FőképBenyák Zoltán szekere végre beindulni látszik. Mármint, úgy istenigazából. A szerző eredetileg Jonathan Cross néven tűnt fel a kortárs magyar szórakoztató irodalom – fényes és kevésbé tündöklő csillagoktól zsúfolt – egén, önálló kötettel először 2007-ben. A debütáló Veszett lelkek városa elolvasása óta tartom magam az író rajongójának, azóta várom úgy a könyveit, mint a sivatagban szomjazó ember a következő korty vizet. Jonathan Cross, illetve Benyák Zoltán pályája azonban döcögősen indult, így néha kénytelen voltam elég sokáig szomjazni.
 
Elég annyi a történethez, hogy miután Zoltán első könyvének kiadója lehúzta a rolót, a szerzőnek látszólag biztos helye volt a következő kiadónál, ahol 2008-ban meg is jelent a Zsoldos Péter-díjra jelölt, Kvartett című sci-fi eposza. Ezután azonban a szerző valahogy mellékvágányra került. Sorra jöttek a hitegetések, a be nem váltott ígéretek, és az a bizonyos három éves csend, mely alatt egyre másra születtek az újabb művek, de valamiért egyik sem jutott el a megjelenésig. Hogy egy ilyen kvalitású írót senki sem volt hajlandó éveken keresztül foglalkoztatni, miközben fércművek százaival árasztották el a piacot, az nagyon szépen példázza a mai magyar könyvkiadást – de erről itt és most ne többet.
 
2011-ben Jonathan Cross neve ismét feltűnt egy nyomtatott könyv, a Pokoli szimfóniák borítóján. A szerzőtársakkal, íróbarátokkal, összesen öt ember baráti közreműködésével létrehozott könyvben Cross jegyezte a kötetet lezáró kisregényt. Majd az idei nyár elején ismét megjelent egy önálló regénye, A háború gyermeke, melynek címlapján már a Benyák Zoltán név díszeleg.
 
Hál’ Istennek úgy látszik, valami beindult Benyák Zoltán életében, ugyanis azóta ismét megjelent egy regénye. A szeptember végén boltokba került Ars Fatalis (A végzet játszmája) véleményem szerint az író eddigi legkiforrottabb, legjobb műve. Ezzel a véleményemmel pedig nem vagyok egyedül – olvasók, bloggerek, kritikusok tucatjai dicsérik egekig a regényt, melynek egyetlen hibája talán csak az, hogy a 282. oldal után szívesen olvasnánk még tovább.
 
A történet főszereplője Anton Pal, a világcsavargó férfiú, aki évek óta álmai rejtélyesen eltűnő, majd újra felbukkanó nőjét követi (miközben az – látsz ólag – mit sem tud erről), és közben rádöbben, hogy a dolgok nem úgy működnek a világunkban, mint ahogy azt ő sokat látott emberként hitte. Nincsenek véletlenek, vannak viszont csodák. Az egyik isztambuli piacon rásózott üveggolyó például kétségkívül képes a csodatételre. A jó és a rossz szerencsét egy bolondokházába zárt testvérpár és két dobókocka irányítja. Aki viszont szeretné, hogy viszonzatlan szerelme kölcsönössé váljon, annak az egyik párizsi metróállomásán élő lányt kell felkeresnie – akinek a lépte nyomán virágok nőnek ki a puszta betonból.
 
Az Ars Fatalis mágikus realista regény a javából. Realista, mert a hétköznapokat irányító erők, a sors, a szerelem, a halál mind a maguk szép és kegyetlen formájában jelennek meg a lapokon, és mágikus, mert a szöveg ezeket az erőket a szereplők testébe, vagy különböző tárgyakba plántálja – elfogadja a létezésüket, és megpróbálja megérteni. Valóságból szőtt mese, ahogy Gabriel García Márquez, Carlos Ruiz Zafón vagy Neil Gaiman mesélné, az olvasó fejében indukálódó képek pedig olyanok, mintha Salvador Dalí festette volna őket.
 
Van egy pikareszk vonulata is a könyvnek. A főszereplő utazása kettős. Miközben bejárja Európát, Isztambultól Budapesten át Dublinig, számos kalandon és nehézségen kell átverekednie magát, de utazása ezzel párhuzamosan lelki is. Az érett férfi, a világcsavargó azt hiszi, mindent látott már, de az élet valódi természete csak apránként fedi fel előtte arcát.
 
Az Ars Fatalis ízig-vérig irodalom, és teljesen európai regény. Egy történet azoknak, akik egy rendhagyó kalandba akarnak keveredni, és azoknak is, akik már rég belekeveredtek, csak még nem jöttek rá. Valójában már a Veszett lelkek városa is ezt az irányt, stílust vetítette előre – szívből remélem, hogy Benyák Zoltán következő könyve is hasonló erényeket csillogtat majd.