Főkép

Vannak zenekarok/előadók, akik neve hallatára bizonyosan szinte mindenkiben, kortól, nemtől, stílustól függetlenül felsejlik legalább egy (de inkább két-három) dal. A dallamos rockzenében – sokak mellett – ilyen az Aerosmith. Az idén már pályafutása 42. (!) évébe lépett a bostoni dallamrocker legenda. Rengeteg világslágerrel ajándékozták már meg a mélyen tisztelt hallgatóságot ezalatt a több mint négy évtized alatt: a hazai közönség leginkább a „Cryin”, „Crazy” és az Armageddon című film betétdalául szolgáló „I Don’t Want To Miss A Thing” triumvirátust ismerheti veséig hatolóan, ugyanis csak ezeket ismerik kis hazánk rádióinak zenei szerkesztői. Pedig a 150 millió példányszám felett elkelt Aerosmith-lemezeken szerepelt megannyi remek és szélesebb körű ismertségért kiáltó klipes dal…

Nem nevezném magam habzó szájú Aerosmith-fanatikusnak, sőt… Azonban, ha úgy alakul, szívesen hallgatom a dalaikat, kivéve az imént említett hármast. Éppen ezért nekem pl. a kedvenc albumom tőlük az 1997-es Nine Lives, sőt a kisebb modernebb kísérletezgetései miatt erősen megosztó, legutóbbi saját, vadonatúj felvételeket rejtő sorlemezükkel, a Just Push Play-jel is meglehetősen szoros szimpátiát ápolok. Az elmúlt években szinte megszámlálhatatlan mennyiségben jelentek meg a banda best of válogatáslemezei, és a zenekar két főnöke, az énekes Steven Tyler és a gitáros Joe Perry közötti sárdobálás és üzengetés után komoly felüdülést jelentett, amikor híre ment, hogy szent a béke, és újra összejött a banda, hogy kiadjanak egy új lemezt. Ha a 2004-es, népszerű blues slágerek feldolgozásait rejtő Honkin’ On Bobót nem vesszük figyelembe, több mint 10 évet kellett várni az új dalok alkotta csokorra… Kár, hogy a végeredmény nem hozza a hosszú évek várakozása után remélteket.

Nem nevezhető zökkenőmentesnek a lemez megjelenése sem, ugyanis a nyár végére beharangozott időpontot szinte az utolsó pillanatban tolták el a végleges, november elejire. Mindez annak volt köszönhető, hogy a felvezető kislemez, a „Legendary Child” (amelyet egyébként a különösen nagy fanatikusok már régóta ismerhetnek, ugyanis a ’90-es évek elején fellelhető volt már bónuszként az eredeti verziója) a nyár egyik blockbusterének szánt, hollywoodi szupermozi, a G.I. Joe második részének betétdala lett volna… Illetve az is lesz, csak hirtelen eltolták egy fél évvel a mozifilm bemutatóját (3D konvertálás miatt, és azért, mert Channing Tatum keveset szerepelt benne, így forgattak vele pótjeleneteket…), így odalett a tervezett promóció, ezért újra kellett tervezni a helyzetet.


A nyitány („Luv XXX”) nem is lenne rossz, de tekintve, hogy nincs benne sem kiemelkedő refrén, sem tempóváltás, így hamar eléggé monotonná és egysíkúvá válik. Tipikusan olyan dal, amelyben várja az ember, hogy: na, majd most.. - nem.. - akkor majd most történik valami. – de megint nem.. és így tovább, a végén pedig szomorúan tapasztalja, hogy ez bizony nem volt jó. Az „Oh Yeah”-ben női kórusvokálok is szerepelnek, és alapjában véve egy blues dal, de hogy ebből is hiányzik az emlékezetes refrén, az kicsit szomorú, de még kitartok, úgyhogy haladjunk tovább.

Érkezik a „Beautiful”, amelyben már igénybe vették a(z általam is nagyon kedvelt) slágergyáros, Marti Federiksen (akinek már több Aerosmith-dalt is köszönhetünk, illetve aki segédkezett már a Mötley Crüe-től kezdve a Def Leppardon át megannyi előadónak és bandának sikerdalt írni) közreműködését, és egy egészen lendületes, tempós dalt sikerült összehozniuk, végre értékelhető refrénnel, kiemelkedőnek ugyan nem nevezném a számot, de a kezdés után mindenképpen felüdülés. Ha már gyors dalban annyira nem megy, akkor balladában hátha, gondoltam, a „Tell Me”-ben lehet bizonyítani. Mindig is szerettem a csapat líráit, de hátast ettől sem dobtam. El lehet hallgatgatni, ha éppen beleütközik az ember, de azért a tökéletestől messze van. A jameléssel sűrűn tarkított blues-rock dal, az „Out Go The Lights” már-már tetszik is, de a refrén még mindig nem annyira meggyőző, bár eleddig talán a legjobb. A már említett „Legendary Child” remek is lehetne, ha írtak volna hozzá refrént is… Mert azt, hogy elismételgetik kicsit nyújtottan a címet, még nem nevezném refrénnek.

Majd eljön végre az, amire már az elejétől várok: egy dal, amelyért lehet rajongani. Legyen bármennyire is középszerű, elcsépelt és talán már néhányszor megírt témákat rejtő a „What Could Have Been Love”, kiváló líra. Igaz, hogy nincs benne gitárszóló, és tényleg ismerős a hangulata, azért képes előidézni néhány libabőrös pillanatot Tyler refrénben nyújtott alakítása. (Mellesleg valaki elárulhatná, hogy miről is szól a klip...)


