nyavalya történt? – kérdezte.
Az ágyon fekvő fiatal férfi kinyitotta a szemét.
– Kérem szépen, szerkesztő úr!
– Rendben – bólintott Gordon. – Elnézést. Magával meg mi a fene történt? És nehogy azt mondja, hogy van egy rokona, akit fenének hívnak, mert azt nem hiszem el.
– Kérem, ahogy tetszik parancsolni, szerkesztő úr – felelte sértődötten a férfi. – Én akár meg sem szólalok.
Gordon elővette a jobbféle török cigarettáját, és a férfi felé nyújtotta a dobozt. – Gyújtson rá, Benő.
A férfi felvont szemöldöke alól szemlélte a cigarettát, mintha valamiért gyanús lett volna neki, aztán felemelte a kezét, és elvett egy szálat. Gordon látta, hogy a körme szokatlanul tiszta, a keze azonban tele van horzsolásokkal és vágásokkal. Tüzet adott a férfinak, aki elégedetten tüdőzte le a füstöt.
– Ezek itten úgysem bánják – intett betegtársai felé, akik továbbra is nyögtek és horkoltak. Gordon azon tűnődött, mi történhetett a férfival. Vékony teste kirajzolódott a fehér takaró alatt, de sehol nem látott gipszre utaló dudort. Arca beesett volt, mint mindig, borostás, járomcsontja magas, szája egyenes, szeme akár egy riadt pillangó, úgy rebbent ide-oda szüntelen.
– Mi történt már megint? – kérdezte Gordon, miközben levette a kabátját. A férfi ágya az ablak mellett állt, ahol egy radiátor ontotta magából a meleget. – Ha jól emlékszem, eddig a háromszor ütötte el…
– …a busz… – szúrta közbe halkan a férfi.
– …most meg a villamos.
– Másodjára.
– Az előző melyik is volt?
– A 10-es.
– Emlékszem – bólintott Gordon. – A Nagymező utcában.
– Ott, kérem.
– És mi a baja? Eltört valamije?
A férfi nagyot sóhajtott.
– A kezem rándult meg. És a fejemet is beütöttem. A tarkómat. Hátul.
– Az orvosok mit mondanak?
– Hogy holnapután hazamehetek.
– A felesége?
– Nusi hozott vacsorát – mutatott a férfi az ágya mellett álló kisszekrényre, amelyen egy ételhordó állt.
– Szóval semmi baja?
– A Nyavalyák nemzetsége, kérem, erős csontú, kemény férfiakból áll.
– Tudom – nézett rá Gordon. – Efelől szemernyi kételyem sincs.
Nem is lehetett. Amióta 1930 nyarán munkába állt Az Estnél, Nyavalya Benőt nagyjából félévente elütötte valami. Vagy busz, vagy villamos. A lovas kocsik elől el tudott szaladni, az autók valami oknál fogva mindig elkerülték, a pályaudvarra meg ugyan gyakran járt, de csak a peronokon. Jól belegondolva Nyavalya szerencsés volt, ugyanis a küldöncök és a kifutófiúk gyakran kötöttek ki kórházakban vagy a hullaházban, attól függően, hogy Szent Bona éppen mennyire vigyázott rájuk. Gordon a férfi ágya mellett ülve arra kezdett gyanakodni, hogy Nyavalya lepaktált a futárok és utazók védőszentjével, mert öt balesete közül egyszer tört csak el valamije, nevezetesen jobb kezének középső ujja, amikor a 16-os busz elütötte a Vörösmarty térnél. Ráadásul Nyavalyának sikerült úgy elüttetnie magát, hogy a kézikocsin szállított frissen mosott terítők nem borultak be a sárba. A busz sofőrje riadtan ugrott ki a járdára, hogy felsegítse Nyavalyát, aki azonban már talpon is volt, és fél kézzel tolta tovább kézikocsiját a Gerbaud felé, ahol intett az egyik pincérnek, majd összeesett.
– És a ruhák? – kérdezte Gordon.
– Azoknak, kérem, semmi baja – húzta büszke mosolyra vékony száját Nyavalya, és elnyomta a csikket.
