Főkép

Amerikát, egészen pontosan az Egyesült Államokat régóta „divat” lekicsinyelni, sőt, egyenesen kritizálni állítólagos kulturális gyökértelensége, sekélyessége, a művészet magas és populáris rétegei közötti határvonal elmosása miatt. Pedig – ahogyan azt a svájci hegedűművésznő, Rachel Kolly d’Alba a CD kísérőfüzetében kifejti –, az Új Világ olvasztótégelyének muzsikája nem csupán eredetét tekintve minimum harmadrészt európai, hanem emellett a huszadik század jelentős amerikai komponistái és előadói közül sokan baráti kapcsolataik vagy késő romantikus és avantgárd művek partitúráinak tanulmányozása révén szívták magukba az Atlanti óceán innenső partján született újítások szellemét.
 
Megmagyarázhatatlanul skizofrén gondolkodásmódra vagy egyszerűen rövidlátásra vall – és ezt már nem Kolly d’Alba állítja –, hogy ugyanazok, akik Kodály Zoltán népi vagy népies dallamokat feldolgozó Háry Jánosában képesek felfedezni a modernista nemzeti opera legszebb törekvéseit, George Gershwin nem kis részben jazzre és bluesra épülő Porgy és Besse előtt jó esetben értetlenül állnak, vagy kifejezetten leírják mint értéktelen, gyenge próbálkozást. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy Gershwin benne a leghaladóbb európai törekvéseket elegyítette hazája dallamkincsével és összetéveszthetetlen érzelmi beállítottságával.
 
És előfordul olyasmi is, hogy a dirigensként általánosan nagyra tartott Leonard Bernsteint komponistaként másod- vagy épp harmadrangú népszerűséghajhászként kezelik, holott az interpretáció érzékenysége kétségtelenül összefügg az alapos elméleti felkészültséggel, és ez – az ő konkrét esetében mindenesetre – a saját darabokból is kiderül. Hollywood szidalmazása pedig általános jelenség annak ellenére is, hogy a filmek legtöbbször késő romantikus kísérőzenéje nem egyszer a szerializmus vagy más modernista kísérletek eszköztárával él, mi több megoldásai néhol még Arnold Schönberg kevésbé elvont műveiben is felfedezhetők, vagyis vitathatatlanul kétirányú a kommunikáció és a megtermékenyítő hatás.
 

A hangszerét abszolút technikai fölénnyel kezelő Rachel Kolly d’Alba előítéletmentes és érzelmileg tökéletesen azonosulni képes megközelítésének, valamint a Bernstein-tanítvány John Axelrodnak az amerikai zenei hagyomány szabad, nyitott felfogását több síkon is megélő avatottságának köszönhetően Gershwin, Bernstein és a hollywoodi szerzőként befutott Franz Waxman egy-egy műve a lehető leghívebb előadásban szólal meg. Az Alexander Courage által hangszerelt Porgy és Bess fantázia a tiszta jazz improvizatív játékosságával egészíti ki a relatíve merevebb, de legalábbis rögzítettebb eredeti hangszerelést, míg Waxman átdolgozásában jól ismertként is újat tudnak mondani Bizet varázslatos szépségű dallamai. Az albumon szereplő kompozíciók közül mégis talán Bernstein bölcselkedő Szerenádja a legértékesebb, de nem a plátói téma, hanem a zene sokszor mahleri mélységei miatt. Az ő és Gershwin esetében ráadásul azonnal beazonosítható a szerző, és nem pusztán a melódiák, hanem a hangszerelési ötletek, a zene szövetének kidolgozása és a jellegzetes ritmikai megoldások miatt is.
 
Tagadhatatlanul szórakoztató, ugyanakkor az európai kortársakéinál semmivel sem értéktelenebb műveket hallhatunk az American Serenade című albumon, melyen a művésznő hátterét és diszkográfiáját ismerve mindenekelőtt a francia kultúrához köthető érzékenység és érzelemgazdagság találkozik Amerika elfojthatatlan szabadságvágyával és kísérletezőkedvével. Érdemes tehát annak is próbát tennie a lemezzel, aki rossz megszokásból amúgy vonakodva közelítene Amerika művészi produktumaihoz, hiszen itt mindkét kontinens legjavát kapja, Bernstein Szerenádja pedig még a legfinnyásabb műélvezők igényeit is bizonyosan kielégítheti, ha valóban elmélyednek benne. Így az ismerkedés egy ígéretes megbarátkozás kezdete lehet.
 
Előadók:
Rachel Kolly d’Alba – hegedű
Orchestre National des Pays de la Loire
John Axelrod – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-8. George Gershwin (arr. Alexander Courage): Fantasy on Porgy and Bess for violin and orchestra
9-13. Leonard Bernstein: Serenade after Plato’s Symposium for solo violin, strings, harp and percussion
14. Franz Waxman: Carmen Fantasie [on themes from the opera by Bizet]