Főkép

A zeneipar válságban van, nincs mese, ha életben akarnak maradni a zenekarok, sokat kell koncertezni. Ezzel a rajongók csak jól járnak, mert többek közt olyan remek csomagajánlatot kapnak, mint a november 28-i Club 202-es buli. A koncert exkluzivitását fokozta, hogy mind az öt fellépő együttes idén jelentkezett új lemezzel, nem is akármilyenekkel.
 
Sajnos a sok fellépővel együtt járt a korai kezdés is, így aki viszonylag tovább dolgozott, lemaradhatott az egyetlen magyar résztvevőtől. Pedig a Tales of Evening megérdemli a figyelmet, ebben talán segít nekik az is, hogy a szeptemberi Hammer melléklete az ő debütáló anyaguk volt. A Hajléktalan lélek igen jól sikerült bemutatkozó anyag, bátran ajánlható a billentyűcentrikus, énekesnős dallamos hard rock kedvelőinek. A zenekar bevallott hatásai között jelen van a Rhapsody, a Sonata Arctica, az Arkona, de van Dream Theater-rajongó is a gárdában. A végeredmény engem kicsit a Cross Bornsra emlékeztet, talán ebben a zenében több a folkos elem. A dalok előadására élőben sem lehetett panasz, egyedül azért volt kár, hogy csak szűk félórányi időt kaptak a koncerten.
 
No de a minőség jól tudja kompenzálni a kisebb mennyiséget, és az utánuk következő olasz Vexillum sem töltelékzenekar volt. A Metal Archives power-folk metal együttesként jellemzi a mai formájában 2007 óta működő együttest. Én ugyan sok folkot nem hallottam ki a zenéjükből, ezt a vonalat inkább csak öltözékük képviselte: mintás, némileg a kiltre emlékezető szoknyát viseltek. De nem a forma, hanem a tartalom a lényeg, abban pedig semmi hiba nem volt: igazán élvezetes old school heavy metalt hallhattunk. A csapat első lemeze csak tavaly jött ki, így igazán friss programot kaptunk, annyi mindenesetre biztos, hogy a livornóiaik értenek hozzá, hogyan kell bemelegíteni a közönséget: a „The Wandering Notes” és a „The Bivouac” pörgős dallamai kiválóan megalapozták az est hangulatát.
 
Az Orden Ogan nem épp fiatal banda – már 16 éve a pályán vannak –, de aki most ismerkedne velük, annak melegen ajánlom. A Sebastian `Seeb` Leevermann köré szerveződő csapat igazolja azt a közismert tételt, hogy Németország a power metal igazin nagyhatalma. Az Orden Ogan CD megállja a helyét a Blind Guardian, a Rage és a Brainstorm polcán, egyesek a Blind Guardian örököseit látják bennük. A To the End című új lemez posztapokaliptikus témát dolgoz fel, de nem annyira zúzós, mint inkább himnuszszerű power nóták formájába. A csapat hat dalra kapott időt, ezt bölcsen az új lemez legütősebb dallamaira használták fel. Az intró után alaposan belecsaptak a lecsóba, hogy aztán a csúcsokig fokozzák a zeneélvezetet az új album klipnótájával, a „Things We Believe In”-nel. Itt már megénekeltették a közönséget, ahogy a címadó számban is. Szívesen hallottam volna többet is, de az óra az Orden Ogannal szemben is kegyetlen volt.
 
A Freedom Call egy fokkal könnyedebb zenét, szellemes megnevezéssel „happy metalt” játszik, és ahogy megígérték, valódi heavy metal party-t varázsoltak a klub színpadára és nézőterére. Ők is biztosra mentek: a „Freedom Call” című számot mindenki ismeri, aki valaha találkozott az együttessel, de az ironikus „Rockstars”-szal vagy a „Tears of Babylon”-nal sem lehet nagyot téveszteni. Sőt, igazából értelmetlen is egyes számokat kiemelni: a csapat egyenletesen magas szintű bulit csapott a legnagyobb slágereikből: számomra úgy tűnt, a nézők közül ők rendelkeztek a legnépesebb rajongótáborral, úgyhogy épp csak a stage-diving hiányzott a teljesen önfeledt mulatáshoz.
 
Rhapsody-ból ugye újabban már kettő van, de a csapat lelke a kezdetektől Luca Turilli volt, és szemben az „of Fire”-változattal, ő a szakadás óta le is tett egy az elődeihez méltó anyagot az asztalra. Az „epic symphonic hollywood metal” megalapítói filmes megoldásokkal is készültek a koncertre, amit ugyan kicsit túlreklámoztak, mert azt nem mondhatom, hogy sosem látott effektekkel kápráztattak el minket, de remekül kiegészítették a show-t. Alessandro Conti személyében Turilli remek énekest talált, aki tökéletesen pótolja Fabio Lionét, így a hangzás nem változott érdemben a korábbiakhoz képest. Természetesen a „régi” Rhapsody számai álltak a középpontban, a nyitány a „Riding the Wings of Eternity” volt, amit két új nóta – a „Clash of the Titans” és az olasz nyelvű „Tormento E Passione” – követett. Ezután három szám hangzott el Luca Turilli szólólemezeiről. A régi dalok közül mind a „Village of Dwarves”-ot, mind a „Forest of Unicorns”-t kedvelem, a kettő együtt azonban talán túlságosan is lelassította a koncertet, azért szerencsére a koncert végére többek közt a monumentális „Of Michael the Archangel and Lucifer`s Fall”-lal sikerült visszatérni a valódi rapszódiákhoz. A „rendes játékidő” a „Dawn of Victory”-val zárult, de nem nagyon kellet biztatni a csapatot, hogy visszatérjenek és egy igen ütős ráadást adjanak a „Dark Fate of Atlantis”-szal, az „Emerald Sword”-dal, és a „Warrior of Ice”-szal, amellyel tulajdonképpen az egész Rhapsody-történet elkezdődött.
 
Ezen a koncerten alighanem minden rajongó megtalálta a maga számítását, ráadásul új, érdekes csapatokat is megismerhetett: egyszóval kiváló este volt. Egyetlen szépséghibaként említem, hogy a köszönetnyilvánításoknál kimaradt a Tales of Evening, de spongyát rá. Ezeket az együtteseket szívesen megnézném jövőre is.