– És mégis mit keresett ilyen késő este az utcán? – kérdezte Gordon, aki a sors különös szeszélye folytán mindig részesült abban a kétes kiváltságban, hogy írhasson Nyavalya baleseteiről. Az első alkalommal azt hitte, csak ugratják a kollegái, ezért elkérte Nyavalya papírjait a kórházi ágyon, hogy megbizonyosodjék róla, valóban ez a neve. Még a második alkalommal is nehezen tudta legyűrni nevetését, mostanra viszont már megszokta Nyavalyát, ahogyan azt is, hogy kisebb-nagyobb rendszerességgel elütik, ám egyvalamit soha nem tudott megszokni: a férfi mániáját.
– Kérem szépen, én nyomoztam! – felelte a férfi, ideges szemében furcsán lobogó tűzzel. Gordon felsóhajtott.
– Nyomozott? Már megint?
– Nyomoztam, kérem! Igen! – vágta rá Nyavalya, és izgatottan felült az ágyban.
Gordon az órájára pillantott. Tíz óra múlt pár perccel. Messze még a hajnal, és az ösztöne azt súgta, ennél komolyabb dolog nem nagyon fog már történni az éjjel.
– Mit nyomozott, Nyavalya?
– Nagggyon fontos ügyben nyomozok – súgta a férfi, és fehér bőre kezdett megtelni élettel. – Nos… – kezdte megfontoltan, majd nyelt egyet. Gordon erre belenyúlt a zsebébe, és a férfi elé tartotta a doboz cigarettát. A férfi annyira élvezte a finom dohányt, hogy egy ideig boldogan szívta füstjét. Nyavalya Benő alapvetően rendes ember volt. Huszonnyolc évesen ugyan nem vitte sokra, de tisztességesen és keményen dolgozott immár öt éve kifutófiúként és küldöncként egy Lövölde téri mosodának. A feleségével, Nusival Angyalföldön lakott egy egyszobás kis lakásban, ahová csak aludni jártak haza, lévén az asszony mosónőként dolgozott. Nyavalya arról álmodott, hogy egyszer elköltöznek a Wekerle-telepre, egy kétszobás lakásba – saját fürdővel! –, ehhez a pénzt pedig akként tervezte előteremteni, hogy nyomozott. Nyilván a saját szakállára, hiszen csak az elemit sikerült elvégeznie. Egyszer azonban hallotta, hogy a rendőrség nyomravezetői díjat tűzött ki egy meglehetősen bonyolult és teljesen reménytelen ékszerlopási ügyben, mire rögvest nyomozni kezdett. Pár hét múlva aztán kiderült, hogy az ékszerlopás önbetörés volt, ám ez sem vette el Nyavalya kedvét. Nagy figyelemmel bújta a lapok bűnügyi rovatait, szűkös fizetése ellenére előfizetett a Magyar detektívre, lelkesen olvasta Szathmári Róbert, Sombori-Schweinitzer József, Krisztinkovich Antal és Rédey Miklós nyomozástani tankönyveit, melyekből nemegyszer idézett is Gordonnak.
– Mégis milyen ügyben? – érdeklődött Gordon.
Nyavalya körbepillantott, hogy nem hallgatózik-e valaki. Kint lassan szakadni kezdett a hó, a férfi, aki nyögött, elkezdett horkolni is, az ajtó előtt időnként elsuhant egy fityulás nővér, de senki sem hallgatózott.
– Nos, kérem, a Lipótvárosi Mackós ügyében!
– Értem – bólogatott Gordon, és minden erejével azon volt, hogy ne mosolyogjon. A Lipótvárosi Mackós kifejezés kollegájától, Komlós Jenőtől származott, akivel közösen szoktak írni kasszabetörésekről. A Lipótvárosi Mackós lassan egy éve vezette orránál fogva a rendőröket: 1933 októberében törte fel az első páncélszekrényt a Nádor utcában. Onnét tizenhatezer pengővel távozott. 1933 decemberében egyetlen hétvége alatt – igaz, az a karácsonyi hétvége volt – három mackót „dolgozott meg” a Ráday utcában, összesen negyvenkétezer pengőt zsákmányolva. Azóta kétszer csapott le, és mind a kétszer ötvenezer pengő fölötti zsákmánnyal távozott társaival együtt, a rendőrség pedig a belügyminiszter, a főkapitány és a pestiek nagy elégedetlenségére sem tudta elkapni a rafinált mackóst. Az ok egyszerű volt, és prózai. A Lipótvárosi Mackós más és más módszerrel feszítette fel a páncélszekrényeket, és semmi sem tudta megállítani; mindegy volt neki és társainak, hogy régi típusú vasszekrénybe, új típusú acélszekrénybe vagy a legmodernebb vasbeton szekrénybe rejtették el előlük a pénzt. Ez a rendőrséget teljesen összezavarta, mert képtelenek voltak a modus operandi alapján azonosítani az elkövetőt, vagy legalábbis szűkíteni a számba jöhető gyanúsítottak körét.
