Főkép

Fülszöveg:
A messzi északon júliusban szinte sohasem bukik le a nap. E különleges napok egyikén lesz brutális gyilkosság áldozata egy lelkésznő. Halála az egész közösséget mélyen érinti, ám nem mindenki gyászolja őt. A férfiak között ugyanis bőven vannak olyanok, akik egyenesen gyűlölték.
Csaknem két éve már, hogy Rebecka Martinsson ügyvédnő visszatért szülővárosába, a svédországi Kirunába, hogy végére járjon egy kísértetiesen hasonló esetnek. Az új ügy, amelyen már dolgozik egy elkötelezett nyomozónő, most ismét itt találja. Rebecka lelkére mázsás teherként nehezedik a világ, amelyet megismer: a fájdalmas lelki sebek, a bűn és a testi szerelem világa, - és mindenekelőtt a szörnyű gyilkosságé. Az ügy újabb áldozatot is követel...
 
Részlet a könyvből:
Június 21., péntek
 
Az oldalamon fekszem a konyhai kanapén. Képtelen vagyok aludni. Az évnek ebben a szakában, a nyár derekán az éjszakák olyan világosak, hogy nem hagynak nyugtot. A falióra fölöttem nemsokára egyet üt. A ketyegése egyre hangosabbnak tűnik a néma csendben. Minden mondatot darabokra zúz. Minden ésszerű gondolkodásra tett kísérletet. Az asztalon ott hever annak a nőnek a levele.
Csak feküdj, mondom magamnak. Csak feküdj és aludj!
Traján járnak a gondolataim, a pointer szukán, amit gyerekkoromban tartottunk. Sosem bírt megülni, körbe-körbe rótta a konyhát, mint egy nyugtalan lélek, a körmei kopogtak a lakkozott fapadlón. Az első pár hónapban a házban tartottuk egy ketrecben, hogy pihenésre kényszerítsük. A házat szüntelenül utasítások töltötték be: „Ül!” „Nyughass!” „Fekszik!”
Most sincs ez másképp. A mellkasomban egy kutya van, mely minden egyes alkalommal fel akar szökkenni, ahányszor az óra kettyen egyet. Minden alkalommal veszek egy mély levegőt. De nem Traja lakozik bennem ugrásra készen. Traja csak mászkálni vágyott. Hogy megszabaduljon teste nyugtalanságától. Ez a kutya elfordítja tőlem a fejét, amikor rá akarok nézni. Gonoszak a szándékai.
Meg kell próbálnom aludni. Valakinek be kellene zárnia. Kellene egy ketrec a konyhámba.
 
*
 
Felkelek és kinézek az ablakon. Negyed kettő. Nappali világosság van. Az udvart szegélyező ősöreg fenyőfák hosszú árnyékai a ház felé nyúlnak. Leginkább karokra hasonlítanak. Kezek nyúlnak ki a nyugtalan sírokból és el akarnak érni. A levél ott hever az asztalon.
 
A pincében vagyok. Fél kettő múlt öt perccel. A bennem lakozó kutya talpon van. Az elmém peremén rohangál körbe-körbe. Próbálom magamhoz hívni. Nem akarom követni ezen a járatlan ösvényen. Üres a fejem. A kezem le-levesz dolgokat a falról. Különféle tárgyakat. Vajon mit akarok velük? Kőtörő kalapács. Feszítővas. Lánc. Kalapács.
 
A kezem mindent a kocsi csomagtartójába pakol. Akár egy kirakós játék. Nem látom, mit akar ábrázolni. Beszállok az autóba és várok. A nőre és a levélre gondolok. Az ő hibája. Ő zökkentett ki a normális kerékvágásból.
 
Vezetek. Van egy óra a műszerfalon. Jelentés nélküli egyenes vonalak. Az út kivezet az időbeliségből. A kezem olyan erővel markolja a kormányt, hogy sajognak az ujjaim. Ha most megölöm magam, kénytelenek lesznek kivágni a kormányt az autóból, és velem együtt eltemetni. De nem fogom megölni magam.
 
Megállok száz méterre a parttól, ahol a csónakját tartja. Lesétálok a folyóhoz. Csillogó és csendes, vár. Hallom a csónakot nyaldosó hullámok halk hangját. A nap táncol a fodrokon, amiket a felszínre bukkanó tavaszi pisztráng okozott, amikor elkapott egy legyet. Szúnyogok zümmögnek körülöttem. A fülem körül repdesnek. Rászállnak az arcomra a szemem köré, a nyakam hátuljára, és szívják a vérem. Nem veszek tudomást róluk. Egy hangra megfordulok. Ő az. Alig tíz méterre áll tőlem.
 
