Főkép Amikor Dan Brown (azóta többszörösen kultikussá vált) kalandregénye, A Da Vinci-kód 2003-ban áttörte a „hallgatás” falát, egy atomjégtörőéhez hasonlatos eltökéltséggel vágott frissen bugyogó, melegvizű ösvényt a beszűkült alműfaj hidegébe. A művészettörténeti, vallástörténeti, egyébtörténeti (nevezzük összefoglalva kultúrtörténetinek) témák fikcióba ágyazása ugyanis beláthatatlan következményekkel (úgymint felkavaró, és úgymint népszerű) kecsegtettek, és kecsegtetnek ma is. A „hallgatáson” pedig azt értem, hogy minden egyes nevezetes múltbéli alak, esemény és tárgy hátterében titkok és rejtélyek regimentjei sorakoznak, amelyek csak arra vártak/várnak, hogy valaki kiaknázza őket. Igen, akár fiktív kalandregények, thrillerek formájában. Szóval Dan Brown utat (és persze istentelen botrányt) mutatott az irodalmi műfaj megújítása felé, s most már lassan 10 év elteltével sem csökken a vehemencia ebben az irányban. Az írók zsákszámra nyúlnak újabb és újabb történeteikben a titokzatos és sokszor misztikus, tárgyi-személyi-eseményi megalapozottságra építő alapokhoz, hogy ezekre húzhassák fel izgalmas kitalációikat. És komolyan nincsen a földnek olyan szeglete, ahol a szerzők ezt kihasználatlanul hagynák. Itt van például most Skandináviából Jan Wallentin.
 
Az 1970-ben született stockholmi újságíró első regényével óriásit robbantott, hiszen még megjelenése előtt 14 országban adták el a könyv jogait. Na tessék, ennyit számít A Da Vinci-kód öröksége. Szóval Wallentin is fogott (magának) egy regionális alakot, a svéd polihisztor August Strindberg figuráját, s az egykori író, költő és festő titokzatos hobbijának, az okkult tudományokba hajló alkímiának a farvizeire alapozott egy lényegében történelmi (háborús) ideológiákra épülő alapötletet, melyet aztán (ál)tudományos látcsövön átpréselve öntött misztikus, fiktív történetbe. Don Titelman megfáradt, idősödő, hobbipatikus (értsd: maximálisan gyógyszerfüggő) történész, aki véletlenül keveredik bele olyasmibe, amely végül talán józan és tudós elméje felfogó- és befogadóképességét is meghaladja. Egy magánszorgalmú búvár-barlangász ugyanis egy szinte tökéletesen konzerválódott holttest mellett furcsa tárgyakat talál egy valamikori, vízzel elöntött bánya mélyén. A dolog egyszerre kelti fel az érdeklődését egy gazdag német alapítványnak, egy olasz, „paraképességekkel” foglalkozó csoportosulásnak, illetve Titelmannak, akit maga a gyorsan elhalálozó búvár rángat az események sűrűjébe.
 
A dolgok a búvár által az elsüllyesztett bányában talált csillag és kereszt körül bonyolódnak, amelyekre – különböző okokból ugyan, de úgy tűnik – mindenki szeretné rátenni a kezét. A két, amúgy bizonyos körülmények között összeillő tárgyhoz jóval több, mint 100 évvel ezelőtt maga Strindberg jutott hozzá, aki fogadott unokaöccsével, valódi keresztfiával, a fizikus Nils-szel jött rá hihetetlen jelentőségükre: megmutatják az alvilág (vagy a pokol) bejáratát. Így hát Titelman és a hozzá csapódó ügyvédnő, Eva Strand a végtelenül veszélyes üldözőkkel a hátukban futnak versenyt, hogy megfejtsék a kereszt és a csillag titkát, s bepillanthassanak oda, ahol élő ember még nem járt előttük. Jan Wallentin a jelek szerint nem az a vacakolós, hezitálós fajta. Regénye hidegvérű nyugalommal kalandozik hol a nácik rémtetteinek krónikájába; hol a fizika törvényszerűségeinek világába; hol pedig a misztikum hihetetlen birodalmába. A Strindberg csillaga így bizonyos tekintetben egyszer szétfutó vegyesfelvágott, másszor azonban mozaikkockáiból tökéletesen eggyé forró eseményszövet. Akárcsak a regényen átívelő, kulcsfontosságú csillag és kereszt. A kultúrtörténeti elemekkel operáló thriller éppen ezért különös utazás nemcsak az északi-sark jege alá, hanem a hipotetikus fantázia veszélyes terepére is.
 
Veszélyeset mondtam, mert ebben a világban könnyen elszaladhat a ló (akarom mondani, a léghajó) a szerzővel, az olvasó pedig képtelen érdemben követni az eseményeket. Wallentin azonban biztosan ül a nyeregben (akarom mondani, a léghajó kosarában) ahhoz, hogy éppen annyit adagoljon az eltérő beállítottságú összetevőkből (nácik, fizika, okkultizmus, realitás, történelem, mítoszvilág, satöbbi), hogy a befogadó szilárd kapaszkodókat vetve tudjon sodródni a cselekménnyel. A Strindberg csillaga nagy erénye továbbá, hogy nincsen kizáró kézzel kijelölt főhőse, illetve ugyan van, de mégsem szélsőségesen a pozitív térfélen. Don Titelman nem az a barátságos fickó: káros szenvedéllyel harcoló, sokszor destruktív alak, akiért nem elvakultan szorítunk, hanem a hasonszőrű Eva Strand-dal egyetemben a történet előrehaladása kényszeríti ki a velük való azonosulást. Így érdekes, és jól működő koncepciójával a Strindberg csillaga néhány hihetetlen aspektusa ellenére azért maradhat emlékezetes a számunkra, mert éppen a kívülállóság-távolságtartás fényével sugallja, hogy ha hiszed, ha nem, de miért ne lehetne? Jan Wallentin tehát lerakta saját alapkövét, és meglehetősen pimasz léptekkel kreált a „hetet meg a havat”-ból kerek egészet. A feladat pedig innentől ránk vár, hogy egyben is tartsuk őket.