A század elejétől kezdve ugyanis elkezdték gyűjteni a feltört páncélszekrényekről készült fotókat. A módszert Laky Lajos detektívfőnök dolgozta ki még 1910-ben. Abból indult ki, hogy minden kasszafúrópáros egyedi módon dolgozik, elvégre a kasszabetörés nehéz munka, így minimum ketten kellenek hozzá, mert ekképpen felváltva tudnak dolgozni. A kasszabetörés egyik módozata a kasszafúrás, amit a zárak körül vagy az oldalfalakon alkalmaznak, mégpedig úgy, hogy a fúrógéppel és a hozzá alkalmazott furdancsokkal kör alakban harminc-negyven lyukat fúrnak, majd a tolvaj acélmetsző segítségével emeli a részt és jut el a trezorhoz, amelynek gyengébb falát már könnyűszerrel töri fel. Vannak, akik a kassza hátulját, netán a tetejét törik fel, tekintettel arra, hogy ezeken a részeken általában gyengébbek a falak. Az első kasszafúrások azonban az oldalfalak ellen irányultak, mert a kassza elülső oldala volt rendszerint a legerősebb. Jó eszközökkel viszont az elülső oldalon történő bontás adja a legbiztosabb eredményt, mert ha a zárak körül intézett támadás sikeres, az egész kassza nyitva áll, és nincs kitéve a kasszafúró annak, hogy az oldalfalakon véghezvitt sikeres betörés dacára sem tud a trezorhoz jutni. A tipikus kasszafúrásokat azonban jellemzően ma is ugyanolyan eszközökkel hajtják végre, mint harminc-negyven évvel ezelőtt: fúrógéppel és acélmetszővel, azaz hidegvágóval. Ezenfelül persze számos módszert alkalmaznak még a mackósok, és Gordon nem egy ilyen esetről tudósított már. Vidéken a csavargók a páncélszekrényeket el szokták lopni, hogy aztán a mezőn vagy az erdőben kalapácsokkal, botokkal és husángokkal egész egyszerűen „agyonverjék”. Amikor a Lipótvárosi Mackós első esetéről tudósított Komlós Jenővel, kollegája felidézte a Nagy Háborút, amikor többször is kézigránát segítségével próbáltak meg a tolvajok a páncélszekrényben lévő pénzhez jutni. A módszer azonban nem terjedt el, mert a páncélszekrénnyel együtt legtöbbször annak tartalma is felrobbant, így a tolvajoknak más módszerekhez kellett folyamodniuk, amelyek közül a legmodernebb az olvasztásos módszer volt, amikor is lángvágóval nyitották fel a „mackót”. Laky detektívfőnök utasítására 1910-től kezdve az összes feltört páncélszekrényt lefotózták úgy a fővárosban, mint vidéken, és ez alapján állították össze az elkövetői kört. A modus operandi annyira egyedi minden esetben, hogy a rendőröknek egy idő után elég volt egyetlen pillantást vetniük a feltört kasszára, és már tudták is, kit kell keresniük.
