FőképFülszöveg:
Ann Aguirre jónevű romantikus sci-fi/paranormális író Amerikában, de ez az első young adult könyve, és kirobbanó sikert ért el vele, valamint a nemrég megjelent folytatásával is. A Menedék tele van akcióval, elég sötét és véres, de olyan romantikus szálat tartalmaz, ami egyaránt érdekes lehet mindkét nem számára.
Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.
Köszöntünk az apokalipszisben!

Részlet a regényből:
A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet.
Ma van a születésnapom. Minden egyes esztendővel nagyobb félelem költözött a szívembe, és az idén ez csak fokozódott. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Arca már beesett, ujjai pedig remegtek a legkisebb megerőltetéstől is. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.
– Készen állsz? – Sodrony várt rám a sötétben.
Rajta már ott virított a jel; két évvel volt idősebb nálam, és ha ő túlélte a rituálét, nekem is menni fog. Sodrony minden tekintetben alacsony és törékeny fiú volt; a nélkülözés barázdákat vésett az arcára, így idősnek látszott. Nézegettem, milyen fehér mindkét alkarom, aztán biccentettem. Eljött az idő, hogy nő váljék belőlem.
Az alagút tágas volt, a földön fémrudak futottak. Találtunk szállítóeszközökre emlékeztető roncsokat, de azok az oldalukra fekve hevertek, mint óriás, döglött bestiák. Néha óvóhelynek használtuk őket. Ha egy vadászcsapatot a menedék elérése előtt megtámadtak, az éhező ellenséget leválasztó nehéz fémfal jelentette a különbséget élet és halál között.
Persze én még soha nem jártam az enklávén kívül. Ez a sötétségbe és gomolygó füstbe burkolózó térség jelentette számomra az egyetlen ismert világot. A fal régi volt, szögletes elemekből épült. Eredetileg volt színük, de az évek szürkévé koptatták őket. Az itt-ott feltűnő világosság a tömegszállás mélyén felhalmozott tárgyakból érkezett.
Követtem Sodronyt az útvesztőn át, tekintetem ismerős tárgyakon kalandozott. A kedvencem egy bárányfelhőn ücsörgő lány képe volt. Nem tudtam kivenni, mi van a kezében; az a rész elkopott. De az élénkpiros két szó, mennyei sonka, rettentően tetszett. Nem tudtam biztosan, mit is jelent, de a lány arckifejezése arról árulkodott, hogy igen jó lehetett.
Az enkláve összesereglett a névadó napon; mindenki, aki életben maradt, nevet kapott. Sok fiatalt elveszítettünk, ezért minden vakarcsot simán Fiúnak vagy Lánynak hívtunk, és egy számot csaptunk hozzá. Mivel az enklávénk kicsi – és egyre sorvad –, minden arcot felismertem a félárnyékban. Nehéz volt erőt venni magamon, hogy a gyomrom görcsbe ne ránduljon a rám váró fájdalom miatt, és a félelem le ne taglózzon egy halálomig rám ragadó, borzasztó név hallatán.
Add, hogy valami frappánsat kapjak!
A legidősebb, aki a Mészfal név terhét cipelte, a kör közepe felé indult. Megállt a tűz előtt, a lángnyelvek ijesztő árnyékokat festettek a bőrére. Egyik kezével intett, hogy lépjek előre.
Miután odaértem, megszólalt.
– Minden vadász hozza ide ajándékát!
A többiek jöttek, és a lábam elé helyezték őket. Az érdekes tárgyakból álló rakás egyre terebélyesedett – néhányukról fogalmam sem volt, milyen célt szolgálhatott. Dekoráció talán? Az előző világban élők szinte rabjai voltak az olyan dolgoknak, amelyek csupán szépészeti célokat szolgáltak. Én ilyet elképzelni sem tudtam.
Miután végeztek, Mészfal felém fordult.
– Itt az idő.
Minden elcsendesedett. Sírás visszhangzott az alagúton át. Valahol a közelben valaki szenvedett, de nem volt elég idős, hogy részt vegyen a névadásomon. Lehet, elveszítünk egyet közülünk, mire itt végzünk. Betegség és láz pusztított sorainkban, és a gyógyítónk több kárt okozott, mint hasznot; nekem legalábbis úgy tűnt. De megtanultam, hogy ne kérdőjelezzem meg a módszereit. Ha hangot adtál egyéni gondolataidnak, itt, az enklávéban nem várt rád fényes jövő.
A törvények miatt vagyunk még életben – mondaná Mészfal. Ha nem tartod be őket, akkor eredj, meglátjuk, hogyan boldogulsz majd a Felszínen.