A „Street Jesus” újfent lehetne akár jó is, de a refrén megint eléggé semmilyen. A szintén bostoni Extreme énektémáira emlékeztet, csak azzal a különbséggel, hogy itt hiányzik a fogósság belőle. A „Can’t Stop Loving You” egy country-ballada, és abszolút szimpatikus. Ekkortájt már rájövök, hogy ezúttal a csapat finomabb, érzelgősebb dalai találnak be nálam. Egyébként duett, mégpedig azzal a Carrie Underwooddal, aki a jelenkor egyik legsikeresebb countryénekesnője az Egyesült Államokban (itthon sajnos a kutya nem ismeri), így le merném fogadni, hogy kislemez lesz majd ebből, hiszen ha kicsit belegondolunk, ez a párosítás sikerre hivatott, főleg az USA-ban.

A rádióknak elküldött „Lover Alot”-ban megint megvan a lehetőség, hogy jó legyen, de ehelyett sajnos csak unalmas és egysíkú lett. A következő szám viszont megint nagyon hamar rabul ejtett, talán mondanom sem kell, ismét egy ballada. A „We All Fall Down” a zongorás-vonós fajtából való, és Tyler megint nagyon eltalálta benne az énektémát. A „Freedom Fighter”-ben egy érdekesség üti fel a fejét, ugyanis ezt a gitáros, Joe Perry énekli. Korrekt blues-torok, de maradjunk annyiban, hogy nem egy Richie Sambora (a Bon Jovi gitárosa). Ráadásul nem más vendégvokálozik benne, mint a színész, Johnny Depp. Aztán még egy dalt vállal magára, a hangulatos refrénnel megáldott „Something”-et. A kettő között húzódik meg, ki gondolta volna, egy újabb ballada, a „Closer”. Nagy baj nincs vele, sőt, kifejezetten ragadós a refrén.

A záródarab, az „Anoher Last Goodbye” című fúvós-hegedűs-zongorás líra Desmond Child slágerkovács (Bon Jovi, KISS, stb-stb.) értő segítségével készült el. Tyler nagyot alakít ugyan benne, azonban bebizonyosodik, hogy ő sem lesz fiatalabb, és a sikoltozós magasak már nem jönnek annyira szépen ki, de mindenképp dicséretes, hogy egyáltalán megvillantja, hogy nem járt el (a hangja) felette azért annyira az idő. Az album a várakozásoktól eltérően nem ért fel Amerikában a Billboard összesített lemezeladási listájának dobogójára, „csak” az ötödik lett az első héten (manapság amúgy abszolút korrektnek számító 65 ezres eladással), amely helyezés a második hétre megnövekedett, a huszonötödikre…

Összegzés
Sajnos nagyobb volt a füstje mint a lángja… Ugyan ez egy „vissza a gyökerekhez” típusú, tipikus blues-rock lemez, sok jammeléssel, és az utóbbival nem is lenne probléma, azonban azt érzem, hogy jelen esetben ezek annak palástolására készültek, hogy valójában hiányoznak a JÓ dalok. Nagy dérrel-dúrral beharangozott lemez, ám számomra csalódást okozó a Music From Another Dimension. Lehet, hogy a hiba bennem van, de számomra, egy-két kivételtől eltekintve, kicsit izzadtságszagúak lettek a dalok, és ami a legnagyobb hibájuk, hogy nem állják meg a helyüket. Nem a régebbiekhez szeretném hasonlítani őket, vagy azokat felhozni párhuzamként, de azt talán joggal lehetne elvárni, hogy minimum épkézláb refréneket írjanak a dalokhoz (ne csak a balladákhoz), ha esetleg egészében nem is akarna működni egy-egy dal. Hallgatva az újakat, talán többek rájönnek, hogy a Just Push Play nem is volt olyan rossz lemez…

Az együttes tagjai:
Steven Tyler – ének, orgona, harmónika, zongora
Tom Hamilton – basszusgitár, vokál
Joey Kramer – dob, ütős hangszerek, vokál
Joe Perry – gitár, vokál, ének ("Freedom Fighter", "Something"), szintetizátor
Brad Whitford – ritmusgitár, vokál

Közreműködő zenészek:
Carrie Underwood - ének (Can`t Stop Loving You)
Johnny Depp - vokál (Freedom Fighter)

A lemezen elhangzó számok listája:
1. LUV XXX
2. Oh Yeah
3. Beautiful
4. Tell Me
5. Out Go the Lights
6. Legendary Child
7. What Could Have Been Love
8. Street Jesus
9. Can`t Stop Lovin` You" duett Carrie Underwood-dal)
10. Lover Alot
11. We All Fall Down
12. Freedom Fighter
13. Closer
14. Something
15. Another Last Goodbye

Diszkográfia:
Aerosmith (1973)
Get Your Wings (1974)
Toys in the Attic (1975)
Rocks (1976)
Draw the Line (1977)
Night in the Ruts (1979)
Rock in a Hard Place (1982)
Done with Mirrors (1985)
Permanent Vacation (1987)
Pump (1989)
Get a Grip (1993)
Nine Lives (1997)
ust Push Play (2001)
Honkin` on Bobo (2004)
Music from Another Dimension! (2012)