A Lipótvárosi Mackós azonban a lehető legegyedibb módon dolgozott. Minden széfhez más és más technikát alkalmazott. Ha kellett, acélmetszőt használt, ha kellett, fúrógépet, nem vetette meg az egyszerű spajszert sem, és magabiztosan kezelte az oxigénpalackot. A nyomozást eredetileg Horvát Dezső detektívfelügyelő vezette, a detektívcsoport azonban nem jutott előre. Leellenőrizték az összes ismert mackóst a fővárosban, majd amikor kudarcot vallottak, vidéken folytatták. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy a pénznek is minden esetben nyoma veszett. A kasszafúrók azért szokták szeretni a munkájukat, mert hamar nagy mennyiségű készpénzhez juthatnak, amelyet aztán könnyűvérű nőkre, dáridókra, mulatozásokra és napokig tartó kártyapartikra lehet elkölteni. Nem kell orgazdát keresni, nem kell mélyen az értékük alatt értékesíteni ékszereket, festményeket és egyéb értéktárgyakat. „Egy nagy köteg bankó az egy nagy köteg bankó, kérem alássan, és ezzel nem méltóztatik vitatkozni senki sem”, mondta 1899-ben a legendás Bartuszek Géza, aki négytagú bandájával nyolc helyszínen kilenc páncélszekrényt fúrt meg alig pár hónap leforgása alatt. Bartuszek bukását természetesen a nyakló nélküli költekezés okozta, ám a Lipótvárosi Mackós kasszabetörései után a rendőrség informátorai semmiféle információval nem tudtak szolgálni, és a kávézókba, kávémérésekbe, mulatókba, kártyabarlangokba, rossz hírű házakba, valamint éttermekbe ellátogató detektívek sem találták nyomát kirívóan költekező vendégnek. Horvát Dezső detektívfelügyelő emberei ekkor még mélyebbre ástak, és elkezdték nagyon diszkréten kikérdezni a régiség- és szőrmekereskedőket, az ékszerboltok és autószalonok tulajdonosait, hogy volt-e mostanában gyanús vevőjük. Néhány nyomon el is indultak a detektívcsoport emberei, de sehová sem jutottak. A főkapitány erre, alig egy hónapja, átadta a nyomozást egy másik detektívcsoportnak Gellért Vladimir detektívfelügyelő vezetésével, aki legkiválóbb emberére, Knapik Józsefre bízta a munkát.
És most itt van Nyavalya Benő kifutófiú, buszok és villamosok állandó áldozata, aki azt állítja, hogy nemcsak nyomoz a Lipótvárosi Mackós ügyében, hanem nyomon is van.
– Milyen nyomon, Nyavalya? – kérdezte tőle Gordon.
– Jó nyomon, kérem.
Gordon sóhajtott.
– Ebben csak reménykedhetünk.
A férfi színpadias mozdulattal hátat fordított Gordonnak. Kint egyre jobban szakadt a hó.
– Rendben van – szólalt meg Gordon. – Szóval milyen nyomon van?
– Azt nem mondom meg – hangzott a válasz.
– Nem?
– Nem. Csak akkor, ha…
– Ha megtalálta a tettest?
– Igen.
– Mint a hamisított kanárinál?
Ha lehetett volna még jobban hátat fordítani, akkor Nyavalya megtette volna, de így csak a fejére húzta a takarót. A hamisított kanárik volt Nyavalya első és eleddig utolsó esete, amelyről sokáig meséltek a szerkesztőségben, mindig könnyek közt a röhögéstől. Egy soproni illetőségű férfi – Koncol Endre – 1932-ben Budapesten folytatta, amit Sopronban fejlesztett tökélyre: csapdával verebeket fogdosott a Városligetben, majd a madarakat aprólékos munkával sárgára festette, és darabját öt pengőért eladta a Teleki téren szombatonként. Nyavalya a feleségével minden szombaton kiment a Teleki téri piacra, mert ott lehet a legolcsóbban vásárolni, és szemet szúrt neki a férfi, aki testes kanárikat árult egy nagyobb kalitkából. A madarak ráadásul soha nem énekeltek, csak csiripeltek. Nyavalya feleségének megtetszettek a madarak, és ha le tudta volna alkudni az árát két pengőre, akkor vesz is egyet maguknak. Nyavalyának azonban gyanúsak lettek a madarak, és egy héttel később gyanúja beigazolódott. A férfi már kora reggel ott állt a kanárikkal, amikor hirtelen beborult az ég, és lecsapott egy fergeteges nyári zápor. A madarakat áruló férfi csak késve kapott észbe, és mire ráborított egy takarót a kalitkára, az egyik madárról már elkezdett folyni a sárga festék. Nyavalya mélységesen felháborodott, de nem szólt semmit a férfinak, aki azt hitte, senki sem vette észre, mi történt. Nyavalya másnap felkereste Gordont Az Est szerkesztőségében (lévén Gordon volt az egyetlen zsurnaliszta, akit ismert), és előadta neki, hogy mi történt a piacon. Gordon első reakciója a hangos nevetés volt, a második a bocsánatkérés, a harmadik pedig a telefonálás. A kapitányságon közölték vele, hogy küldje csak be Nyavalyát, mert eddig már négy bejelentés érkezett hozzájuk hamis kanárik miatt, melyeket a Rákóczi út környékén árul egy vidéki férfi, de mivel mindig máshol, nem találják, bár az igazat megvallva annyira erősen nem is keresik.