A legidősebb elég utálatos volt; nem tudom, hogy születésétől fogva ilyen-e, vagy ez csak a korral járt. Most pedig itt állt előttem, hogy a véremet vegye.
Bár saját szememmel sosem láttam a rituálét, tudtam, mire vállalkozom. Kinyújtottam mindkét karom. A penge megvillant a tűz fényében. Ez volt legbecsesebb kincsünk, a legidősebb pedig mindig gondosan tisztogatta és élezte. Három cakkos vágást ejtett a bal karomon, én pedig elfojtottam a fájdalmam, amíg csendes kiáltássá nem tompult a lelkemben. Nem hoznék szégyent az enklávéra pityergéssel. Felhasította a jobb karom, csak annyi időm volt, hogy erőt gyűjtsek. Összeszorítottam a fogam, ahogy a forró vér csörgedezett lefelé. Nem sok. A vágások felszínesek voltak, jelzésértékűek.
– Hunyd be a szemed! – mondta.
Engedelmeskedtem. Lehajolt, szétterítette az ajándékokat előttem, majd megragadta a kezem. Rideg és vékony ujjai voltak. Ahová a vérem betalál, az lesz a nevem. Szembehunyva hallottam a többiek légzését, de nyugodtak voltak és tisztelettudóak. Mozgást éreztem a közelben.
– Nyisd ki a szemed, és köszöntsd a világot, vadásznő. Ettől a naptól fogva legyen a neved Pikk.
A legidősebb kezében egy kártyát láttam. Tépett volt és foltos, besárgult az idők során. Hátán szép piros minta, elöl pedig egy fekete ásószerűség, valamint a kettes szám. A vérem bepöttyözte, ami azt jelentette, hogy mindenkor magammal kell hordanom. Odamormoltam egy köszönömöt, és elvettem.
Furcsa. Többé már nem 15-ös Lányként fognak szólítani. Idő lesz, míg hozzászokom az új nevemhez.
Az enkláve szétszéledt. Az emberek tiszteletük jeleként felém biccentettek, majd mentek a dolgukra. Most, hogy a névadó ceremónia véget ért, az élelmet továbbra is le kellett vadászni, és feltölteni a készleteket. A munkánk sosem ért véget.
– Igen bátor voltál – jegyezte meg Sodrony. – Gyere, lássuk el a karod!
Szerencse, hogy ezen a részen már nem volt közönség, mert a bátorságom elhagyott. Eleredt a könnyem, amikor a forró fém a bőrömhöz ért. Hat sebhely bizonyította, hogy érdemes vagyok a vadásznői címre. Mások kevesebbet kaptak; az építőknek három járt. A nemzőknek csak egy jutott. Emberemlékezet óta a karon díszelgő hegek száma mutatta, milyen szerepet tölt be a társadalomban az adott személy.
Két okból nem hagytuk természetes módon begyógyulni a vágásokat: nem forrnak be megfelelő módon, és fennáll a veszély, hogy elfertőződnek. Az évek során túl sokan vesztek oda a névadó napi rituálé miatt, mert sírva könyörögtek; nem bírták elviselni a fehéren izzó lezárást. Most Sodrony nem habozott a könnyek láttán, én pedig örültem, hogy nem hatotta meg.
Én vagyok Pikk.
Könny csordult le az arcomon, ahogy elhaltak az idegvégződések, de a hegek egymás után megjelentek, bizonyítva erőmet és rátermettségemet, hogy bármit kiállok, ami az alagútban vár rám. Egész életemben erre a napra készültem; kést, husángot egyaránt jól forgatok. Minden falat ételt, amelyet más hozott, azzal a tudattal fogyasztottam el, hogy egy nap majd nekem kell táplálékot szereznem a vakarcsoknak.
Ez a nap eljött. A 15-ös Lány halott.
Éljen soká Pikk!

A névadó után két barátom kis ünnepséget szervezett nekem. Mindketten a köztéren vártak. Még vakarcskorunkban lettünk jóban, bár személyiségünk és testi adottságaink más utakra vezettek minket, de így is Gyűszű és Kő volt a két legközelebbi társam. Hármunk közül én voltam a legfiatalabb, és nagy élvezettel hívtak engem 15-ös Lánynak, miután mindketten megkapták a nevüket.
Gyűszű alacsony lány volt, kicsivel idősebb nálam, és építőként szolgált. Sötét hajú, barna szemű. Hegyes álla és nyílt tekintete miatt az emberek néha megkérdezték, hogy ennyi idősen nem kellene-e még vakarcsképzésen lennie. Ő ezt ki nem állhatta; ezzel biztosan ki lehetett hozni a sodrából.