Az ajka elnyílik, szavakat formál. De semmit sem hallok. A fülem süket. Összeszűkül a szeme. Harag ébred benne. Óvatosan teszek felé két lépést. Még mindig nem tudom, mit akarok. Érzékelésen és értelmen túli területen járok.
Észreveszi a feszítővasat a kezemben. Az ajka mozdulatlanságba dermed. Résnyire szűkült szeme újra tágra nyílik. Egy másodpercnyi meglepetés. Aztán félelem.
Én is észreveszem a feszítővasat. Elfehérednek az ujjaim az acélon. Hirtelen visszatér a kutya. Roppant nagy. A mancsai, akár a paták. A nyakától egészen a farkáig feláll a szőr a hátán. Kivillan a foga. Szőröstül-bőröstül le fog nyelni. Aztán le fogja nyelni a nőt is.
 
Odaérek hozzá. Úgy mered a feszítővasra, mintha megigézték volna, ezért az első ütés a jobb halántékán éri. Letérdelek mellé, az arcomat a szájához nyomom. Meleg lehelet csiklandozza a bőrömet. Még nem végeztem vele. A kutya őrültként ront ki, átgázol mindenen, ami az útjába akad. A karma feltépi a talajt, óriási sebeket hagy rajta. Őrjöngök. Loholok az őrültség messzeségébe.
Megnyújtom a lépteimet.
 
 
 
 
Pia Svonni templomi gondnok cigarettázva áll a kertjében. Többnyire úgy tartja a cigarettát – a mutató- és a középső ujja között –, ahogy a lányoktól elvárják. De most erősen szorítja a hüvelykje, a mutató- és a középső ujja között. Marha nagy különbség. Nemsokára Szent Iván-éj, ezért. Az ember belebolondul. Aludni se akar. De nincs is rá szüksége. Az éjszaka suttog, csábít és magával ragad, úgyhogy mindenképpen ki kell menni.
Az erdei nimfák felöltötték az új cipőjüket, ami a legfinomabb nyírfakéregből készült. Igazi szépségverseny. Egészen megfeledkeznek magukról, táncolnak és hajladoznak a réten, hiába jöhet erre bármelyik pillanatban egy autó. Leszakad a lábukról a cipő, míg a kicsik a fák között megbújva ácsorognak, és elkerekedett szemmel bámulnak.
Pia Svonni egy hamutartóként szolgáló felfordított virágcserép alján nyomja el a cigarettáját, s bedobja a csikket a lyukon. Ugyanebben a pillanatban elhatározza, hogy lebiciklizik a jukkasjärvi templomhoz. Holnap esküvőt tartanak ott. Már kitakarított és mindent feldíszített, de most az az ötlete támad, hogy szed még egy nagy csokor virágot az oltárra. Kimegy a temető mögötti rétre. Mezei boglárkák nőnek ott, meg zergeboglárok, meg lila gólyaorrok az erdei turbolyák árnyékában. És nefelejcsek suttognak végig a rét peremén. Zsebre vágja a mobiltelefonját és felkapja a teniszcipőjét.
Az éjféli nap a kert fölött ragyog. A kerítésen átszűrődő vékony fénycsóváktól és a lécek hosszú árnyékaitól olyan a gyep, mint egy házi készítésű rongyszőnyeg, melyet zöldessárga és sötétzöld csíkokból szőttek.
 
