FőképFülszöveg:
Elhamarkodott ítéletek, hamis vádak.
Belőled is lehet áldozat!
A biciklis kölyökügyvéd tisztázza magát.
Theodore Boone ismét az igazság nyomában.
 
Theodore Boone nagy bajban van. Miközben Strattenburg város polgárai a hírhedt vádlott, Pete Duffy gyilkossági ügyének új tárgyalására várnak, kölyökügyvédnek a saját problémáival kell megbirkóznia. Rablás történt, és a gyanú Theóra terelődik. A jó híre forog kockán, s miközben gyűlnek ellene a terhelő bizonyítékok, egyre több veszélyes fenyegetést kap. Theo mindent megtesz, hogy bizonyítsa az ártatlanságát, még akkor is, ha ennek érdekében meg kell szegnie bizonyos szabályokat.

Részlet a regényből:
A vádlott tehetős férfivolt, Pete Duffynak hívták, és gyilkossággal vádolták. A rendőrség és az ügyészség szerint Mr. Duffy megfojtotta bájos feleségét pazar otthonukban, a golfpálya közelében, ahol a vádlott aznap edzést tartott, egyedül. Ha elítélik, élete hátralévő részét börtönben tölti. Amennyiben felmentik, szabad emberként sétálhat ki a bírósági tárgyaló-teremből. Úgy alakult, hogy az esküdtek nem találták bűnösnek, de ártatlannak sem.
Ez volt a második tárgyalása. Az első, négy hónappal korábban, váratlanul véget ért, amikor Henry Gantry bíró úr úgy döntött, nem lenne helyénvaló folytatni. Új tárgyalást rendelt el, és mindenkit hazaküldött, így Pete Duffyt is, aki óvadék ellenében szabadlábon maradt. A legtöbb gyilkossági ügyben a vádlott nem tud óvadékot fizetni, és a börtönben várja a tárgyalását. Ám mivel Mr. Duffynak volt pénze és jó ügyvédei, azóta szabadlábon volt, hogy a felesége holttestét megtalálták, majd az állam vádat emelt ellene az asszony meggyilkolása címén. Látták őt mindenfelé a városban: vacsorázott a kedvenc éttermeiben, baseballmeccseket nézett a Stratten College pályáján, templomba járt (gyakrabban, mint korábban), és természetesen sokat golfozott. Míg az első tárgyalására várt, úgy tűnt, nem aggasztja különösebben, hogy bíróság elé kell állnia, és börtönbe kerülhet. Ám most, a második tárgyalás előtt, amikor a vád arra készült, hogy egy új szemtanút állítson a tanúk padjára, azt beszélték, hogy Pete Duffy nagyon aggódik.
Az új szemtanú Bobby Escobar volt, egy tizenkilenc éves il-legális bevándorló, aki a golfpályán dolgozott azon a napon, amikor Mrs. Duffyt megölték. Látta, hogy Mr. Duffy belép a házukba nagyjából az asszony halála idején, majd sietve távozik, és folytatja a golfozást. Számos oka volt annak, hogy Bobby jó ideig nem állt elő. Amint Gantry bíró meghallgatta Bobby történetét, új tárgyalást rendelt el. Most, hogy Bobby készen állt a tanúskodásra, jóformán minden strattenburgi polgár, aki csak figyelemmel kísérte a Duffy-ügyet, elmarasztaló ítéletre számított. Szinte lehetetlen lett volna olyan embert találni, aki úgy hitte, hogy Pete Duffy nem ölte meg a feleségét.
És nagyon nehéz lett volna olyan embert találni, aki ne akarta volna megnézni a tárgyalást. Gyilkossági ügy tárgyalása a strattenburgi bíróságon ritka eseménynek számított – ami azt illeti, Stratten megyében nagyon ritkán történt gyilkosság –, és reggel nyolckor, alig valamivel az után, hogy a bíróság kapui kinyíltak, hatalmas tömeg kezdett gyülekezni. Az esküdtek ki-választása három nappal korábban zajlott le. Eljött az idő, hogy megkezdődjék a tárgyalótermi dráma.

Öt perccel háromnegyed kilenc előtt Mr. Mount elcsendesítette nyolcadikos diákjait, majd névsort olvasott. Mind a tizenhat fiú jelen volt. Az osztályfőnöki óra csak tízperces volt, utána a fiúk el is indultak első órájukra: spanyolra Madame Monique-kal.
Mr. Mount sietett.
– Nos, uraim, mindenki tudja, hogy ma van a második Pete Duffy-tárgyalás első napja. Az első tárgyalás első napján jelen lehettünk, de, mint tudjátok, elutasították a kérésemet, hogy a második tárgyalást is megnézhessük.