Gyakran bepiszkolta az ujjait, mert puszta kézzel dolgozott, így a kosz felkerült a ruhájára, és elkenődött a képén. Hozzászoktunk, hogy amikor megvakarta az arcát, egy sötét sáv maradt a nyomában. De érzékeny természete miatt már rég nem szekáltam ezzel. Az egyik lába valamivel rövidebb volt, mint a másik, és egy leheletnyit bicegett; nem sérülés miatt, hanem mert így született. Másként könnyedén nemző válhatott volna belőle.
Ereje és szépsége, nem pedig nagy esze miatt Kő a nemzőknél landolt. Mészfal szerint jó anyagból gyúrták, és ha egy intelligens nővel párosítják, pompás, erős utódokat fog nemzeni. Kizárólag olyanok járulhattak hozzá a következő generáció létrehozásához, akiknek egyéni sajátosságait érdemes volt továbbörökíteni, az idősek pedig gondos figyelemmel kísérték a születéseket. Csak annyi vakarcsot engedhettünk, amennyit el tudunk látni élelemmel.
Gyűszű rohant hozzám, hogy megvizsgálja az alkaromat.
– Mennyire fájt?
– Nagyon – mondtam. – Kétszer annyira, mint a tiéd – néztem élesen Kő felé –, a tiédénél meg hatszorta jobban.
Mindig azzal viccelődött, hogy neki van a legkönnyebb dolga az enklávéban, és ez talán igaz is volt, de én nem akartam cipelni a terhet, hogy rajtam múljon népünk következő generációjának fennmaradása. Az ifjak nemzésének tetejébe még az a felelősség is rá hárult, hogy gondoskodjon róluk. Én nem bírtam volna elviselni ennyi halálesetet. A vakarcsok hihetetlenül törékenyek voltak. Az idén egy fiút nemzett, és fogalmam sincs, miként gyűrte le a félelmet. Én alig emlékszem szülőanyámra; fiatalon halt meg, még a mi léptékeink szerint is. Tizennyolc éves korában kórság sörpört végig az enklávén, valószínűleg a nassaui kereskedők hozták be magukkal. Sokunkat magával ragadott abban az évben.
Néhányan úgy vélték, hogy a nemzők utódai továbbra is ezt a szerepkört töltsék be. Alakult egy csendes mozgalom a vadászok között, akik szerint meg lehetne toldani számukat az ő soraikból – így amikor egy vadász kiöregszik a járőrözésből, részt vehetne osztálya sarjainak nemzésében. Egész életemben e gondolat ellen küzdenék. Mihelyt két lábra álltam, azt figyeltem, hogy a vadászok nekiindulnak az alagútban, és tudtam, ez a végzetem.
– Tehetek én róla, hogy jóképű vagyok? – kérdezte vigyorogva.
– Álljatok csak meg! – Gyűszű elővett egy kifakult rongyba bugyolált ajándékot. – Tessék!
Ez váratlanul ért. Felvont szemöldök kíséretében átvettem a csomagot, felmértem a súlyát, majd azt mondtam:
– Új tőröket csináltál nekem.
Szúrós tekintettel nézett rám.
– Utálom, amikor ilyen vagy.
Engesztelésképp kihajtogattam az ajándékot a szövetből.
– Csodaszépek!
És nem túloztam. Csak egy építő képes ilyen remeket produkálni. Ezeket egyedül nekem öntötte ki. Elképzeltem, ahogy hosszú órákon keresztül ügyködik a tűz mellett, szöszmötöl az öntőformával, elegyít, políroz, és utána élesít. Csak úgy ragyogtak a fáklyafényben. Kipróbáltam, és tökéletes az egyensúlyuk. Bemutattam velük pár mozdulatsort, hogy lássa, mennyire tetszenek, mire Kő megugrott, mintha véletlenül eltalálnám. Néha olyan féleszű tud lenni. Egy vadásznő sosem szúr le semmit, ha nem akarja.
– Szerettem volna, hogy a tiéd legyen a legjobb.
– Én is – mondta Kő.
Ő nem vesződött a csomagolással, mert az ajándéka jó nagyra sikeredett. A husáng nem olyan minőségű volt, mintha építők készítették volna, de Kő jól értett a faragáshoz, és keményfát választott a belsejéhez. Azt gyanítottam, Gyűszű segített be a fölső és alsó fémpántoknál, de a fába vésett fantasztikus figurák egyértelműen az ő keze munkáját dicsérték. Nem ismertem fel minden állatot, de csodás volt, komoly darab, és nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy a hátamon tudhattam. Valami festőanyaggal kenhette be a véseteket, mert kiríttak a famintázatból. A díszítés miatt kicsit körülményesebb lesz a fegyver tisztán tartása, de hát Kő nemző volt, nem lehetett elvárni tőle, hogy ilyesmikre is gondoljon.