Az egész Jukkasjärviig vezető út lejtőmenet. Pia teker, és sebességet vált. Halálos tempót diktál. Nincs rajta sisak. A haja hosszan lobog mögötte. Olyan, mint négyéves korában, amikor állva hintázott az udvaron a régi hintán, amit gumiabroncsból készítettek, egész addig, amíg már úgy nem érezte, mindjárt átfordul. Átkerekezik Kauppinenen, ahol megbámulja néhány ló a fák alól. Amikor átgurul a Torne folyó hídján, lát két kisfiút, akik legyekkel pecáznak kicsit lejjebb a folyón.
Az út párhuzamosan fut a folyóval. A falu alszik. Elhagyja a turistaközpontot és az éttermet, a régi Konsum szupermarketet és a rút közösségi házat. A régi helytörténeti múzeum ezüstös fafalait és a fehér ködfátyolt, amely a rét fölött lebeg a kerítés előtt.
A falu távolabbi végében, ahol véget ér az út, áll a fatemplom, amit Falun-vörösre festettek. A tetőgerendák friss kátrányillatot árasztanak.
A harangtorony a kerítés része. Aki a templomba akar jutni, át kell mennie a harangtornyon, s végig kell gyalogolnia egy kőúton, amely a lépcsőkhöz vezet.
A harangtorony egyik ajtaja kitárva áll. Pia lekászálódik a bicikliről és a kerítésnek támasztja.
Zárva kellene lennie, gondolja, miközben lassan az ajtó felé sétál.
Valami megzizzen a parókia felé vezető ösvény jobb oldalán sorakozó kis nyírfák között. Pia szíve vadul kalapál, a nesz megállásra készteti. Hallgatózik. Csak egy apró kis zizzenés volt. Talán egy mókus vagy egy cickány.
A harangtorony hátsó ajtaja is nyitva. Átlátni a tornyon. A templomajtó is nyitva.
Most kezd csak igazán zakatolni a szíve. Lehet, hogy Sune megfeledkezett a harangtorony ajtajáról istentisztelet után, végtére is Szent Iván éjét megelőző éjszaka van. De a templomajtót nem felejtette volna el. Pia azokra a kölykökre gondol, akik betörték az ablakokat a városban, és lángoló rongyokat dobáltak be. Egy-két éve történt. De ez most mi lehet? Képek kergetik egymást a fejében. Az oltárt telemázolták és levizelték. Késsel hosszan felhasították a nemrégiben lefestett padokat. Feltehetően egy ablakon másztak be, s belülről nyitották ki az ajtót.
A templomajtó felé lép. Lassan. Minden irányba fülel. Hogy történhetett meg ez? Az ilyen fiatal fiúknak a robogójukat kellene bütykölniük és a lányokon kellene járni az eszüknek. Hogy váltak eszelős vandálokká és gonosztevőkké, akik templomokat gyújtanak fel?
Az előcsarnokban megtorpan. Az orgona alatt áll, ahol olyan alacsony a mennyezet, hogy a magasabbaknak fejet kell hajtaniuk. A templombelső csendes és homályos, úgy tűnik, minden rendben. Krisztus, Laestadius lelkész és a lapp Szűz Mária csillog az oltáron, szeplőtelenek. Valami mégis habozásra készteti. Valami mégsincs rendjén itt.
A templom padlója alatt nyolcvanhat test nyugszik. Többnyire eszébe se jutnak. Békében nyugszanak a sírjaikban. De most érzi, ahogy a nyugtalanságuk a padlózatnak feszül, tűként fúródik a talpába.
Mi ütött beléd? – tépelődik.
A padsorok közötti folyosót vörös szőttes fedi. Pontosan ott, ahol az orgonakarzat véget ér és a mennyezet a magasba tör, hever valami a szőnyegen. Pia lehajol.
Egy kő, gondolja elsőre. Egy kis fehér kavics.
A hüvelyk- és mutatóujja közé csippenti, majd megindul vele a sekrestye felé.
De a sekrestye ajtaja zárva, ezért megfordul, hogy visszasétáljon a padsorok között.
Ahogy ott áll az oltárnál, látja az orgona alacsonyabb részeit is. A fafal, ami egészen a templom mennyezetéig nyúlik és a templombelső magasságának harmadáig lecsüng, majdnem teljesen eltakarja. De Pia látja az orgona alacsonyabb részeit. És látja a két lábat, ami az orgonakarzat előtt lóg.
Az első gondolat, ami belé hasít az, hogy valaki bejött a templomba, és felakasztotta magát. És a másodperc törtrészéig haragra gerjed. De érzi, hogy elhamarkodottan ítélt. Aztán semmire sem gondol. Végigszalad a padsorok között, elfut a fafal mellett, és látja, hogy a test az orgonasípok eleje és a lapp napjelkép között függ.
Egy kötélen lóg, nem, nem kötélen, láncon. Egy hosszú vasláncon.
Sötét foltokat pillant meg a szőnyegen, ott, ahol a kődarabot találta.
Vér. Lehet, hogy vér? Leguggol.
Aztán megérti. A kavics, amit a hüvelyk- és a mutatóujja között tart. Az nem is kavics. Hanem egy fog darabja.
Feláll. A fehér szilánk kicsúszik az ujjai közül, kis híján elhajítja.
Kihalássza a zsebéből a telefonját, és beüti a száztizenkettes számot.
A fiú hangja a vonal másik végén nagyon fiatalnak hangzik. Miközben megválaszolja a kérdéseit, megrángatja az orgonakarzat ajtaját. Zárva.
– Zárva – mondja. – Nem tudok felmenni.
Visszarohan a sekrestyéhez. Nincs ott az orgonakarzat kulcsa. Be tudja törni az ajtót? Mivel?
A fiú a vonal másik végén arra kéri, hallgasson rá. Azt mondja, várjon odakint. A segítség már úton van – ígéri.
– Mildred az! – ordítja. – Mildred Nilsson lóg ott! A papunk. Istenem, borzalmasan néz ki!
– Kiment már? – kérdezi a fiú. – Van a közelben valaki?
A fiú a telefonban rábeszéli, hogy menjen ki a templom lépcsőjére. Azt feleli neki, egy lelket sem lát.
– Ne tegye le! – mondja a fiú. – Maradjon vonalban! A segítség már úton van. Ne menjen vissza a templomba!
– Rágyújthatok?
– Persze. Tegye csak nyugodtan félre addig a telefont!
Pia leül a templom lépcsőjére, a telefon mellette. Szívja a cigarettát, és tudatára ébred, milyen nyugodtnak és összeszedettnek érzi magát. De a cigaretta nem ég rendesen. Rádöbben, hogy a rossz végét gyújtotta meg. Hét perc múlva meghallja a távolban vijjogó szirénákat.
Itt vannak, gondolja.
A keze remegni kezd. A cigaretta kipottyan az ujjai közül.
A mocskok! Elkapták!

A Kiadó engedélyével.