FőképFülszöveg:
"Egyikünk sem olyan normális, mint ahogy hinné vagy mutatná." (Pszicho)
 
Ahogy a legtöbb családnak, a Hillyardoknak is megvannak a maguk titkai. Az egyik a fiatal és gyönyörű Eden Hillyard halálához vezet...
Faith nagynénjét, Vera Hillyardot kötél általi halálra ítélik húga, Eden brutális meggyilkolásáért. Hogy miért tette? Ezt a kérdést a döbbenet közepette fel sem teszik. Faith évtizedekkel később egy újságíró kérésére kiforgatja a családi fiókokat, hogy együtt jöjjenek rá a miértre és a hogyanra. A nővérek, Vera és Eden kapcsolata mindig is amolyan se veled-se nélküled viszony volt, melyben a kísértés, a kapzsiság, a féltékenység és a szeretet elemei elegyedtek. Ráadásul ketten osztoztak egy súlyos titkon. És ahogy a tisztázó pillantás felfedi a részleteket, egyre világosabbá válik, hogy a teljes igazság az élőkre is kihatással lesz.
 
Ruth Rendell legsikeresebb pszichokrimijében a gyilkos személyét nem lengi körbe homály, a "miért tette?" kérdése azonban a válaszok sötét szövevényéhez vezet - és az igazi bűnös talán nem is az, akinek a kötél a nyakára került. A regény minden létező krimiirodalmi elismerést besöpört az Arany Tőrtől az Edgar-díjig.
A Partvonal Kiadó ezzel a kötettel folytatja Pszichokrimi sorozatát.

