Főkép A nem könnyűzenei CD-kínálatot böngészve rengeteg olyan névvel találkozom, akikről vagy soha nem is hallottam, vagy ha igen, művészetüknek titkai nem tárultak még fel előttem. Elviccelhetném a dolgot azzal, hogy a zenetörténészek túl sokszor átrágták már magukat a nagy klasszikusokon, így jobb híján a „futottak még” besorolású komponisták elfeledett műveinek kottáit kutatják fel, és az időközben elveszett szólamok visszaállításával kísérletezve teszik teljessé azokat, hiszen máskülönben munka nélkül maradnának. Az igazság azonban az, hogy gyakran döbbenetesen szép, míves darabokat adnak közre, és a mi legnagyobb szerencsénkre ma már ennek mindig hallható eredménye is van.
 
Nicola Porporáról ugyan hallottam, olvastam már Handellel kapcsolatban, sajátos nápolyi stílusáról azonban vajmi keveset tudtam, amíg a kezembe nem került a Fuga Libera csodálatos kiadványa, amelyen a szerző három notturnójának rekonstruált változata hallható. Mindhárom kompozíció recitativóval, ariosóval majd da capo nélküli áriával váltakoztat responzóriumokat, melyekben jó megfigyelhető a letisztult, mégis izgalmas akkordmenetekre támaszkodó, tömbös építkezés, míg a kíséretet – és ez leginkább a szólórészeknél feltűnő – elsősorban a hangismétléses, nem pedig a lépkedő basszus jellemzi. Hasonló megoldásokat hallhatunk a bécsi klasszika majd a romantika idejéből származó számos operában is, a késő barokk, azaz a nagyjából ugyanebben az időszakban született velencei dalművek azonban egészen más belső mozgásokkal bontják ki a harmóniameneteket, ezenkívül a szólamok kontrapunktikus viszonyai is jóval feltűnőbbek.
 
A legnagyobb meglepetést mégis a kompozíciók hangulata okozta a számomra, a három notturno rendeltetése ugyanis a halottakról való megemlékezés, és megszoktam már, hogy kevés kivételtől eltekintve a rekviemek és gyászénekek vagy komoran magasztosak, vagy szívfájdítóan keserűek. Porpora darabjaiban viszont legfeljebb zaklatottságot vélek néha felfedezni; a finom harmóniák, valamint a ragyogás és pompa sokkal inkább valamiféle földi gondoktól és bajoktól megszabadult állapotot, mintsem levertséget sugall. Nyilvánvalóan ott és akkor kellett volna élnem ahhoz, hogy megértsem a hangokba kódolt üzenetet, az eltérő gondolkodásmód azonban egyértelműnek tűnik, ám ami egészen bizonyosan változatlanul megmaradt, az a darabok kivételes szépsége.
 
Teljesen más típusú virtuozitás figyelhető meg a notturnók között felcsendülő, azoktól valóban markánsan eltérő sinfoniákban, a számomra végképp terra incognitaként felfedezendő Nicola Fiorenza szerzeményeiben. A két darab, különösen a második, voltaképp kamaraszonátába oltott versenymű, melyeknek élvezetes előadásához kétségtelenül komoly technikai felkészültség szükséges, befogadásuk ellenben legfeljebb a kivételes szépség iránti nyitottságot feltételez. Telített, érzelmekben gazdag futamokat hallhatunk magas szintre fejlesztett ellenponttal, ugyanakkor Porpora műveihez hasonlóan e két darab is kimondottan előre, a preklasszika felé mutat. Ám tudjuk, hogy a zene története lényegében sosem merev, rögzült állapotok sorából áll, sokkal inkább az átmenetek különféle fázisait követhetjük nyomon benne, és ettől oly érdekes megismerkedni a nem stílusteremtő óriások életművével is.
 
Ehhez aligha kaphatnánk hathatósabb támogatást, mint amikor korhű, alapos tanulmányokkal megtámogatott előadásban hallhatjuk ezeket a ritkábban megszólaltatott alkotásokat. A Dolce & Tempesta hangszeresei nevükhöz híven ugyanúgy képesek édesen és andalítóan, mint viharosan és fergetegesen játszani. A feszes, tökéletesen intonált szólamok az érzelmek széles skáláját járják be, néhol kifejezetten éles váltásokkal, de mindvégig ízlésesen, kizárólag a zenei anyagban eleve sejtetett tónusokkal és indulatokkal. A Stagione Armonica tagjai kristálytiszta, precíz és egységes énekükkel emelik a responzóriumok fényét, míg Monica Piccini és Romina Basso a 18. századi énekstílus, a valódi bel canto visszafogottabb, mégis teljes értékű koloratúrájával szólaltatja meg a gyönyörű melódiákat. Még akkor is feltétlenül érdemes felfedezni ezeket az elsőrangú interpretációban rögzített műveket, ha még a legjelentősebbnek tartott komponisták legfontosabb alkotásait sem ismerjük hiánytalanul, mivel így sokkal árnyaltabb lesz a kép, a látókörünk pedig sokkal szélesebb, ezáltal pedig a legnagyobbra tartott remekműveket is teljesebb kontextusban értelmezhetjük majd.
 
Előadók:
Monica Piccini – szoprán
Romina Basso – alt
 
La Stagione Armonica
Dolce & Tempesta
Stefano Demicheli – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-6. Nicola Antonio Porpora: Notturno Primo
7-10. Nicola Fiorenza: Sinfonia a due violini e basso in fa minore
11-16. Nicola Antonio Porpora: Notturno Secondo
17-20. Nicola Fiorenza: Sinfonia a violoncello solo con violini e basso in fa maggiore
21-25. Nicola Antonio Porpora: Notturno Terzo