Egy-két fiú fütyült és pfujolt.
Mr. Mount felemelte a kezét.
– Elég legyen! Ám iskolánk igazgatónője, Mrs. Gladwell engedélyt adott arra, hogy Th eo elmenjen, és megnézze, mi történik az első napon, s aztán majd beszámol nekünk. Theo!
Theodore Boone felpattant, s mint azok az ügyvédek, akiket figyelt és csodált, céltudatos léptekkel kimasírozott az osztály elé. Sárga jegyzettömböt vitt magával, ahogy az igazi ügyvédek szokták. Megállt Mr. Mount asztalánál, és úgy nézett az osztályra, mintha tényleg törvényszéki ügyvéd lenne, aki az esküdtekhez készül szólni.
Mivel édesanyja és édesapja is ügyvéd volt, Theo szinte az ügyvédi irodában nevelkedett, és bírósági tárgyalótermekben töltötte az ideje java részét, miközben a strattenburgi iskola többi nyolcadikosa sportolt, gitárleckéket vett, illetve bármi más olyasmit csinált, amit normális tizenhárom éves gyerekek szoktak. Mivel Theo imádta a jog világát, elmélyülten tanulmányozta a törvényeket, tárgyalásokat nézett végig, és szinte semmi másról nem beszélt, jogi ügyekben osztálytársai csak hozzá fordultak. Ha jogi kérdésekről volt szó, Theónak nem akadt versenytársa, Mr. Mount nyolcadikos osztályában legalábbis biztosan nem.
Theo nekifogott.
– Négy hónappal ezelőtt végignéztük az első tárgyalás első napját, úgyhogy tudjátok, mi a helyzet, ismeritek a szereplőket. Ugyanazok a jogászok vannak mindkét oldalon. A vád ugyanaz, Mr. Duffy még mindig Mr. Duffy. Most másik esküdtszék van, és természetesen van egy új szemtanú, aki az első tárgyaláson nem tett tanúvallomást.
– Bűnös! – kiáltotta Woody az utolsó sorból. Mások is kurjantottak egyet-egyet, hogy kifejezzék az egyetértésüket.
– Jól van – mondta Theo. – Tegye fel a kezét, aki úgy gondolja, hogy Pete Duffy bűnös!
A tizenhat diákból tizennégy minden tétovázás nélkül a ma-gasba emelte a kezét. Chase Whipple, az őrült tudós, aki büszke volt arra, hogy sosem ért egyet a többséggel, karba tett kézzel ült a székén.
Theo nem szavazott, viszont nagyon bosszús lett.
– Ez nevetséges! Hogyan szavazhattok a bűnösségére, ami-kor még el sem kezdődött a tárgyalás, amikor még nem tudjátok, mit fog mondani a tanú, amikor még semmi sem történt a tárgyalóteremben? Már beszéltünk az ártatlanság vélelméről. A mi rendszerünkben, ha valakit megvádolnak, megilleti az ártatlanság vélelme, amíg be nem bizonyosodik a bűnössége. Pete Duffy ártatlan emberként fog besétálni a tárgyalóterembe, és az is marad, amíg az összes tanú nem tett vallomást, és az összes bizonyíték nem került az esküdtek elé. „Az ártatlanság vélelme”, nem felejtettétek el, ugye?
Mr. Mount az osztályterem sarkában állva figyelte, ahogy Theo a legjobb formáját hozza. Látta már korábban is, nem is egyszer. A srác igazi őstehetség volt, a sztár a nyolcadikosok vita-csapatában, amelynek Mr. Mount volt a tanácsadója.
Theo folytatta, mert továbbra is dühítette, hogy társai ilyen gyorsan ítéletet hoztak.
– És ugye arra is emlékeztek még, hogy „minden kétséget ki-záró bizonyíték”? Mi van veletek, fiúk?
– Bűnös! – kiabálta újra Woody, mire néhányan felnevettek.
Theo már tudta, hogy nincs esélye.
– Oké – mondta. – Most már mehetek?
– Persze – felelte Mr. Mount. Megszólalt a csengő, és mind a tizenhat fiú megindult az ajtó felé. Th eo kiszaladt a folyosóra, és berohant az irodába, ahol Miss Gloria, az iskola titkárnője éppen telefonált. Kedvelte Th eót, mert a fiú édesanyja bonyolította le az első válóperét, s azért is, mert Theo, nem hivatalosan persze, tanácsokat adott neki, amikor eljárás indult az öccse ellen ittas vezetés miatt. Miss Gloria átadta neki a sárga kis papírt Mrs. Gladwell aláírásával, amellyel távozhatott az iskolából, és Theo már ment is. Az óra Miss Gloria íróasztala fölött 8:47-et mutatott.
Odakint, a zászlórúd mellett Theo eloldotta a biciklije láncát, feltekerte a kormányra, felpattant a nyeregbe, és sebesen elindult. Ha minden szabályt betart, és az utcákon halad, negyedóra alatt ér a bíróságra. De ha itt-ott levágja az utat, ahogy szokta, végigszáguld néhány sikátoron meg egy-két hátsó udvaron, figyelmen kívül hagy legalább két stoptáblát, akkor tíz perc is elég lehet. Ezen a napon nem volt egy felesleges perce sem. Tudta, hogy a tárgyalóterem már zsúfolásig megtelt. Mázlija van, ha egyáltalán talál magának ülőhelyet.
