Főkép Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer a nagy városban egy Piros nevű lány, akinek a szerelme egy messzi országba utazott szerencsét próbálni. A magára maradt Piros csak búsult-busongott volna, ha nem keresi meg őt a nagyhatalmú színházi varázsló, Dénes, hogy a lehetetlennel határos küldetéssel bízza meg őt. Útra kerekedett tehát Piros, a kilenc próbatétel teljesítésében pedig legnagyobb ámulatára segített neki egykori barátja, mostani felemás barátnője és egy régi jó ismerős, ám útközben is mindenfelé akadt valaki, aki a jótetteket jótettel hálálta meg.
 
Az olvasásban sokszor a ráismerés és újdonság egyidejűsége, a bevált sémák kreatív kitöltésének izgalma adja a legnagyobb örömet. Emlékszem, hogy kiskoromban hányszor tudtam áhítattal végighallgatni ugyanazt a történetet, hogy később a saját ötleteimmel kiszínezve „újraírjam” azt, és ezzel mintegy sajátommá tegyem. Talán éppen ezért ennyire hatásos Hidasi Judit legújabb regényének cselekménye, hiszen a kilenc színész szándéknyilatkozatának megszerzése végett az országot bejárni kénytelen főhősnő, a mesebeli sárkányölők és legkisebb fiúk távoli rokona, akik elsőre reménytelennek tűnő küzdelemre vállalkoznak, hogy végül elnyerjék méltó jutalmukat.
 
A kaland azonban vitathatatlanul realista keretek között folyik, és olyannyira a saját tapasztalatokat megosztani igyekvő, belső naplószerűségnek hat, hogy az első néhány bekezdés olvasásakor határozottan felmerül az emberben, hogy mindez erősen önéletrajzi ihletésű lehet. Csak amikor megjelenik a színen az előző regény főszereplője, akkor esik le, hogy a valósággal húzható bármiféle párhuzam mégiscsak egy kifejezetten fiktív konstrukció szerves része, a lebegtetés és összemosás pedig az ínyenceknek (valamint a majdani filológusoknak) tett kedves gesztus, és ez kifejezetten, mi több, több síkon is maivá teszi a regényt, melyből leginkább azt hámozhatjuk ki, szerzője szerint mi hiányzik a világból.
 
Hiszen a képzelet sokszor pontosan azt mutatja meg, milyennek szeretnénk tudni a világot, amely javíthatatlanul tökéletlen. Ám ha megtaláljuk benne a saját helyünket, avagy, más megközelítésben, saját magunkat, akkor elviselhetőbbé válik a ránk mért szenvedés. Persze úgy is felfoghatjuk a regényben leírtakat, hogy a kihívások önmagukban sikeresen feledtetik velünk azokat az élethelyzeteket, melyek tőlünk független okokból számunkra megoldhatatlanok – vagyis elég belevetnünk magunkat a munkába vagy bármiféle önzetlen cselekedetbe (tehát olyasmibe, aminek a kimenetelét gyakorlatilag nem áll hatalmunkban befolyáslni), és a próbálkozás puszta ténye magasabb szintre emel minket, közelebb juttat egyfajta eszményhez, melyhez igazodva teljesebb életet élhetünk.
 
Akárcsak a mesék, Hidasi Judit harmadik regénye is magával sodor, letehetetlenül olvastatja magát. A kaland, a váratlan, mégis sorsszerűnek tetsző találkozások kiemelik az eseményeket a mindennapok monotóniájából, ugyanakkor, mivel az útról már meglehetősen hamar sejteni lehet, hogy talán kevésbé a feladat teljesítésének eszköze, mint maga a cél, egyfajta buddhista bölcseletet idéző világszemlélet hatja át a történetet. Van ebben némi müllerpéteres vagy pauloceolhós élettanítás is, de nem rábeszélő vagy tolakodó módon, így a hiteles történetmesélés miatt ez abszolút megbocsátható. Voltaképp könnyed olvasmány a Kilenc, egyértelműen komolynak szánt mondanivalóval, de valójában mindegy, ki miért olvassa, amíg élvezetesnek találja, ez pedig egyértelműen garantálható.