Beszámoló: Anilogue Animációs Filmfesztivál, Anime Haiku szekció, 2012. november 16-25.

Az idei, tizedik Anilouge Animációs Filmfesztivál különleges csemegét kínált a japán animációs filmek rajongóinak - az Anime Haiku nevet viselő szekcióban 16 rövidfilmet tekinthettek meg az érdeklődők. A rövidfilm-válogatásba Yamamura Koji, az ismert animációs filmendező válogatta össze a műveket, amelyek kivétel nélkül a Tokyo University of Arts védnöksége alatt készültek. Yamamura Koji maga is évek óta független rövidfilmes alkotó, aki hagyományos animációs filmeket, de stop motion animációkat is készít, és több nemzetközi díj birtokosa.
 
Az Anilouge-n bemutatott válogatás kissé talán hosszúra sikeredett, de aki tisztában volt vele, hogy mire ül be, annak biztos, hogy nem okozott csalódást. A kisfilmek nagyjának képi világa elég messze esett attól, amit itthon a mangákon és Mijazaki-filmeken edződött közönség megszokhatott, és egy teljesen új oldalát mutatta meg a japán rajzfilmeknek. A filmek zöme hagyományos animációs technikákkal készült, így olyan érzése lehetett a nézőnek, mintha az alkotók elfelejtették volna, hogy digitális eszközök is léteznek a világon. Az eredeti nyelven való vetítés pedig még akkor sem lett volna gond, ha nincs angol felirat, mert igen kevés párbeszéd hangzott el a bő másfél órás szekció alatt.
 
Az Anime Haiku szekció így egyben tehát azt az érzést keltette, hogy  filmek inkább arról szólnak, hogy az egyes alkotók hogyan oldanak meg bizonyos filmes problémákat, és hogyan tudnak minél érzékletesebben átadni egy hangulatot, érzést, történetet csak és kizárólag a képek segítségével. Persze volt olyan animáció, amit én egyszerűen képtelen voltam értelmezni, de ebben közrejátszhat az, hogy nem vagyok birtokában a teljes japán szimbólumrendszernek, ahogy magát a japán kultúrát sem ismerem teljes mélységében. Wakaranai Buta In a pig című, utolsónak vetített filmje például még most is csak egy hatalmas kérdőjelként létezik a fejemben. Ebben a történetben egy családi ház mindennapjaiba kukkanthatunk bele, ahol egy házaspár és számtalan teljesen egyforma gyerek él. A házuk előtt egy hatalmas disznó fekszik, aki a lélegzetvételeivel repteti a gyerekeket, néha pedig kiesik belőle egy új családtag. A történet és a képi világ is közelebb állt a rendkívül zavaró és zavarba ejtőhöz, mint a szórakoztatóhoz.
 
És nem ez volt az egyetlen film, amely vegyes érzéseket hagyott maga után. Számomra Kara No Tamago A Wind Egg alkotása is megfejthetetlen maradt, annak ellenére, hogy találékony és hatásos animációs megoldásokat használt a rendező. De hogy mit szeretett volna mondani a bolondnak tűnő apa, a túl mozgékony húg, a meztelenre vetkőző anya és az önmagát kakasnak képzelő fiú családi történetével, az rejtély. Hana To Yome Flower and Steam filmje is ugyanebbe a kategóriába esett – bár szívesen néztem egy menyasszony és egy vőlegény versenyfutását, a miértre nem sikerült rájönnöm.
 
A könnyen fogyasztható és értelmezhető filmekből azért nem volt hiány. Senri Iida Jam Fish-e például a legegyszerűbbek közé tartozott, de ennek ellenére is zseniális volt. Egy történet arról, hogy egy család beragad a forgalmi dugóba – csak az autó történetesen egy hal. De aggodalomra semmi ok, a történet vége jó. Nem úgy, mint a Recruit Rhapsody-é, amely egy frissen végzett és állástalan fiatal munkakeresési gyötrelmeit mutatja be. Ebből a kisfilmből az derült ki biztosan, hogy az élet arrafelé sem fenékig tejfel egy munkanélkülinek.
 
A szekció legaranyosabb filmje a Googuri Googuri volt, amely egy kislány és a nagypapája rendkívül belsőséges és fantáziadús kapcsolatát elevenítette meg. A színes és puha képi világot még az sem tette giccsessé, hogy a két szereplő nem beszélt, csak gagyogott végig. Nekem ez a film volt az abszolút kedvencem mindközül, mert kedves, tüneményes és keserédes is volt egyben.
 
A 16 film mindegyike jól példázta azt, hogy a japán alkotók kifejezetten figyelnek a részletekre, amiket még minimális eszközökkel is élethűen vissza tudnak adni; legyen szó egy bolyhos kutyáról, egy érzésről vagy egy hangulatról. Ha nem is tudjuk mindig értelmezni, mit szeretnének mondani a japán rajzfilmek, azért mindenképp érdemes őket figyelemmel kísérni, mert rengeteget lehet belőlük tanulni.