Végigtekert egy sikátoron, kétszer is szinte röpült a levegőben, aztán behajtott egy hátsó kertbe, egy olyan férfihátsó kertjébe, akit ismert: kellemetlen ember volt, egyenruhát viselt, és meg-próbált úgy viselkedni, mintha igazi rendőr vagy katona lenne, pedig csak közönséges részmunkaidős biztonsági őr volt. Buck Bolandnek hívták (néhányan a háta mögött Béna Bucknak nevezték), és Theo néhányszor látta őt a bíróság környékén őgyelegni. Miközben keresztülvágott Mr. Boland hátsó kertjén, hallotta a mérges kiabálást: „Tűnj el innen, kölyök!” – Theo balra fordult, és még éppen látta, hogy Mr. Boland egy kisebb sziklát dob el az irányába. A kő egészen közel ért földet, és Theo ezután még gyorsabban tekerte a pedált.
Nem sokon múlott, szögezte le magában. Legközelebb talán más útvonalon kellene jönnie.
Kilenc perccel az után, hogy elindult az iskolától, Theo lefékezett a strattenburgi bíróság előtt, gyorsan leláncolta a biciklijét, berohant az épületbe, majd felszaladt a pazar lépcsőn Gantry bíró tárgyalótermének hatalmas ajtajához. Nagy volt a tömeg: sorban álló nézők, akik próbáltak minél hamarabb bejutni, tévések vakító reflektorokkal meg kamerákkal, és néhány komor arcú törvényszolga, aki azon igyekezett, hogy fenntartsa a rendet. Az a törvényszolga, akit Theo a legkevésbé kedvelt egész Strattenburgben, egy Gossett nevű zsémbes öregember a fiú pechére kiszúrta, ahogy a tömegben megpróbál besurranni a tárgyalóterembe.
– Hát te meg hová mész, Theo? – mordult fel Gossett.
Nyilvánvaló, hogy hová megyek, szögezte le magában gyorsan Theo. Vajon hová mehetek most, amikor mindjárt kezdődik a megye történetének legfontosabb gyilkossági tárgyalása? De tudta: azzal nem sokat segít a helyzetén, ha okoskodik.
Előhúzta hát az iskolából hozott papírt, és kedvesen azt mondta:
– Engedélyt kaptam az iskola igazgatónőjétől, hogy megnézzem a tárgyalást, uram.
Gossett kikapta a kezéből a papírt, és úgy meredt rá, hogy az embernek az volt az érzése: ha valamit nem talál rendben, nyomban lelövi Theót. A fiúban felmerült, hogy azt mondja: „Ha segítségre van szüksége, szívesen felolvasom magának”, de inkább hallgatott.
– Ez az iskolából van – állapította meg Gossett. – Ezzel nem lehet bemenni ide. Gantry bíró úrtól van engedélyed?
– Igen, uram, van – felelte Theo.
– Hadd lássam!
– Nem írásos engedély. Gantry bíró úrtól szóbeli engedélyt kaptam, hogy megnézhessem a tárgyalást.
Gossett még jobban ráncolta a homlokát, majd hatalma teljes tudatában megrázta a fejét, és azt mondta:
– Sajnálom, Theo. A tárgyalóterem tele van. Nincs több ülőhely. Visszafordítjuk az embereket.
Theo fogta az iskolai engedélyét, és megpróbált olyan arcot vágni, mintha mindjárt elbőgné magát. Hátrált, megfordult, és elindult a hosszú folyosón. Amikor Gossett már nem látta, belépett egy keskeny ajtón, majd lerohant a hátsó lépcsőn, amelyet csak a karbantartók és technikusok használtak. A földszinten végiggyalogolt a központi tárgyalóterem alatt húzódó zsúfolt folyosón, majd szinte magától értetődő természetességgel belépett abba a kis helyiségbe, ahol a bírósági dolgozók kávézni, falatozni, beszélgetni szoktak.
– Szia, Theo! – üdvözölte a bájos Jenny, Theo kedvenc bírósági jegyzője.
– Szia, Jenny! – felelte Theo mosolyogva, és ment tovább, keresztül a helyiségen. Egy parányi ajtón át kijutott egy lépcsőfordulóra, amely egy újabb rejtett lépcsőhöz vezetett. Hajdanán arra használták, hogy a vádlottakat a tárgyalóterembe vezessék a börtönből, de mostanság alig-alig koptatták ezeket a lépcsőket. Az öreg bírósági épület telis-tele volt szűk átjárókkal, keskeny lép-csőkkel, és Theo ismerte mindegyiket.
Az esküdtek padja melletti oldalajtón lépett be a tárgyalóterembe. A nézők idegesen beszélgettek, arra számítottak, hogy drámai eseményeknek lesznek a szemtanúi. Egyenruhás őrök járkáltak fel és alá, egy-két szót váltottak egymással, és fontoskodó képet vágtak. Változatlanul nagy volt a tömeg a tárgyalóterem bejáratánál, még mindig sokan próbáltak bejutni. A terem bal oldalán, három sorral a védelem asztala mögött Theo meglátott egy ismerős arcot.
A nagybátyja volt az, Ike, aki fenntartott egy helyet kedvenc (és egyetlen) unokaöccsének. Theo oldalazva betipegett a nagy-bátyja melletti szűk helyhez, és leült.

A Kiadó engedélyével.