Deep Purple: Made In Europe (CD)

1976. Ritchie Blackmore (retrospektív szemlélettel tekintve a soralbumokat) immár második nagylemezét adja ki Rainbow nevű együttesével, a Deep Purple negyedik felállása pedig még egyértelműen nem heverte ki Tommy Bolin halálát. Kétségtelenül tervezgetik már a szólólemezeket, hiszen a Play Me Outtal Glenn Hughes, a White Snake-kel David Coverdale, a Malice in Wonderlanddel pedig a Tony Ashtonnal összeállt Ian Paice és Jon Lord jelentkezik egy esztendővel később, de a romokban heverő zenekar hírnevét ekkor még nem temette maga alá a múlt hamvaiból sebzett főnixként bár, de négy különböző arccal feltámadó legenda. Talán hogy kitöltsék a hiátust, és persze a feloszlás ellenére kitartó rajongók újdonságéhségét kihasználva, némi anyagi haszon reményében is, talán hogy feledtessék a katasztrofális végnapokat, az együttes kiadója úgy határozott, hogy élő nagylemezen kiadja a harmadik felállás utolsó koncertjeiből kiválogatott hanganyagot.
 
A korong a Deep Purple (túljátszottsága ellenére) leginkább megunhatatlan slágerével, a „Burn”-nel indít. A kurta intróban már egyértelműen felfedezhető az az irány, amit Blackmore (a felvétel elkészültéhez képest) rövidesen a Rainbow-val vesz, maga a szám azonban hamisítatlan harmadik felállásos telitalálat, ahol minden és mindenki pontosan a helyén van, abszolút tökéletes az egyensúly és az együttműködés, és úgy a verze és a refrén, mint a szólók elképesztő erővel és invencióval szólalnak meg. A későbbi változatokat és feldolgozásokat hallgatva az is jól megfigyelhető, hogy a legsikerültebb élő verziók (a „Burn”-t a Gillan másodszori kilépése után Joe Lynn Turnerrel kiegészült zenekartól sok más előadó mellett Glenn Hugheson és a Whitesnake-en át Yngwie J. Malmsteenig sokan rendszeresen játszották koncerteken) ennek a felvételnek a sajátosságait is szinte kivétel nélkül figyelembe vették.
 
Ha a „Burn” elején érződött a jövő, akkor a „Mistreated” még inkább az eljövendő tendenciákat mutatja. Felfogását tekintve lényegében ugyanazt halljuk már, amit az On Stage-en is fogunk, persze nem minden elemében, és főleg nem hangról hangra, de Blackmore szólóját hallgatva elkerülhetetlenül úgy érezhetjük, hogy megfertőzte már az a középkori és reneszánsz őrület, ami a későbbi munkáiban tör még inkább a felszínre. A Made in Europe-on hallható verzió mégis egészen különleges, mivel a fokozás és Coverdale fájdalmas énekszólója után, egyszer csak B. B. King blues klasszikusába, a „Rock Me Baby”-be vált át a zenekar, hogy abból szinte észrevétlen átmenettel térjenek vissza, igaz, valójában csak másodpercekre, a Deep Purple leghatásosabb bluesába.
 
Az eredeti bakelit B-oldalára két dal is felkerült a Stormbringerről, ám nem a végül feloldhatatlannak bizonyult feszültségeket okozó, funkos kompozíciók közül. Különösen a „Lady Double Dealer” rendkívül lendületes, ám a „Stormbringer” sem a mélázó, filozofikus nóták közül való. Azt mondanám, hogy amit a koncertalbumon hallhatunk, az szinte egy az egyben megegyezik a stúdióban készült verziókkal, ám ez legfeljebb a hangulatra és a felfogásra igaz, hiszen például a „Stormbringer” kettős gitárszólója előre felvett anyag híján megvalósíthatatlan lett volna élőben, ezért egy Deep Purple soha nem is próbálkozott ilyesmivel. Amit viszont hiányolok, az a „Soldier of Furtune”, hiszen így lett volna teljes a harmadik felállás Best of-ja, habár itt minden valószínűséggel az akkori lemezvágási technika korlátai miatt nem kerülhetett fel egy ilyen eltalált szám a korongra.
 
A „You Fool No One” elsősorban Jon Lord és Ian Paice mesteri játékát helyezi előtérbe, habár Blackmore is kap egy hosszú szólót, benne a későbbi blues-kiállások előképével, amit itt Hughes zseniális basszuskísérete tesz még izgalmasabbá. A bevezető jellegzetesen lordi szórakozás a zenei témákkal, és a Hammond-billegetés után a zsidó esküvők közkedvelt sztenderdje, a „Nagila Hava” fokozza a hangulatot, ami után mintha a Rainbow „Still I’m Sad”-jének indítását hallanánk, pedig ez bizony a Hughes–Coverdale páros énekével egészen különlegessé tett, sokszor funkba áthajló, rockos keménységét mégis mindvégig megőrző opus. Ami mégis a leginkább különlegessé teszi ezt a felvételt, az Paice dobolása, amely nem kizárólag a szólóban, hanem a szám minden olyan pillanatában lenyűgöz, amikor csak megszólalnak az ütőhangszerek. Kezdő rockdobosoknak szerintem hangról hangra érdemes megtanulniuk ezt a számot, pontosan úgy, ahogy ezen a nagylemezen megszólal; egyértelműen egy életre való muníciót összegyűjthetnek belőle.
 
Annak ellenére tehát, hogy a Made in Europe voltaképp kármentésként készült, a korong a klasszikus, 1972-es japáni koncertalbum mellett a Deep Purple legsikerültebb élő lemeze – ha nem egyenesen a legjobb. Nyilvánvalóan belejátszik ebbe az is, hogy a turné legvégén készült, amikorra végleg megértek, kicsiszolódtak maguk a számok is, de az sem elképzelhetetlen, hogy a harmadik felállásban összegyűlt egyéniségek szokatlan sokszínűsége az oka a változatosságnak és a különös kémiának. A lényeg, hogy nem csupán a csapat rajongóinak, hanem általában a hard rock kedvelőinek is kihagyhatatlan élményt jelent az album, amely valóban nem hiányozhat egyetlen gyűjteményből sem.
 
Előadók:
Ritchie Blackmore – gitár
David Coverdale – ének
Glenn Hughes – basszusgitár, ének
Jon Lord – Hammond orgona, billentyűk
Ian Paice – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Burn
2. Mistreated (interpolating Rock Me Baby)
3. Lady Double Dealer
4. You Fool No One
5. Stormbringer
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)