Hálásan mosolyogtam.
– Ez csodálatos!
Mindketten megöleltek, aztán elővették a különlegességet, amelyet a névadó napomra tartogattunk. Gyűszű még régen cserélte ezt a bádogdobozt – a jeles alkalomra. Maga a doboz szokatlan élvezettel kényeztetett, mivel piros-fehéren csillogott, fényesebben, mint a legtöbb idelenti tárgy. Nem tudtuk, mi található benne, csak azt, hogy alaposan lezárták; szerszámokkal kellett felfeszítenünk.
Csodás illat szállt ki belőle. Még sosem éreztem ilyet: friss volt és édes. Belül színes port láttam csupán. Képtelenség volt megállapítani, mi lehetett egykor, de maga az illata különlegessé varázsolta a névadó napomat.
– Mi az? – kérdezte Gyűszű.
Habozva belenyomtam ujjbegyem a rózsaszín porba.
– Szerintem ez azért van, hogy jobb illatunk legyen.
– Rátesszük a ruhánkra? – Kő odahajolt, és megszagolta.
Gyűszű megfontoltan reagált.
– Csak különleges alkalmakkor.
– Van itt még valami? – addig kavartam, amíg leértem az aljára. – Igen, van!
Izgatottan előhalásztam egy négyzet alakú, kemény papírt. Fehér alapszínét aranybetűk díszítették, de a fura formájuk miatt nem tudtam elolvasni. Némelyik normális kinézetű volt, a többi nem. Úgy tekeregtek, kanyarogtak fel és alá, hogy belesajdult a szemem.
– Tedd vissza – mondta a lány. – Lehet, hogy fontos.
– Az volt, hiszen egyike azon kevés dokumentumnak, amely teljes egészében fennmaradt a régi korból.
– Vigyük el a szavak őréhez.
Bár mi teljesen szabályosan cseréltük ezt a dobozt, ha esetleg értékes enklávevagyont képez, és mi magunknak akartuk megtartani, komoly bajba kerülhetünk. Amiért száműzetés járhat, az pedig leírhatatlan dolgokhoz vezet. Közös megegyezéssel visszaraktuk a papírt, és becsuktuk a dobozt. A lehetséges következmények tudatában józan tekintettel néztünk egymásra. Egyikünk sem akarta, hogy harácsolással vádolják.
– Intézzük el most – mondta Kő. – Nemsokára vissza kell mennem a vakarcsokhoz.
– Adj egy kicsit belőle!
Futva elkezdtem keresni Sodronyt. A konyharészlegen találtam, nem meglepő módon. Még nem jelöltek ki számomra magánlakhelyet. Most, hogy elneveztek, lehetett saját szobám. Vége a vakarcsszállásosdinak.
– Mit akarsz? – kérdezte nyersen.
Próbáltam nem sértésnek venni. Azért, mert nevet kaptam, még nem fog hirtelen másként kezelni. Némelyek pár évig továbbra is vakarcsként tekintenek majd rám. Amíg ráncokat nem karcol rám az idő.
– Csak annyit, áruld el, hol a lakrészem.
Sodrony sóhajtott, de udvariasan vezetett engem az útvesztőn keresztül. Az odaúton sok embert kerülgettünk, és kanyarogtunk a válaszfalak, szükségszállások között. Az enyém két másik között helyezkedett el, de így is magaménak tudhattam majdnem másfél métert.
A szobámnak három durva fala volt, régi fémből kovácsolt, meg egy hosszú, rongyos vászna, a magánszféra illúzióját fenntartandó. Többé-kevésbé mindenkinek ez jutott; csak az egyén birtokában lévő apróságok alapján lehetett különbséget tenni a lakrészek között. Nekem a csillogó tárgyak voltak a gyengéim. Mindig olyanokat cseréltem, amelyeket ha a fényhez tartottam, ragyogtak.
– Egyéb kívánság?
Mielőtt válaszolhattam volna, már indult is vissza a konyha felé. Mély levegőt vettem, és félrehajtottam a függönyt. Volt egy elnyűtt matracom meg egy rekeszem csekélyke holmim tárolására. Viszont senkinek nem volt joga ide bejönni a beleegyezésem nélkül. Kiérdemeltem a saját kuckóm.
Aggodalmam ellenére mosolyogtam, amikor elrendeztem új fegyvereimet. Senki nem érhet idebenn semmihez, és jobb, ha nem megyek a szavak őréhez állig felfegyverkezve. Ahogy Mészfal, ő is benne járt már a korban, és olykor meglehetősen furcsán viselkedett.
Semmi kedvem nem volt ehhez a kihallgatáshoz.

A Kiadó engedélyével.