Gordon nyugodtan ült a széken, mert tudta, hogy Nyavalya hamarosan magától megbékél. Az évek során megszerette a kifutófiút, aki arról álmodott, hogy egyszer majd ő is detektív lesz. Talán álmaiban már az is volt, és azt a tényt sem lehetett tagadni, hogy az ő segítségével fogták el a kanárihamisítót, akit a bíró úgy leteremtett a tíz körméről, hogy senki sem mert röhögni, aztán megrovással hazaküldte. Gordon ott volt a tárgyaláson, a világ minden kincséért sem mulasztotta volna el, még meg is interjúvolta Koncolt, de a szerkesztője nem tette bele a lapba, mert valami megint történt Berlinben.
– Itt ülhet reggelig, szerkesztő úr, akkor sem mondom el, hogy mit nyomoztam ki – szólalt meg halkan Nyavalya.
– Nem? És miért nem?
– Mert még nem vagyok biztos benne – felelte a férfi, majd lassan Gordon felé fordult. Nem csak a keze rándulhatott meg, mert fájdalmas arccal gyűrte feje alá a fáradt tollpárnát. – Gyanakszom valakire, aki… – A mondatot azonban nem fejezte be.
– Aki?
– Nem mondhatok többet.
Gordon eltűnődött.
– „Aki”? Egyvalakire gyanakszik? Ejnye, Nyavalya, maga is tudja, hogy ezek galerikban dolgoznak, de minimum párban járnak. Egy ember képtelen végrehajtani ennyi kasszafúrást ennyi idő alatt.
– Nem mondhatok semmit. Még nem találtam meg minden nyomot.
– Ezért kolbászolt a Keleti pályaudvar előtt? Nyomozott?
– Igen, kérem – felelte öntudatosan a férfi. – Nyomoztam. Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy a nyomozásom jelenlegi állása szerint egyetlen elkövetőről van szó.
– Értem – bólintott Gordon. – Majd szóljon, ha többet megtud. – Nyavalya sértődötten morgott valamit. – Lássuk csak – folytatta Gordon. – Hogyan is történt pontosan ez a baleset?

Az Etoile kávéház főpincére, Csavranek híresen mogorva ember volt, és Gordon szívesen beletiport volna a lelkébe azzal, hogy visszaviteti a kávét, mondván, nem elég habos, de mivel Gellért Vladimir detektív-főfelügyelő szeretett idejárni, Gordon nem akarta, hogy Csavranek rajta kívül a detektívre is megorroljon. A főpincér letette elé a habos kávét, majd megállt a konyhába vezető ajtóban, ahonnét beláthatta az összes asztalt és azon túl még a Szabadság tér csupasz fáit is. Eltökélten tekert egyet a bajszán, aztán még egyet, és amikor ujjbegye azt jelentette neki, hogy minimum két rakoncátlan szőrszál tartózkodik arcszőrzetében, villámgyorsan előkapta parányi fésűjét, majd miután végzett a művelettel, brillantint kanyarított ujjhegyére, és gyakorlott mozdulattal bajuszára kente. Újabb simítások után elégedetten bólintott mintegy magának, és Gordon meg mert volna esküdni rá, hogy magában a „Kár összeveszni veled” című slágert dúdolja.
– Mondja csak, megvan még az a kis szőke nőcskéje? Mi is a neve? Amália? – szólalt meg mellette egy hang. Gordon felkapta a fejét. Gellért Vladimir szálkás alakja magasodott föléje. Kalapját az asztalra dobta, majd lehuppant az asztal mellé. – Kevés benne a hab, mi? – mutatott Gordon kávéjára.
– Akkor miért itt találkozunk?
