Főkép

Az „indiai hegedű legnagyobb élő mestere”, a „hegedű indiai doktora”, az ember, akit Yehudi Menuhin nevez inspirálónak, a „karnatak Paganinije”, a „hegedű istene” – jelzőt könnyű találni a távoli kontinens klasszikus rágáinak előadásaira viszonylag későn asszimilált hegedű vitán felül legmarkánsabb élő mesterének zenei teljesítményére. Az est jelentőségét rögvest megadta, hogy India magyarországi nagykövete, őexellenciája Gauri Shankar Gupta méltatta a doktort, hosszan sorolva érdemeit, pályafutása állomásait. Amit viszont nehezen mesélnek el a szavak: a színtiszta varázslatot, ami dr. Lakshminarayana Subramaniam hegedűjéből árad.
 
Otthonos szertartás ez, ha már láttál ilyet, tudod, mi következik. A zenészek bejönnek a színpadra és szó szerint belakják. Otthon érzik magukat, elhelyezkednek, hangolnak – sajátos egymásra figyeléssel. Nem kérdés, hogy L. Subramaniam minden mozdulatát lesik, a tisztelet evidens iránta és ez felértékeli az ő figyelmességeit is a „ritmikai szekció” felé. Hallatlan összeszokottsággal készülnek, holott borult az eredeti, programban hirdetett felállás, V.V. Ramana Murthy, a mridangam nevű „kétfenekű dob” és a dorombos G. Satya Sai mellett egy magas, őszes férfi csörgődobbal – a nevét nem leltem azóta sem sehol.
 
Egészen másként, európai szemnek szinte eretnek módon fogott hegedű – a nyak vége a talpnak támaszkodik, a vállgödör és a lábfej közé ékelt hangszeren szabadon kószálhat akár mind a két kéz – hajlítások és mikrotónusok mellett több szólamban belepengetve olykor a szertezengő dallamokba. Előtte és utána gondoltam ezeket – mert amikor megszólalt a hegedű, nem volt érkezésem ilyesmire. Szinte boldog vagyok, amiért nem vagyok valódi szakértő, amiért rengeteg alkalommal nem ismertem fel, milyen irányzat, égtáj, korszak, stílus modorában zendülnek a hangszeren a rága bemutatott dallamai – amiért nem ezzel foglalkoztam, hanem csak érezhettem az igazi időn kívüliséget, az itt és most valódi csodáját, gondolattalanul átélve a hihetetlen akusztikában kellő dinamizmussal minden porcikám átjáró zenét.
 
Aztán - az ihletben a játék – persze időnként kibomlott a dallamra borított takaró előttem is minden színével – ahogyan az ujjal kihúzgált mikrotónusok után egyszer csak Tartini jól különülő, tizenhatodokban pattogó európai hangjai, aztán némi country-jazz, heavy metál (nem viccelek!) őrült ritmusban, mindezt megfejeli némi balkáni a hegedűn – és újabb ciklus indul, ugyanezzel az egymással feleselő változatossággal. Subramaniam mindent tud ezen a hangszeren, amit tudni lehet, és ezt a mindent gátlás nélkül borítja elénk – ahogy neki épp a legjobban esik, a tradíció dallamát úgy jeleníti. Mégsem öncél, onánia, végtelenre torzított vibrato amit hallunk, a hangszerek – mint az indiai tradícióban mindig: mesélnek.
 
Aztán – játékban az ihlet – persze felelgetős jön. Az előadás előtt a doktor kifejti: majd jön egy dobszóló is a rágában, persze rövid – bár szerinte csak egy hindu számára rövid. A fülünkhöz szabott gyönyörűség végén a mellettem ülő egykori dobos mormogja: ez tényleg rövid volt – kár, hogy kímélnek bennünket a szokásos vége-nincs hangszeres „bemutatkozásoktól”, mert bírnánk. A mridangam, a déli dob haloványabb dallamosságú, mint a tabla, de aki játszik rajta, igazi mester. A dorombos szólója apró tónuskülönbségek és belemormogások érdekes elegye – milyen furcsa, a zenében ez alig különül, pedig biztosan hozzátesz az egészhez. S végül az egymásnak dobált dallamok és ritmikák játéka – ezt hallani kell, mert szavakkal leírhatatlan.
 
Remélem eljön még közénk ez a csodálatos ember a hangszerével, s azt is remélem: képesek leszünk megtölteni a kedvéért egy ekkora koncerttermet, mint a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Mert most azt merem állítani, életem legjobb koncertélményével ajándékozott. S még sokaknak kívánnám ezt az érzést.