Részlet a regényből:
Aznap reggel, amikor Vera meghalt, nagyon korán ébredtem. A madarak már rázendítettek; a fás-lombos külvárosban, ahol laktunk, többen és sokkal hangosabbak voltak, mint vidéken. Ilyen zenebonát azonban még sohasem csaptak, mint akkor, ott, Vera ablaka alatt, Dedham völgyében. Csak feküdtem, és hallgattam a monotonon ismétlődő hangokat. Ez biztos egy rigó, pont úgy, ahogy Browning írja, amit elébb fütyült, megujrázza. Augusztus volt, csütörtöki nap, száz éve már. Persze nyilván nem száz, legfeljebb harminc. Csak olyan soknak tűnik. Az ember csakis ilyen körülmények között tudja pontosan megmondani valakiről, hogy mikor fog meghalni. Persze mindenki halála előrevetíthető, megjósolható, sőt kikövetkeztethető valamelyes bizonyossággal, de nem óra, perc pontossággal, mikor már végképp nincs remény. Verának pontban nyolckor kell meghalnia, és nincs tovább. Rám tört az émelygés. Csak feküdtem ott zsibbadtan, mozdulatlanul, és figyeltem, hogy jön-e valami nesz a szomszéd szobából. Ha én fent vagyok, valószínűleg az apám is. Anyámban már nem voltam olyan biztos. Ő soha nem rejtette véka alá, hogy nem szívleli apa lánytestvéreit, ami egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyek rést ütöttek kettejük viszonyán, ám nem akadályozta meg őket abban, hogy ott feküdjenek egymás mellett a szomszéd szobában, ennyi idő után is egy ágyban. Az emberek akkoriban nem bontották fel a házasságukat, vagy hagyták el egymást olyan könnyen.
Gondoltam, felkelek, de előbb meg akartam bizonyosodni róla, hogy apám fent van-e. Volt valami ijesztő abban, hogy esetleg összefutok vele a folyosón, ahogy háziköntösben, kialvatlan, karikás szemmel mindketten a mosdóba igyekszünk, és mindketten udvariasan előre akarjuk engedni a másikat. Muszáj megmosakodnom, megfésülködnöm, mielőtt találkozok vele, muszáj szalonképessé tenni magam. Füleltem, de nem hallottam semmit, csak a rigót, ahogy már ötödjére vagy hatodjára újrázta meg ugyanazt az idétlen dallamot.
Szépen elmegy dolgozni, ahogy szokott, ebben biztos voltam. És Vera nevét még csak ki se ejti a száján. Amióta utoljára meglátogatta a testvérét, egy árva szó sem esett róla a családban. Egyetlen dolog vigasztalta csupán. Hogy  senki nem tudott róla. Hiába állt nagyon közel a testvéréhez, az ikertestvéréhez, senki sem  tudott a kötelékről, ami összefűzte  őket.
Még a szomszédok sem tudták, hogy ő Vera Hillyard testvére. Az ügyfelek sem a bankban. Ha ma a főpénztáros, vagy bárki, megjegyzést találna tenni Vera halálára, amire elég nagy az esély, például a neme miatt többek között, biztos vagyok benne, hogy az apám ártatlan, érdeklődő képet mímel majd, udvariasan meghallgatja, és hozzáfűz valami üres közhelyet. Végtére is át kell vészelnie valahogy a dolgot.
A folyosó padlója megnyikordult. Hallottam, ahogy becsukódik a szobaajtó, majd a fürdőszobaajtó. Felkeltem, és kinéztem. Tiszta, fehér, nyugodt reggel volt, se nap, se kék ég, úgy tűnt, mintha a reggel csak miattam tétovázna az eljövetelével. Fél hét volt. Az ablakból, ha bizonyos szögben álltam, nem látszottak a környezőházak, olyan sűrűn vették őket körül a fák és a bokrok, olyan sűrűvolt a lombjuk. Mintha egy tisztásra nézne az ember a fák sűrűjében. Vera olykor fitymálóan meg is jegyezte, hogy ahol lakunk, az se nem város, se nem falu.
Időközben anyám is felkelt. Annyira esetlenül koraiak voltunk, mintha csak nyaralni indulnánk. Amikor annak idején Sindonba készültem, akkor szoktam felkelni ilyen korán, annyira izgatott voltam, annyira vártam az indulást. Vajon hogy lehet, hogy annyira vártam, hogy mehessek Verához, hiszen amikor kettesben voltunk, kiálhatatlan volt, folyton házsártoskodott, amikor pedig Eden is ott volt, annyira egy követ fújtak, mintha ki akarnának rekeszteni mindenkit, aki esetleg be akarnók furakodni a szövetségükbe? Abban bíztam, ahogy nagyobb lettem, hogy idővel, talán emiatt, majd másként lesz. Hogy majd megváltozik. De hiába reméltem – legalábbis az utolsó időkig. Ám akkorra már annyira hőn vágyott egy szövetségesre, hogy már nem engedhette meg magának, hogy finnyáskodjon.
Kimentem a mosdóba. Könnyen meg lehetett állapítani, hogy apa végzett-e. Egy régimódi borotvakést használt, aminek a pengéjét minden simítás után lehúzta egy kockára hajtogatott újságfecnin. Az újságot és a melegvizes edényt maga kivitte, a maradványokat, a lenyírt borostával teli borotvaszappanos újságfecnit és az edényt azonban mindig anyának kellett eltakarítania utána. Hideg vízben mosakodtam meg. Nyáron csak hetente egyszer gyújtottuk be a bojlert, fürdéshez. Vera és Eden naponta fürödtek. Ez volt az egyik dolog, amit akkoriban különösen kedveltem Sindonban, a napi fürdést, bár Vera mindig úgy állt hozzá, hogy szerinte szívesen megúsznám, ha tehetném.
Megjött az újság. A hír természetesen csak holnap jelenik majd meg, tömören, néhány szikár sorban. Ma semmit nem írnak róla. Vera elcsépelt, elfeledett téma lett, egészen ma reggelig, amikor a szikra hirtelen kirobban, és az egész ország róla fog beszélni; azok is, akik siratják, és azok is, akik szerint megérdemli a sorsát. Apám az ebédlőasztalnál ült, az újságot olvasta. A Daily Telegraph-ot, természetesen. Más napilapot soha kézbe se vett senki a családunkban. A keresztrejtvényt mindig estére tartogatta, akárcsak Vera, aki az évek alatt csupán egyetlenegyszer hívta fel apámat egy meghatározás miatt, aminek a megfejtésére, ha beleőrült, se jött rá. Eden viszont, amikor külön költözött és jómódú lett, gyakran hívta fel a bátyját, hogy segítsen neki befejezni a rejtvényt.  Eden nem volt olyan jó rejtvényfejtő, mint ők ketten.
Felnézett, és biccentett. Mosolytalan arccal. Az asztalon a tegnapi terítővolt, sárga kockás, elleplezve a tojáspecséteket. Szűk tányérral kaptuk az ételt, a hús ritka fogás volt, és szinte folyton tojást ettünk, amit anyám tyúkjai tojtak. Ezért volt a kakaskukorékolás a kert felől, a baromfiudvar miatt, amely a vadszőlő és a borostyánbokor mögött rejtőzött. Aznap viszont nem tojást kaptunk. Se nem kukoricapelyhet. Anya szerint a kukoricapehely túl frivol lett volna a narancs-fehér dobozában. Lehet, hogy nem szívlelte Verát, és nehezen viselte apám odaadó hevületét a családja iránt, azt viszont pontosan tudta, mi helyénvaló, és mi az illendő. Pirítóst hozott, amit, míg még meleg volt, vékonyan megkent margarinnal, velővel és gyömbérlekvárral, és a teával együtt szó nélkül elénk tette.

A Kiadó engedélyével.