– Miért? – nézett rá Gellért. – Miért? Nos, nem a kávé miatt. Két oka is van – gombolta ki zakóját. – Egy. Nem akarom, hogy bárki meglásson magával. Márpedig ide a magafajta nem jár. Kettő. A főnöke egy ideje már rágja a fülemet, hogy üljek le magával. Beszélgetni.
– Ha zavarja a beszélgetésben a jelenlétem, én szívesen elmegyek, úgy talán könnyebb lesz – vágta rá Gordon bosszúsan. Lassan négy éve tudósított már Az Estnek bűnügyekben, de még mindig nem tudta, hányadán áll a detektívvel. Nem akart barátkozni vele, isten mentse attól, de tapasztalata szerint érdemes volt legalább egy magas rangú nyomozóval jóban lenni a rendőrségnél. A bűnügyi tudósítóknál nem az számít, hogy mennyire jól írnak – elvégre mind jól írnak, hiszen ez a dolguk –, hanem az, hogy kit ismernek. Gordon ismert pár alacsonyabb beosztású detektívet, de úgy gondolta, amerikai módra talán sikerül jóféle munkakapcsolatot kialakítania Gellérttel is. A Philadelphia Inquirer bűnügyi riportereként több nyomozóval is jó kapcsolatot ápolt, a legtöbbet egy Archer nevű detektívtől tanulta. Hazaérkezése, azaz 1930 óta szinte mindenkivel sikerült jó – vagy legalábbis elfogadható – munkakapcsolatot kialakítania, aki számít, és csupán a véletlennek volt köszönhető, hogy szerkesztője, Lukács István pont Gellérttel hozta össze ezen a délelőttön.
– Akkor meg mit keresünk itt? – kérdezte a detektív-főfelügyelő, aki beszéd közben nem rá nézett, hanem a pincérnek mutogatott valamit.
– Egy összefoglaló cikket írok a Lipótvárosi Mackósról – felelte Gordon higgadtan. Azon már régen túl volt, hogy ilyen könnyen hergelni lehessen.
– Tudni szeretném, hogy áll a nyomozás. Alig egy hónapja vette át az ügyet Horvát felügyelőtől, és az olvasóközönséget az érdekli…
– Ugyan, hagyja ezt a marhaságot az olvasóközönségről. Nincs miről írniuk, azért küldte ide Lukács.
– Még ha tudnám is, miért küldött Lukács, akkor sem foglalkoznék vele, mert nekem az a munkám, hogy megírjam, amit meg kell, a… – Gordon hirtelen elhallgatott.
– …az enyém meg az, hogy válaszolok a kérdéseire? – húzta fel a szemöldökét a detektív.
– A szerkesztőmé meg az, hogy lehozza – fejezte be a mondatot Gordon.
– Amerikában így ment?
– Miért, itt nem így megy?
Gellért hátradőlt a fotelban, és végigsimított beesett, borostás arcán. Egy ideig szótlanul fürkészte Gordont.
– Haladunk az ügyben.
– Merre? Előre?
Gellért felhúzta a szemöldökét.
– Igen. Képzelje, előre.
– Nocsak.
– Nocsak?
– Szeretném hallani, hogy merre van az az előre. Merre lehet az előre, ha egyszer minden lehetséges elkövetőt kihallgattak, az eseménykönyvet és az előállítási könyvet egybevetették, minden lehetséges szórakozóhelyet ellenőriztek, és minden lehetséges kereskedőt kikérdeztek, akinél az elkövetők elkölthették a pénzüket – sorolta. – Merre van hát az előre, főfelügyelő úr?
Gellért szótlanul kavargatta a kávéját.
– Egyvalamiben biztos vagyok – mondta. – Az elkövetőt legalább egyszer kihallgattuk. De lehet, hogy többször is.
– Valóban?
– Valóban.
– És ki lenne az?
– Nem tudjuk – felelte a detektív. – Kiváló alibije van mindenkinek. A lehetséges elkövetői kört nyolc emberre szűkítettük le. Közöttük kell lennie a mackósuknak, csak éppen még nem tudtuk kiugrasztani a nyulat a bokorból. Eddig.
– Eddig? – nézett fel Gordon. – Csapdába akarják csalni?
– Affélébe.
– Mifélébe?
– Miért mondanám el magának? – szegezte neki a kérdést a detektív. – Tudja jól, hogy Laky detektívfőnök mennyire szigorúan veszi a sajtóval való kapcsolatot.
