Főkép

A történet elbeszélője, az idős ausztrál író már épp a visszavonulást tervezgeti, amikor egy nap betér a lakása közelében lévő süteményboltba, ahol azonnal rabul ejti az egzotikus külsejű boltosnő, Sabiha különös szépsége, nyugalma és múltbeli tragédiákat sejtető szomorúsága. A férfi szeretné megismerni a nő történetét, és erre alkalma is adódik, amikor Sabiha férje, John, a bizalmába fogadja őt, és lassanként beavatja az írót a házasságának történetébe.

Mind kiderül, John Párizsban ismerte meg feleségét, amikor egy este véletlenül betévedt abba a kisvendéglőbe, amelyet Sabiha és nagynénje közösen vezetett. A véletlen esetből aztán hatalmas szerelem lett, majd pedig jó másfél évtizednyi párizsi élet, amelynek kezdeti varázsát egyre inkább elhomályosította az, hogy Sabihának nem született gyereke. A nő már lánykorától kezdve úgy érezte, az élete akkor válik majd teljessé, s ő akkor válik majd igazán nővé, amikor megszületik a gyermeke, s a gyermektelenség miatt érzett keserűség és tehetetlenségérzés jóformán megmérgezi a házaspár kapcsolatát, és örökös tétlenségre és meddő várakozásra kényszeríti őket. Egyedül talán John végtelen szeretetének, türelmének és gyengédségének köszönhető, hogy a házaspár minden nehézség ellenére együtt marad. Az viszont, hogy John és Sabiha hogyan törnek ki végül a kétségbeejtően egyforma napokból álló, szomorúsággal átitatott párizsi életükből, és hogyan kötnek ki végül John hazájában, Ausztráliában, hogy ott kezdjenek új életet, már csak a könyv vége felé derül ki, s ebbe nem is mennék bele.

A könyv igen érdekes kérdéseket feszeget az egymás iránti bizalommal, a megértéssel, elfogadással, szeretettel és főleg: a rögeszmékkel kapcsolatban. Sabiha számára mindennél fontosabb, hogy gyereke legyen, de ő nemcsak egyszerűen anya akar lenni és nem gyerekeket szeretne – ő egyetlen gyereket szeretne, a kislányát, aki a meggyőződése szerint öröktől fogva benne él, s neki az a legszentebb feladata az életben, hogy a világra hozza őt, majd pedig elvigye a gyerekét Tunéziában élő édesapjához, akihez egész életében mély és különleges kapcsolat fűzte. S bár úgy tűnik, nincs remény arra, hogy Sabiha élete álma valaha is teljesüljön, a nő nem hajlandó beletörődni a vereségbe és szinte mániákusan követi azt az utat, amelyet hite szerint járnia kell ahhoz, hogy kiteljesedhessen.

Az ilyesfajta, ellentmondást nem tűrő vakhitről és a cél elérése érdekében alkalmazott, időnként korántsem elfogadottnak számító módszerekről biztosan mindenkinek megvan a véleménye, s a könyvet olvasva természetesen el lehet gondolkodni azon, vajon „helyesen” cselekszik, „jó” döntéseket hoz-e Sabiha, vagy azon, hogy minek köszönhető az, hogy férje bizalmát még a legsúlyosabb, leginkább árulásnak tetsző cselekedeteivel sem tudja megrendíteni. Ám számomra az efféle kérdések megválaszolásánál érdekesebb az, hogy a szerző miként ír a főszereplő rögeszmés viselkedéséről: Sabiha történetét két narrátor szavain, személyiségén átszűrve ismerjük meg, hiszen amit olvasunk, az a nő férje által az idős írónak elmesélt, majd az író által újramesélt történet – felvetődik tehát a kérdés, mégis mennyire ismerhetjük és érthetjük így meg a főszereplő „igazi” személyiségét és motivációit. Úgy érzem, nem nagyon – Sabiha viselkedése, mániájának értelme rejtély marad mind a férje, mind pedig a történetet lejegyző író számára.

A meg nem értés egyébként talán nem is meglepő, hiszen Sabiha és John nem egy nyelvet beszélnek, sem konkrétan, sem pedig az érzelmek terén: az arab anyanyelvű nő sosem tanult meg rendesen angolul, az ausztrál férfi pedig semmire sem jutott az arabbal. Ők ketten tehát franciául kommunikálnak egymással, ami mindkettőjük számára többé-kevésbé idegen – s talán emiatt is lehet, hogy képtelenek igazán megérteni egymást, vagy egyáltalán megosztani a másikkal, amit éreznek. Ami pedig az érzelmi életet illeti, Sabiha szenvedélyes, elszánt, ugyanakkor kissé melankolikus természete éles ellentétben áll férje mindenbe beletörődő, mindent elfogadni tudó, nyugodt természetével. A kettejük közti, látszólag áthidalhatatlan különbségek ellenére a regény címe mégis egészen pontosan jellemzi Sabiha és John kapcsolatát – mert még ha a megértés talán hiányzik is, azt az ő esetükben pótolja az elfogadás és a szeretet (szerelem), s a történet, amelyet John egy szinte-idegennek mesél a házasságáról, valóban nem más, mint egy finoman tapogatózó, gyengéd szerelmes dal.

Részlet a regényből