Gold: Interbellum (CD)

Sokáig gondolkodtam a cikk megírásán, sokáig az volt a fejemben, hogy inkább visszaadom az egészet, mert valamilyen oknál fogva egyszerűen képtelenség megfogni, amit a GOLD nevű banda Interbellum cím alatt művelt. Itt van már a neve is: Gold. Mi ez? Valami fantáziátlan sablon, vagy az első szó, amit az egyik tag meglátott, amikor épp a banda nevén gondolkodtak? Nem, nem. A csapat zsenialitása már itt megmutatkozik, hiszen egy ilyen névvel, és egy full egyszerű logóval is figyelemfelkeltők tudnak lenni, valamit megragadnak az emberben.

De ami teljesen kikészíti a hallgatót, az a hangzás, és az, hogy nem lehet tudni, mi ragad meg benne bennünket. Az egésztől olyan érzésünk támad, hogy ennek iszonyatosan bóvlinak kellene lennie, amiről lelkesen áradozhatunk a haveroknak, hogy milyen nagy sz*rt találtunk, amiben az énekescsaj hangja olyan, mintha elkapták volna az első arra járót a stúdió előtt, és tök mindegy lett volna, hogy lényegében pocsék a tudása. De ez sem igaz, és ezt már az elején érzi az ember. Annyiban igaza van a hallgatónak, hogy helyenként kicsit hamiskásnak, kicsit disszonánsnak hangzik az egész, de ez csak a felszín. A felszín, amivel pont azt éri el a banda, amit akarnak: újítanak, miközben ez a kvázi rossz hangzás annyira magába szippantja az embert, hogy tizedszerre is végighallgatja az albumot, anélkül hogy ezt észrevenné, de lenyomja tizenegyedjére is, mert még mindig nem tudja megfejteni, hogy mitől tetszik neki annyira, amikor első ránézésre totál bénának tűnhet.

Nem, persze, hogy nem béna, hiszen már a lemeznyitó „One of Us” első, igazi hard rockos gitárriffjeiben is érezzük, hogy ez itt ki van találva, méghozzá alaposan. Kicsit száraz, kemény, mély hangokkal és feszes ritmussal szól, míg aztán jön az énekes, Milena Eva kellemes hangja, aminek a (felszíni) disszonanciája csak a magasabb rétegekben hallatszik.


De itt van például a „Dreams” is, ami egy rövid bevezető után frankó, igazi díszítetlen, mégis fülbemászó gitártémára tér át, ami egy-két extra ütem beiktatásával végigkíséri az egész tracket, miközben Milena hangját fokozatosan a középső magasságban tartva teljesen elveszíti a nem összeillő hangzás hatását, és helyette a gitárok szólóznak egy kicsit. És a banda a többféle zenei műfajból hozott stílusokat ügyes ellentétekkel is meg tudja keverni, hiszen a „Medicine Man” elején szóló „üres”, akusztikusgitár-bevezetőre olyan súllyal szakad rá a hajlításokkal teli, nehéz ének, hogy az ember szinte elolvad a gyönyörtől.

A már említett kvázi-disszonáns hangzásra legjobb példa a „Love, The Magician”, amiben Milena nem viszi túlzásba a telt, epikus éneket, és ehhez még az agyoncsonkolt, összevissza változó ütemek, a be nem fejezett, de máris másra váltó gitártémák, az állandóan ugráló dobok valamilyen érthetetlen, szinte delejező hatást keltenek, és akármennyire nem tetszene a dal, újra és újra meg fogjuk hallgatni.

És hogy a hölgyemény mennyire jó énekes (amit csak bizonyos dalok kedvéért próbál meg palástolni), az a „Gone Under” szinti-szopránszerű magas hangjaiból egyértelműen kiderül, miközben ismét egy nagyszerű ellentétre építenek fel egy dalt. A mélyebb, keményebben zengő dallamvilágot kedvelő hallgatókat a „The Hunt” című dalukkal lepik meg, melyben ismét helyet kap a látszatdisszonancia, de a mély témák, a szinte torkot kaparó száraz gitárok remekül összeillenek. Vagy itt az „Antebellum”, aminek kicsit szögletes, nehezen induló kezdése olyan finoman és ügyesen alakul át az egyik legdallamosabb refrénné, hogy azt könnyedebben egyszerűen nem is lehetett volna megoldani. Az albumot a leglassabb, hangról hangra, centiről centire építkező, és egyben legtematikusabb dal, a „Ruby” zárja, melyet hosszú, már-már vontatott, mégis fület gyönyörködtető gitárszólók visznek. A számot a helyenként szintén lassú, nyugodt, de egyre inkább baljóslatúvá váló ének teszi hihetetlen profivá.

A dalok szövegeire szintén érdemes odafigyelni, hiszen a modern kultúra meghatározó alapkövei tűnnek fel bennük, hol egy Neil Young-részlet, hol egy idézet William S. Burroughs-tól, esetleg a Shaman Kingből, vagy épp a Twin Peaks-ből. A banda szerint a szerzeményeikben maguk a dalok a hangsúlyosak, és nem a hangzás, amit először kicsit cinikusan fogadtam, de be kell vallanom, teljesen igazuk volt. Minden egyes tag mestere hangszerének, és olyan hangzásokat képes belőle kicsikarni, ami valóban belénk markol és hosszú-hosszú ideig velünk marad. A zene változatossága pedig áttöri a műfaji korlátok beskatulyázó „jelentéstelenségét”, de közben a zenekar nem vész el az öncélú zenei filozofálgatásban. Egyszóval egy profi és mérhetetlenül intelligens csapat tűnt fel a színen, amelynek mondanivalója mélyen a felszín alatt húzódik meg, az újfajta hangzásvilág pedig bizonyára rengeteg rajongót szerez majd nekik.

Az együttes tagjai:
Milena Eva – ének
Thomas Sciarone – gitár
Nick Polak – gitár
Harm Haverman – basszus
Igor Wouters – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. One of us?
2. Antebellum?
3. Love, the Magician
4. Gone Under
5. Dreams
6. North
7. Medicine Man
8. The Hunt
9. Ruby

Diszkográfia:
Interbellum (2012)