Gordon rádugta ceruzájára az ezüstkupakot, és jegyzetfüzetével egyetemben letette az asztalra.
– Amit nekem elmond, az kettőnk közt marad.
A detektív vékony szája mosolyra húzódott.
– Ezt is Amerikában tanulta?
– Miért? Errefelé nem ismerős ez a gyakorlat?
– Elméletben az, de…
– De?
– Maradjunk annyiban, hogy nem élünk a lehetőséggel, mert…
– …egyszer már ráfázott.
– Nem én – válaszolta Gellért –, viszont valaki más igen. Ráfázott.
– Amit elmond, az kettőnk közt marad – ismételte Gordon az asztalon heverő jegyzetfüzetére mutatva. A detektív körbenézett a kávéházban. A sarokban a pianínón kották hevertek, az egyik ablak előtti asztalnál egy feldúlt, tépett frizurájú, fiatal férfi lapozott idegesen egy rakás újság között. A sarokban egy erősen kifestett dáma várt valakire, ujjával idegesen dobogva az asztal márványlapján. Két asztallal odébb egy másik dáma ejtette megnyugodva ölébe a kezét, amikor belépett az ajtón egy tüzes tekintetű fiatalember, aki – és ebbe Gordon akár fogadni is mert volna – az új évtized forradalmian új alanyi költőjének tartotta magát, és eme meggyőződését az ötvenes éveit taposó dáma csak erősítette szerelmes pillantásaival, valamint az első kötet nyomdai előkészítéseire folyósított állandó kölcsöneivel. Csavranek, a főpincér ekkor irdatlan nyaklevest adott az egyik pincértanoncnak, aki ugyancsak a közelében járt annak, hogy elejtse a tálcát – rajta a kolbászos tojásból álló kései reggelivel –, a pofon hatására viszont azonnal elvágódott. A főpincér egy „Na ugye, megmondtam”-pillantással nyugtázta az esetet.
– Igen, csapdát állítunk – közölte a detektív-főfelügyelő. – A pénznek valahol lennie kell. És ezek a mackósok nem éppen házasuló típusok. Hallott már Bartuszekről? – Gordon bólintott. – Na, neki például volt felesége, meg még pár amatőrnek, de a többieknek macáik vannak. Szeretőik, ha jobban tetszik.
– És?
– Ha a mackósok nem költötték el a pénzt bundára és ékszerre, ha nem mulatták és nem kártyázták el, akkor annak a pénznek lennie kell valahol.
– Nyilván.
– Hamarosan megjelenik egy nő az alvilági körökben, aki csinosan öltözködik, és szép ékszerei vannak. Azt mondja majd, hogy a szeretőjétől kapta, aki…
– …mackós – fejezte be a mondatot Gordon. – Ki ugyan nem mondja, de utal arra, hogy a kérdéses férfi nem más, mint a Lipótvárosi Mackós.
– És ez a mackós nagyon ideges lesz, amikor hírét veszi a nőnek.
– De még nála is idegesebb lesz az igazi macája – bólintott Gordon. – Amiért a szeretője más nőre költi a pénzt. Szóval csalit dobnak az alvilágba.
– Azt.
– Remélve, hogy valaki ráakad. Egy nőszemély, aki úgy érzi, hogy átverte az embere.
Gellért összeszűkült szemmel nézett Gordonra.
– Miért, van jobb ötlete?
– Nekem? Nekem nincs.
– Még szerencse.
– És ha nem harap rá senki sem?
– Akkor kitalálunk valami mást.
– És ha közben megint lecsapnak a kasszafúrók?
– Akkor még könnyebb a dolgunk, mert az álszeretőnek lesz mire hivatkoznia.
– Mert most nincs?
– Van, csak éppen több hónap telt már el az utolsó ügy óta…
– Nem kell magyaráznia, értem – mondta Gordon. – Kik a gyanúsítottjai?
– Az ki van zárva, hogy erre a kérdésére válaszoljak – közölte Gellért.
Gordon az alanyi költőt nézte, aki egy tépett iskolai füzetből olvasott valamit a dámának.
– Ne segítsek? – kérdezte a detektívtől.
– Maga? Hogyan?
– Írhatnék egy cikket.
– Miről?
– Arról, hogy…

A Kiadó engedélyével.