Farkasgyermekek (film)
Írta: Varga Júlia | 2012. 12. 17.
Mamoru Hosoda napjaink egyik legfontosabb és legelismertebb japán animációs filmrendezője – nem egy kritika az új Mijazakinak titulálja. Ha egy ilyen sikeres rendező jó kapcsolatot ápol egy magyar filmfesztivállal, abból nagy baj nem lehet. Mamoru Hosoda idén is benevezte az egyik filmjét, a Farkasgyermekeket az Anilouge Animációs Filmfesztiválra, és nagyon remélem, hogy a következővel ugyanígy fog tenni. A fiatal anyáról és a két, félig farkas, félig ember gyerekéről szóló történet egy abszolút élvezhető mese, főleg az álomvilágokra nyitottak számára.
A történet középpontjában Hana, a fiatal diáklány áll, aki végezetesen beleszeret egy fiúba. Szerelméről hamar kiderül, hogy valójában farkasember, de Hanát ez nem tántorítja el, és bátran vállalja a kapcsolatot. A röpke, de intenzív románcból két gyerek születik, egy kislány és egy kisfiú, ám mire végre igazi család lennének, Hana egy tragédia során elveszíti szerelmét. A lánynak egyedül kell szembenéznie a két farkasgyerek felnevelésének nehézségeivel, ám a gyerekeknek sincs egyszerű dolguk. Be kell illeszkedniük ugyanis egy olyan környezetbe, amely nem tud valódi énjükről – és egy ponton jogosan merül föl bennük a kérdés, hogy emberek-e valójában, vagy farkasok? Hana minden megpróbáltatás ellenére önfeláldozóan veti bele magát a gyereknevelésbe, és munkájának meg is lesz a gyümölcse. A két eltérő karakterű gyerek ábrázolása pedig minden eltúlzott vonás ellenére is olyan jól sikerült, hogy hitelessé válik az amikor sírnak, amikor nevetnek, avagy amikor életük nagy fordulópontjához érkeznek.
A közel két órás film gyönyörűen és – az animáció korlátain belül – valósághűen mutatja be a család életét. A japánok kifejezetten nagyok abban, hogy apró részleteken keresztül teremtsenek meg egy olyan alternatív valóságot, amely alig különbözik a való élettől. A karakterek, a tájak, a szereplők mozgása hozza azt a japán stílust, amit egy ilyen filmtől elvárunk, de európai szemmel is a messzemenőkig élvezhető. A Farkasgyermekek tehát egy kifejezetten szép film, és ha másért nem, már ezért érdemes megnézni. Ami nehézkessé teszi a befogadást, az talán annyi, hogy ha nem úgy ül be rá a néző, hogy most meg fog nézni egy mesét, akkor nagyon könnyen egy adag, a Disney-mesék töménységének tízszeresét produkáló, rózsaszín nyálban találja magát. Ebből a filmből nem szabad felnézni, nem szabad belőle kiszakadni, különben hirtelen nagyon, de nagyon-nagyon giccsesnek találhatjuk.
Mert tulajdonképpen az, és erre még a lírai zene is bőven rátesz, főleg a hosszú, szenvelgős jeleneteknél. De hát, ha egyszer szép, mondom én, és hagyom, hogy vigyen tovább a japán érzelgősség. Ami azért nem nélkülözi a humort – a félig ember, félig farkas gyerekek ugyanis számtalan komikus helyzet elé állítják anyjukat és önmagukat is. Ha valaki unja az amerikai meséket, és szülőként is szeretne jól szórakozni, akkor mindenképpen ajánlom a Farkasgyermekeket – de gyerek nélkül is pont annyira értékelhető. Mese csillámporos habbal, de még emészthetően.
A történet középpontjában Hana, a fiatal diáklány áll, aki végezetesen beleszeret egy fiúba. Szerelméről hamar kiderül, hogy valójában farkasember, de Hanát ez nem tántorítja el, és bátran vállalja a kapcsolatot. A röpke, de intenzív románcból két gyerek születik, egy kislány és egy kisfiú, ám mire végre igazi család lennének, Hana egy tragédia során elveszíti szerelmét. A lánynak egyedül kell szembenéznie a két farkasgyerek felnevelésének nehézségeivel, ám a gyerekeknek sincs egyszerű dolguk. Be kell illeszkedniük ugyanis egy olyan környezetbe, amely nem tud valódi énjükről – és egy ponton jogosan merül föl bennük a kérdés, hogy emberek-e valójában, vagy farkasok? Hana minden megpróbáltatás ellenére önfeláldozóan veti bele magát a gyereknevelésbe, és munkájának meg is lesz a gyümölcse. A két eltérő karakterű gyerek ábrázolása pedig minden eltúlzott vonás ellenére is olyan jól sikerült, hogy hitelessé válik az amikor sírnak, amikor nevetnek, avagy amikor életük nagy fordulópontjához érkeznek.
A közel két órás film gyönyörűen és – az animáció korlátain belül – valósághűen mutatja be a család életét. A japánok kifejezetten nagyok abban, hogy apró részleteken keresztül teremtsenek meg egy olyan alternatív valóságot, amely alig különbözik a való élettől. A karakterek, a tájak, a szereplők mozgása hozza azt a japán stílust, amit egy ilyen filmtől elvárunk, de európai szemmel is a messzemenőkig élvezhető. A Farkasgyermekek tehát egy kifejezetten szép film, és ha másért nem, már ezért érdemes megnézni. Ami nehézkessé teszi a befogadást, az talán annyi, hogy ha nem úgy ül be rá a néző, hogy most meg fog nézni egy mesét, akkor nagyon könnyen egy adag, a Disney-mesék töménységének tízszeresét produkáló, rózsaszín nyálban találja magát. Ebből a filmből nem szabad felnézni, nem szabad belőle kiszakadni, különben hirtelen nagyon, de nagyon-nagyon giccsesnek találhatjuk.
Mert tulajdonképpen az, és erre még a lírai zene is bőven rátesz, főleg a hosszú, szenvelgős jeleneteknél. De hát, ha egyszer szép, mondom én, és hagyom, hogy vigyen tovább a japán érzelgősség. Ami azért nem nélkülözi a humort – a félig ember, félig farkas gyerekek ugyanis számtalan komikus helyzet elé állítják anyjukat és önmagukat is. Ha valaki unja az amerikai meséket, és szülőként is szeretne jól szórakozni, akkor mindenképpen ajánlom a Farkasgyermekeket – de gyerek nélkül is pont annyira értékelhető. Mese csillámporos habbal, de még emészthetően.